Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki úgy üljön be az Europeanára, hogy semmit nem mond neki a neve, hanem csak úgy kíváncsi egy darabra. Akkor ezer más, ismertebb darabot is megnézhetne. Akinek pedig mond valamit, az pedig nem hiszi el, hogy ezt meg lehet valósítani színpadon. Én sem hittem el, és pofára estem. Hogy milyennek láthatta az, aki még nem olvasta a szöveget, nem tudom, és ez egy nagy fogyatékossága ennek a rövid összegzésnek. És az is nagy fogyatékossága, hogy csak a saját véleményemet tudom róla leírni, de annyi minden rakódik rá, és olyan komplex a kérdés, hogy jobbnak látom nem vállalni a felelősséget azért, hogy mindenki véleményét hangoztatom. Talán az a legjobb módszer, ha megpróbálok bizonyos kérdésekre válaszolni.
Nem lett volna egyszerűbb egy elbeszélő nélküli elbeszélésre épülő szöveget egy-két színésszel eljátszatni, felolvastatni? Valóban egyszerűbb lett volna, de az túlzottan kidomborította volna annak az egy embernek a személyét. Ez pedig az első pont, ahol minden általam megkérdezett ismerősöm azt mondta, hogy ebből a szövegből nem lehet színdarabot csinálni. Az emberek azt várják egy színdarabtól, hogy az abban szereplő színészek majd felépítenek két-három követhető karaktert, és a karakter-cselekmény páros majd szépen generálja egymást, amíg az egyik fél ki nem oltja a másikat. Az Europeana cselekménye túl erős ahhoz, hogy megengedje a karakter létezését, itt minden szereplőnek alá kell gyűrődnie a huszadik század kegyetlenkedéseinek. És minél több szereplő van, az az Europeanának annál jobb. Ennek a szövegnek nem az a lényege, hogy egy ember emlékezik vissza, hanem hogy mindenkire rákényszeríti az emlékezés terhét. Ebből a szempontból a színdarab bravúrja az volt, hogy míg valaki beszélhetett, a többiek megpróbálták bemutatni amit mond. Ez pedig sokszor önkéntes elesésekbe és szerencsétlenkedésben merült ki, az elmutogathatatlansággal való groteszk szembesülésbe.
Meg lehet úgy nézni az Europeanát színpadon, hogy valaki nem olvasta a szöveget? Természetesen meg lehet, amit látni fogunk, az több mint valószínű, hogy ismert lesz előttünk, a huszadik század történései általában azok. Amit ezen túl fogunk látni az pedig még annak is új, aki olvasta Patrik Ouředník szövegét. A színészek szándékos szerencsétlenkedése olyan elesett emberek képét mutatja, amit a saját bőrünkön érezhetünk a huszadik század után, de nem része az Europeanának. A szájjal utánzott gépfegyvertűz, lánctalpak zaja, artikulálatlan ordibálás egyszerre mutatja meg az ember elesettségében rejlő nevetséges és tragikus oldalt. Az Europeana mint szöveg – rám legalábbis – nem gyakorolt ilyen letaglózó hatást. Mert ahogy a színpadon történő dolgok is egyre kevésbé lesznek viccesek, és egyre gyakrabban tér vissza valami végtelenül elszomorító kép (egy színész lemeztelenítése a többi előtt, szexuális abberációk imitálása, földön fetrengő emberek), úgy közelít a színdarab is a végkifeljelete felé, és már a közepén sem tudjuk, hogy sírnunk vagy nevetnünk kellene, de inkább nevetünk, csak hát mi az amin nevetünk? Amikor nyolc, a fájdalomtól földön fetrengő színész zokogásása egy adott pillanatban egyértelműen az Örömódává alakul? Hozzátenném, hogy az egyik legeuroszkeptikusabb európai ország színészeiről beszélünk. De még lehetne sorolni a képeket, a felolvasott, elmondott anekdotákat, adatokat, a naivitást – ez bizony már Ouředník sajátja – amivel ebben a színdarabban elénk tárul az előző, zavaros évszázadunk.
A cselekmény ismert tehát: nem unalmas ez így? Magam is meglepődtem, de cseppet sem. Ami érdekessé teszi, az pont az, ami miatt ez már színház. Gesztusok, tettek, minden, ami a színpadon történik, amit a színészek csinálnak, értelmet ad azoknak a szavaknak, amiket Ouředník leírt mint a huszadik század történetét. Ha az lenne a feladat, hogy foglaljuk össze a színpadon ezt a zavaros évszázadot, azt nem is lehetne jobban megtenni. Az igazán fontos jelenetekben pedig olyan egyértelmű gesztusokat láthatunk, amiket nem lehet félreérteni, és mind-mind az emberiség elesettségét ábrázolják, és engem legalábbis néha kirázott a hideg, hogy milyen jól meg lehet ragadni ezekben a jelenetekben azt az összetett problémát, ami a huszadik században a nyugati kultúra sajátja volt, hogy felemésztjük saját magunkat.
Ami tehát tegnap este a Katonában történt, az valóban varázslatos volt: színpadon láthattuk azt a szöveget, aminek a legkevesebb keresnivalója lenne ott szerintünk, nézők szerint. Meg lehetett nézni a szakma merészségét, hogy vállal be egy szinte teljesíthetetlennek tűnő feladatot, és hogy teljesíti azt, mert bizonyos jól értelmezett keretek között szöveghez hűen állít színpadra egy kísérleti prózai munkát, és ha lehetséges ez, akkor úgy, hogy még többet adjon hozzá a prózai mű megértéséhez, még közelebb hozza azt hozzánk. Az a vereség, ami elkönyvelhetőnek tűnt a szöveg és a színpad kapcsolatának előzetes felméréséből, hirtelen hatalmas győzelem lett: Dora Viceníková bebizonyította – nekem legalábbis – hogy a kreatív színházi ember eszköztára képes az ilyen reménytelen helyzetből is sikeresen működő darabot faragni. Végezetül eszembe jutott, hogy egyszer valaki azt mondta, hogy Csehországban utópisztikus viszonyok uralkodnak a színházi szakmában. Az ilyen vendégelőadások után ez egyre hihetőbbé válik számomra is, csak kár, hogy nincs több ilyen.
Hanzelik Gábor
