Prológus. 2005. Levél Amerikából
Amikor – harminc évvel ezelőtt – számtalan betegsége az ágyhoz láncolta, Viktória nagymamám elkezdett mesélni. Kezdetben csak az 1903-as udvari bált idézte fel, amikor bevezették a társaságba. Piros virágos ruhában volt. A fényképeken is látszik (az apja, Ivan Karasztojanov udvari fényképész az egész bált végigfényképezte). Sok képen láthatók zavarban lévő, álmodozó szemű kisasszonyok és fiatal tisztek. Az egyiken a nagymama keringőt táncol egy jóvágású, bajuszos századossal.
A jövendőbeli nagyapám és a jövendőbeli tábornok akkoriban még hadnagy volt. 1903-ban nem volt Szófiában.
– Nagyon hasonlítasz a nagymamádra – mondta Evgenia barátnőm, amikor megmutattam neki a fényképeket.
Éppen Evgeniától, aki történelmet tanult, indult ki az egész. Valahol azt olvasta (nem mondhattam én neki, mert – korábban – nem beszélgettünk ilyesmiről), hogy az üknagyapám, Anasztasz Karasztojanov (Ivan apja, aki viszont a nagymamám apja) Belgrádban volt fényképész abban az időben, amikor megfordult ott „a nemzet összes nagyja”: Rakovszki, Levszki, Panajot Hitov, Karavelov, Karadzsa és még sokan mások… („Csak Botev nem járt Belgrádban” – mondogatta később gyakran a nagymama.) És Anasztasz lefényképezte őket, mindannyiukat.
– Írhatnánk együtt egy könyvet a nagymamád emlékeiből – álmodozott akkoriban Evgenia.
A könyv ötletét azonban fokozatosan kisajátította magának. Már az iskolában is nagyon törekvő volt, és amikor felvették az egyetemre, az egyik professzornak kijelentette, hogy legfőbb ideje újragondolni a történelmet.
Hiába magyaráztam neki, hogy a nagymama Anasztasz halála után született, hogy soha nem járt Belgrádban, és nem emlékezhet „a nemzet nagyjaira”. A nagymamám okos asszony volt, diplomás ember, de nem érdekelte „a történelem újragondolása”. Akkoriban nekem úgy tűnt, hogy – a bálokon, különböző fogadásokon és a tisztek kacér pillantásán kívül, amelyekre szívesen és egy bizonyos fokú nosztalgiával gondolt vissza – a „történelem” tulajdonképpen nem érdekli…
Számomra a történelem a különböző hősies eseményeket jelző évszámok hosszú listájának tűnt. („Pont ezért kell újragondolni” – hangsúlyozta Evgenia.) Abban az időben harmadszor felvételiztem – sikertelenül – a színművészetire. Őrülten szerelmes voltam egy rendezőbe, és nem volt kedvem könyvet írni.
Akkoriban még nem jártam Belgrádban. (Később a férjemmel – aki nem a rendező lett – elmentünk oda kirándulni. A Saborna-templommal szemben lévő téren, ahol egykor az üknagyapám háza állt, egy kávézó volt. Nem éreztem semmilyen borzongást. A kávé híg volt. A szemben lévő sarkon észrevettem egy fényképészműhelyt…)
Azon az első estén – harminc évvel ezelőtt – a nagymama egyszer csak elővett más fényképeket is: Rakovszki a kibontott zászlóval, Levszki felkelőuniformisban, Karavelov valamiféle görbe karddal és egy ismeretlen, kidüllesztett mellű, egyenruhás férfi dísz váll-lappal.
– Ez Obrenovics Mihály fejedelem – mondta a nagymama. – Az üknagyapám nála volt udvari fényképész.
Már korábban is mesélt nekem ezt-azt. Tudtam például, hogy a családunk Szamokovból származik – ősünk Nikola Karasztojanov, az első nyomdász és kiadó, aki öregkorában fényképész lett. Minden lexikonban benne van, még utcát is neveztek el róla. A fia, Anasztasz, aki szintén fényképész volt, de egy kicsit művész is, elment Belgrádba cipőt venni, és majdnem húsz évig ottmaradt – magánál a fejedelemnél. Az unokáké, Ivané (a nagymama apja) és Dimitaré volt a legnagyobb fényképészműhely Szófiában. Ők is fényképezték a „nemzet nagyjait”, de ők nem érdekelték Evgeniát. Elsősorban Levszkivel foglalkozott – ezért kellett neki Anasztasz…
– Ő készítette a híres Szent György-metszetet – mondta a nagymama. – Azt, amelyiken a nap olyan, mint egy egyszemű…
Ezután a párnája alól kihúzott egy vastag füzetet és elkezdett olvasni (feltűnt, hogy nem tett fel szemüveget):
„Szeptember 14. Fél tizenegy volt. Egy órája elhaladtunk Szmederevo mellett, amely egy város várral. És ettől a híres várostól a szerb fejedelemség fővárosáig semmi érdekes, kivéve elszórva itt-ott néhány szigetet. Légy üdvözölve, Fehér város! Légy üdvözölve, derék fejedelemség! Légy üdvözölve, nép, hogy végre az elhunyt vitézeid géniusza feltámad a már kezdetett vett hőstetteidben!”
– Ez ismerős nekem! – kiáltott fel Evgenia. – Valamilyen útleírás az újjászületés korából, valakinek az emlékiratai?
– Ez az ükapám, Anasztasz Karasztojanov naplója. Belgrádba érkezésének első napjától egészen a haláláig vezette – jelentette ki ünnepélyesen a nagymama. – Az egyszemű napot azelőtt készítette, még Szamokovban.
Korábban soha nem tett még említést a naplóról. A családban senki sem sejtette a létezését. Ezért – kezdetben – Evgenia magáénak tartotta az érdemet, hogy előkerült…
A nagymama azonban nem adta oda nekünk a naplót. De beleegyezett, hogy elmesélje. Emlékezetből mondta, érthető, fiatalos hangon és kiváló memóriával a részleteket illetően. (Beszéd közben máskor kissé motyogott.) Csak ritkán nyitotta ki a füzetet, hogy felolvassa a legizgalmasabb részeket vagy Anasztasz különösen fontos elmélkedéseit.
Minden este – majdnem egy hónapon át – elmesélt nekünk egy-egy évet az ükapja életéből.
Akkoriban kilencvenéves volt. Amikor befejezte az elbeszélést, meghalt, a napló pedig eltűnt. Biztos voltam benne, hogy Evgenia lopta el.
Evgenia is eltűnt. Még a barátja, a flúgos régész (akit „Csontváz”-nak csúfoltak, mivel egy ásatáson talált emberi csontvázat hurcolt magával a kocsija csomagtartójában) se tudta, hova tűnt. Egy időben lecsukták, de nem a csontváz, hanem Evgenia miatt, aki Amerikába disszidált.
A múlt héten levelet kaptam tőle. És A balkáni modernitás a fényképezőgép lencséjét keresztül című könyvét. Angol nyelven.
„Ez az életem könyve – írja levelében Evgenia. – Azoknak a fényképeknek köszönhetően, amelyeket a Nemzeti Könyvtár archívumából másoltam ki, mielőtt elutaztam, valamint az ebben a csodálatos országban uralkodó szellemi légkörnek hála, sikerült érvényre juttatnom az én olvasatomat a történelemben, amit innentől kezdve mindenki figyelembe fog venni…”
A nagymama elbeszélését, amely az „olvasatának” az alapját jelenti, csak futólag említi:
„A nagymamád az őseinek lelkületével volt átitatva, és imaginationnel öntötte új formába. Az ő változata az eseményekről természetesen messze áll a tudományos igazságtól, de néhány dolgot sikerült megéreznie. Az én interpretációmban meghagytam az autentikusság ezen illatát – a saját racionális conclusionseim ellenpontjaként.”
A könyv pedig így kezdődik:
A XIX. század hatvanas éveiben Belgrádot a Balkán-félsziget Piemontjának nevezték – azon misszió miatt, amelyről Obrenovics Mihály fejedelem a feladatának képzelt: felszabadítani az egész félszigetet az oszmán uralom alól, és saját jogara alatt egyesíteni azt, ahogyan Piemont egyesítette Olaszországot. Belgrádnak több más neve is volt: a magyarok Nándorfehérvárnak nevezték, a németek Griechisch Weißenburgnak, a latinok Alba Grecának. Belgrád a kereskedők központja volt, és minden áthaladt rajta, amit Bécsből Konstantinápolyba és Konstantinápolyból Bécsbe kellett küldeni. Zsigmond császár megszerezte Belgrádot és Magyarország kulcsának nevezte, a XVIII. században pedig az Oszmán Birodalom kulcsának hívták.”
A nagymama neve nem szerepel benne. Minden tele van ködös elmélkedéssel azon folyamatokról, amelyek mentén a bolgár és a szerb modernitás kialakult, Anasztasz pedig csak néhány helyen kerül említésre – hogy a címben szereplő lencse alá legyen támasztva… Az egész könyvben csak a képek valósak.
Elfelejtettem megemlíteni Evgenia azon megbízását, hogy a munkája kerüljön kiadásra bolgár nyelven…
Épp ez (és nem a nagy ambíciók) késztetett arra, hogy megírjam az én könyvemet. Tulajdonképpen csak az egyes fejezetek címei és összefoglalói az „enyémek” benne.
A többi a nagymama elbeszélése – az ő elmélkedéseivel és Evgenia hozzájuk fűzött megjegyzéseivel. Zárójelben feltüntettem a harminc évvel ezelőtti emlékeim egy részét is, amikor mindez történt. „Ellenpontként” idézek egyes részeket A balkáni modernitásból…
Senki sem tudta, hogy – amíg a nagymama mesélt – titokban magnóra vettem mindent.
1879. A szabadság íze
…
Az alkotmány tervezetét, amelyet ugyanaz a szenátor készített el, azzal a reménnyel nyújtották be a képviselőknek, hogy mindannyian alá fogják írni, és hazamennek. Így is történt volna, ha nem lett volna ott Karavelov, aki egyszer csak kijelentette, hogy a tervezetben „nincs sem politika, sem logika, sem ésszerűség”…
A hangja félelmetes volt, a haja pedig zilált.
A legtöbb képviselő, ahogy Lukijanov remélte, alá akarta írni és hazamenni.
„Mert van másik munkájuk is, és mert nem hiszik, hogy ez a nemzetgyűlés képes bármit is végezni” – írta Anasztasz.
– Ő nagy érdeklődéssel figyelte a vitát – mondta a nagymama. – Ez a részletes leírásokból is látszik a naplójában. Sőt az volt az érzése, hogy közvetlenül is részt vesz benne, bár a karzaton ült, a nézők között.
„Csak Dante szavait kívánom itt idézni – rivallt a tömegre Karavelov. – Ne többet róluk: nézd meg s menj tovább!”
„Még Amerikában is, ahol teljes szabadság van, vannak alkotmányos korlátok – szólalt fel a naplopó Nacsovics (ahogyan Anasztasz nevezte őt). – És mi, bolgárok, nem akarunk semmilyen korlátozást, az emelvényről a földkerekség legérettebb népének hirdetjük magunkat.”
„Ó, szabadság istennője, mennyi bűnt követnek el a te nevedben!” – idézte Kliment, és elmagyarázta, hogy ezek valamilyen francia nő szavai a vesztőhelyen…
A nemzetgyűlés két pártra szakadt.
– Akkor kezdték a „fiatalokat” liberálisoknak, az „öregeket” pedig konzervatívoknak nevezni – tette hozzá Evgenia.
A legnagyobb a képviselők harmadik csoportja volt, akik nem értették, miről van szó, és továbbra is haza akartak menni. Nacsovics őket „jámboroknak” nevezte…
„A nemzetgyűlést olyannak képzelem, mint a gyerekek összejövetelét, akik között vannak kicsit nagyobbacskák, akiknek a javaslatára a csoport két csapatra oszlik, hogy szembekötősdit vagy számháborút játsszanak. A két fél nekilát, hogy amennyire tudja, kijátssza egymást” – írta Anasztasz március 21-én.
Majd utána:
„Bolgár szellemi bolondokháza.”
Március 27-én megkezdődött a jövőbeni alkotmány két igen fontos paragrafusának vitája – a sajtótörvényé (79. §) és az egyesülési törvényé (83.§). A liberálisok ragaszkodtak a teljes szabadsághoz. A konzervatívok azt az álláspontot képviselték, hogy a fiatal bolgár nemzet nem áll készen egy ilyen széleskörű demokráciára, és védték a cenzúrát. A többség a teljes szabadságra szavazott… – írja Evgenia a könyvében.
Anasztasz szó szerint lejegyezte Nacsovics beszédét, aki – „naplopóból” – igen bölcs politikussá vált:
„A jövőben mindenki nyithat nyomdát Bulgáriában, és bármit kinyomtathat benne, amit akar, anélkül, hogy a hatalomnak joga lenne számadásra kötelezni arról, amit kinyomtatott. Ugyanez lesz a társaságok korlátlan hatalmával is, amelyeknek Bulgáriában szilárd és alkotmányos menedékük lesz. Egyszóval, a mostani gyűlésünk eredményéből látszik, hogy nem a bolgár fejedelemség felépítésén, hanem a szétrombolásán dolgozik.”
(A felépítés és a szétrombolás szó alá volt húzva a naplóban.)
Anasztasz a megboldogult Karavelovra gondolt, aki örült volna, hogy nyomdát nyithat… És várta, hogy a fivére védelmébe vegye ezt a jogot.
Helyette Szlavejkov lépett az emelvényre.
„Mindezek az alkotmányok a szenátusokkal és az államtanácsokkal (gondolataiba merülve Anasztasz elfelejtette megemlíteni a konzervatívak azon javaslatát, hogy válasszanak szenátust – magyarázta a nagymama), a monarchiáktól származnak, amelyek, ha szükségét látták, hogy bizonyos jogokat adjanak a népnek, arra is kellett gondolniuk, hogy azoknak is biztosítsanak helyeket, akik korábban részesei voltak a hatalomnak, hogy őket is kielégítsék… Mily céltalan intézkedések!”
Így volt Szerbiában – gondolta Anasztasz, de már nem tudta felidézni, hogy Mihály vagy Milan idején volt-e államtanács… Olyan érzése volt, mintha Szerbia egy másik életében lett volna.
„Itt lárma szakította őt félbe (olvasta fel a nagymama a naplóból), amely annyira felerősödött, hogy semmit se lehetett hallani. Mindenki kiabált, felugrott, sőt egyes helyeken pofonok is elcsattantak… Őszentsége Meletij szófiai metropolita azt kiabálta a falusiaknak: Menjetek ki, elvész a hitetek! A képviselők megmerevedtek, és elfogta őket a kétség. Az „öregek” csoportjának barátai és követői („itt már konzervatívak” – mormogta Evgenia) kimentek. Ha a falusiak is elhagyták volna az ülést a városiakkal, az ülés ellehetetlenült volna. Maga Lukianov is felkelt, és oldalt állt, csodálkozva nézve a szenvedélyek ilyetén forgószelét… Hogy az ülés folytatódott, és békében ért véget, az egyedül Cankov bácsinak köszönhető. Én mellette ültem a padon, és mindenre élénken emlékszem.”
– A zűrzavarban sikerült előre mennie – mondta a nagymama. – Elfoglalta az egyik képviselő helyét, aki elhagyta a termet.
„Abban a pillanatban, amikor az archiereus kiállt és felszólította a falusi képviselőket, hogy menjenek ki, Cankov bácsi hátulról a hóna alatt megragadta őszentségét a püspököt, meglódította őt a lépcsőn, onnan pedig lelökte, és becsukta az ajtót. Felemelt ököllel és tüzesen égő szemmel azt kiáltotta: – Mindenki a helyére! – Erőteljes, fenyegető hangja mindenkire hatott. A talpon lévő képviselők leültek, ki hol érte, a hátsó padokban ülő képviselők pedig kővé dermedtek a helyükön.”
A nemzetgyűlés egyhangúlag elvetette a szenátust. Anasztasz is szavazott.
Április 7-én – a húsvéti szünet után, amiről nem esik szó a naplóban – a konzervatívak végleg kiléptek a nemzetgyűlésből.
Április 14-én visszatértek.
Április 16-án majdnem az összes képviselő aláírta az alkotmányt.
– Már nem számolt be olyan részletesen mindenről – mondta a nagymama.
De április 16-án ezt jegyezte le:
„A bolgár alkotmány igen drága rendelkezéseket és igen drága szabadságjogokat tartalmaz. Megfelel a természetes intellektusa és az egészséges bolgár öntudata által vezetett nép lelkületének és karakterének.”
(Elfelejtettem megkérdezni tőle, miért voltak „drágák” a szabadságjogok.)
A „jámbor” képviselők nem tudtak hazamenni. Már a következő napon – április 17-én – összehívták az új nemzetgyűlést, amelynek meg kellett választania a bolgár fejedelmet.
Anasztasz visszaemlékezett a Szvistovban Marko Balabanovnál folytatott vitákra, és a fiatal Karavelovra, aki mindenáron köztársaságot akart. Most a köztársaság elvetésre került. Szlavejkov pedig kinyomtatott egy hirdetményt, hogy a piacon bolgár fejedelem kerestetik…
Azt beszélték, hogy az orosz cári komisszárt fogják megválasztani, aki amúgy is herceg – Dondukovot. A hívei hangsúlyozták a herceg azon vágyát, hogy bolgár népviseletet öltsön és bolgár kucsmát viseljen. Mások egy bizonyos Bibescu herceget emlegettek – aki oláh vagy moldáv volt, Párizsban élt, de azt nem lett volna ellenére a rendezetlen bolgár fővárossal felcserélni. Szintén Párizsból a bolgár Alekszandar Ekzarh is újból kinyilvánította az igényét. Szóba került még a dán Valdemar herceg, a német Roiss és egy másik német – Alexander Battenberg, az orosz cárné rokona és magának Bismarcknak a pártfogoltja…
Sztambolov Ignatiev gróf jelölését szorgalmazta.
„Bölcs és nagy tudású diplomata – mondta az archiagitátor (így nevezte őt Anasztasz) – tapasztalt hivatalnok és államférfi… Vele, uraim, könnyebben és gyorsabban szerezhetjük meg a San Stefanó-i Bulgáriát.”
Valaki felszólalt, hogy az orosz cár titkos sürgönyt küldött, hogy Battenberget válasszuk meg fejedelemnek.
„Ő jóindulatú, jámbor és intelligens – mondta Sztambolov. – De, mint minden német herceg… Gyenge a harchoz, a nagy tettekhez. Azonkívül bele fogják őt vonni a mi intrikáinkba, és az intrikusaink fegyverévé válik majd.”
„De meg fognak szállni minket!” – vette ellen ugyanaz az ember, akinek nevét Anasztasz nem jegyezte fel.
„Nem lehet csak úgy megszállni Bulgáriát!” – jelentette ki Sztambolov.
„Beszédét tapsvihar és szűnni nem akaró bekiabálások követték” – írta Anasztasz.
„Meglepően egészséges gondolkodás!” – mondta az angol tudósító, akinek lefordították a beszédet.
…
Az új fővárosi előkelő társaság (ugyanúgy, ahogy évekkel azelőtt a belgrádi is) fényképezkedni akart. A Szamokovszka utcai műterembe folyamatosan jöttek a (belgrádiakhoz hasonló) pántlikás asszonyok és a rendjeleket viselő urak. Egyesek a Belgrádból hozott „történelmi” kanapén fényképezkedtek, amelyen állítólag Karavelov, Angel Kancsev és Levszki is ült… Az előharcosok képeinek többségét, amelyek Magdalena Sztankovics házának falát díszítették (a forradalom múzeumáét – emlékeztetett a nagymama), szintén elhozták Belgrádból. És Rakovszki zászlaját is. És Delacroix Szabadságá-t. Csak az „Ъ” betű hiányzott – a bolgár nehézségek szimbóluma.
– A kanapé egyébként nem ugyanaz volt – magyarázta a nagymama, – de nagyon hasonlított rá. Apu direkt olyat vett. Az ügyfeleknek azt mondták, hogy a belgrádi, amely a régi fényképeken is látszik…
– Misztifikátorok családja – mormogta Evgenia, a sóhajtásai pedig jól hallatszanak a felvételen.
A sok benyomás forgatagában Anasztasz elfelejtette lejegyezni a dátumokat.
Október 21-ét azonban feljegyezte. Akkor hívták össze az új nemzetgyűlést, amelyet törvényhozónak neveztek.
A nemzetgyűlést egy speciális, amfiteátrális épületben nyitották meg, ahol hagymaszag volt. Anasztasznak ismét sikerült helyet találnia magának a karzaton néhány falusi asszony között, akik képviselő férjeikkel együtt jöttek el, hogy megnézzék a fővárost.
Minden új volt: a trónbeszéd, amelyet a fejedelem bolgár nyelven mondott el (erős akcentussal), a külön padok a minisztereknek, a „Le a kormánnyal!” jelszó, amelyet elsőként Sztambolov mondott ki (aki már rendes képviselő volt – magyarázta a nagymama), majd az egész terem átvett.
„Rombolók, nihilisták és ármánykodók!” ordította a miniszterelnök, és beadta az egész kormány lemondását, amit a fejedelem nem fogadott el.
Segítséget kért a nagybátyjától, a cártól a nihilisták ellen. Vagy legalább tanácsot. Időközben Bécsből megérkezett egy másik tanácsadó – Konstantin Jireček, a híres történész.
„Művelt fiatalember, de mindentől undorodik nálunk” – írta Anasztasz október 31-én, amikor együtt volt vele egy vacsorán Marko Balabanovnál.
(Hogy hogyan került ebbe a konzervatív körbe, nagymama nem tudta. Azt feltételezte, hogy felújította a szvistovi kapcsolatait az akkori kormányzóhelyettessel. „Tehát képmutató volt” – foglalta össze Evgenia.)
Jireček mély benyomást tett rá ellentmondást nem tűrő nézeteivel, amelyeket az első falat juhsajt után fejtett ki, amelynek a szagától összefacsarodott az orra. A nemzetgyűlésről például ezt mondta:
„Hihetetlen naivitás, szinte a négerek emancipációjára emlékeztet. Csak üres fecsegés, az idő vesztegetése. Állandó támadások a hivatalok ellen, de konkrét tények nélkül (szenvedés, sóhajtások)… Semmi elképzelés arról, hogyan javítsanak a dolgokon. A falusiak bután ülnek, és úgy emelgetik a kezüket, mintha parancsszóra tennék.”
A vonzó Balabanova asszony („a teljesen európai műveltségű bolgár nő első példánya” – gondolta Jireček; mert nem ismerte Mariolát és Evgeniát – gondolta Anasztasz) hangosan felkacagott. Ettől felbátorodva a történész így folytatta:
„Sok megemészthetetlen politikai teória, hiányos, félig megtanult dolgok külföldön. Csak romboló tendenciák, semmi építő. Mit képvisel az ellenzék? A félművelt ország természetes támasza az európai adminisztratív renddel szemben…”
„Miniszternek csak külföldit szabad megválasztani – szólalt meg a kövérkés Konsztantin Sztoilov. – Bolgárt semmi esetre sem!”
Sztoilov és Jireček barátok voltak.
„A bolgár mészárlások még egyszer meg fognak ismétlődni – mondta a történész –, vagyis a bolgárok egymást fogják lemészárolni.”
A feldühödött Anasztasz ezt írta a naplójába:
„Ahol az Úr lyukat hagyott, egy csehvel tömte be.”
November 12-én megdőlt a kormány. Nagybátyja, a cár tanácsára a fejedelem végül elfogadta a miniszterek lemondását. Ez azonban nem volt elég az ellenzéknek, azt kiabálta:
„Bíróságra a miniszterekkel. Halálos ítéletet!”
Anasztasz felidézte Jireček szavait a bolgár mészárlásokról, és még jobban haragudott a tudós csehre, akinek igaza lett…
„Tragikomédia – mondta a kövérkés Sztoilov. – A nép félős. Sokat beszél, de a tettektől fél.”
November 12-én késő este Anasztasz ezt írta:
„Esteledett. A faépület termében csak néhány gázlámpa volt, vörös posztó az asztalokon és a székeken, a képviselők fejének sűrűje és a tele páholyok, a fojtogató levegő – mintha a Balkán-félsziget számos hazafiának árnyát láttam volna, akiket a saját honfitársaik öltek meg…”
(Evgenia közbevetette, hogy ez magától Jirečektől származik, a Bolgár napló című művéből. Akkoriban még nem jelent meg, nem tudom, hol látta. Amikor később megjelent, láttam, hogy november 12-én csak néhány pletyka van benne.)
Mészárlásokra azonban mégsem került sor. A fejedelem Karavelovot bízta meg kormányalakítással. Úgy tűnt, hogy a liberálisok fognak győzni.
November 17-én a Nemzetgyűlés körüli fákra plakátokat akasztottak a következő felirattal:
„Aki miniszter akar lenni, jelenjen meg Karavelovnál vagy szárnysegédjénél, Ceko bácsinál és a szamarainál.” Cím is fel volt tüntetve. Azt beszélték, hogy а „naplopó” Nacsovics ragasztotta ki őket.
A „jámbor” képviselők morogtak, hogy minden új kormány rosszabb az előzőnél, és szét akartak széledni.
„Haus der Gemeinen”-nek (faragatlanok házának) nevezte Jireček a nemzetgyűlést.
A fejedelem nem fogadta el a liberális kormányt, és azzal fenyegetőzött, hogy lemond a trónról. Karavelov pedig kijelentette, hogy feloszlatja a nemzetgyűlést. Ismét írtak Pétervárra.
Amíg a cár válaszára vártak, az úri társaság mulatozott. November 23-án a Sándor-kertben egy cseh zenekar játszott. Keringőt és körtáncot jártak, vándorszínészek jártak lovon a közönség között, Balabanov előadást tartott Don Quijote de la Mancháról és az európai lovagságról, a francia konzul kutyája pedig időnként halkan felugatott.
– Semmi nem vetítette előre a bolgár alkotmányosság első bukását – mondta a nagymama.
A következő nap reggelén megérkezett a cár válasza. Engedélyt adott a nemzetgyűlés feloszlatására. A „jámbor” képviselők, akik örültek, hogy végre hazamehetnek, elkezdték kiáltozni: „Éljen az alkotmány!”
Az épületet őrök vették körül. A rendőrfőnök puskát lengetett és vérontással fenyegetőzött. A fejedelem ideiglenes kormányt nevezett ki Kliment metropolita vezetésével, amelyben Nacsovics és Grekov (az összes rendbontás okozói – magyarázta a nagymama) két-két minisztériumot vezetett. Brumovot és Balabanovot félreállították.
Genát Andrea fordítása
Evgenia Ivanova a bulgáriai Glasznoszty és Peresztrojka Klub egyik alapítója. Az Állambiztonsági Hivatal többször őrizetbe vette. 1991-ben határolódott el a politikától.
1976-ban színháztudományi szakon végzett a Krasztju Szarafov Színművészeti Főiskolán. 1980-ban védte meg doktori értekezését művészetszociológiából.
2008-ban elnyerte a kultúrtudományok doktora címet.
Tudományos munkatársként dolgozott a Kulturológiai Intézetben és a Néprajzi Intézetben, az Izbor (’Választás’) című folyóirat és annak Iztok-Iztok (’Kelet-Kelet’) című nemzetközi mellékletének kiadója és szerkesztője volt. 1996 óta a Kelet-európai Humanisztikai Intézet vezetőségének elnöke, 2001 óta pedig az Új Bolgár Egyetem Politikatudományi Intézetének docense.
2008-ban ő nyerte meg a Vik pályázatát az év regényére. A Foto Sztojanovics Evgenia Ivanova első regénye.
Evgenia Ivanova mesél a regényről és a történelemről az Interjú című rovatunkban.
