Radosztina A. Angelova 1969-ben, Szófiában született. Spanyol tagozaton végezte a szófiai Francia Gimnáziumot, ezt követően a Technikai Egyetemen tanult. Jelenleg docens a Technikai Egyetemen. Verseket, elbeszéléseket és miniatűröket ír. A fele én vagyok (2003) és az Utazik a szív (2004) című kötetek, valamint a Lakás Bécsben (2012) című regény szerzője. A II. Európai angol nyelvű verseskötet pályázatot (2011) a The Colours of the Old Lady c. kézirattal (Eminor kiadó) nyerte el. A Szikrák Bjala fölött a XI. Nemzetközi Líra pályázat (2012), az Évszakok az I. Nemzetközi fotó-haiku pályázat (2011) első helyezettje és a KAUN Nemzetközi Humorisztikai pályázat (2010) harmadik helyezettje lett. Angol nyelvű lapokban (Anthology 100, Words Undone Magazine) illetve bolgár antológiákban, periodikákban és weboldalakon is megjelentek versei és elbeszélései. Tagja a The Haiku Foundationnek. Egymás után három éven keresztül szerepelt a 100 legkreatívabb európai haikuszerző ranglistáján (2010-2012).
Hadd mondjam így: a könyv Bianka Cserneva, egy fiatal és művelt nő életének egy hetéről szól, akinek megvan a státusza és karrierje Bulgáriában. De az élet lehetőséget kínál neki az elköltözésre és arra, hogy Bécsben dolgozzon. Utazása az ausztriai fővárosban arra készteti, hogy váratlan kérdéseket tegyen fel magának: milyen az otthon, amelyről álmodik, hol található az, megváltoztatná-e a helyét egy szeretett emberért, jobb karrierért vagy a gyereke előtt álló lehetőségekért? Kérdéseit a hősnő az emberekre vetíti, akikkel az útja során találkozik és az ő sorsukon keresztül próbál válaszra lelni.
Milyen kritikát kap a könyve Bulgáriában? Lefordították már más nyelvre?
Számomra is váratlan volt, na meg debütáló könyvhöz képest a Lakás Bécsben jó visszajelzéseket kapott. Legalább is, ha a számtalan internetes könyvajánlóból, olvasói találkozókra való meghívásokból és a szakosodott rádió- és tévéműsorok érdeklődéséből lehet ítélni. Az emigráció nagyon komoly probléma a mai bolgár társadalomban, de nem csak nálunk és mintha mindenki találna a könyvben valamit, ami személyesen érdekli, akár a hősnő személyén, vagy az egyperces szereplőkön keresztül. A könyv még nincs lefordítva, bár szeretném hozzátenni a még szót, de csak alig pár hónapja került piaci forgalomba. Mivel a könyv általános emberi témákkal foglalkozik és ezek meghaladják a nemzeti kultúra határait, szeretném azt hinni, hogy a regény találkozik majd a maga külföldi közönségével is.
Mennyi idő alatt írta meg a regényt? Az ötlete spontán jött?
A regényt egy évig írtam, de nem olyan fontos a fizikai idő, mert mindegyik hősöm mögött én mint szerző állok az egész eddigi élettapasztalatommal, ez pedig évtizedeket jelent. Az ötlet viszont valóban spontán született egy bécsi lakásban.
A regényt a Zsanet 45 kiadó adta ki, csak kortárs irodalommal foglalkoznak?
A Zsanet 45 egyike a legnagyobb és legtekintélyesebb kiadóknak és merem állítani, hogy bajnok az új bolgár szerzők felkutatásában és kiadásában az utóbbi, a bolgár művészet számára tényleg nehéz években. Természetesen, kiadnak külföldi irodalmat is, ahogy a bolgár irodalom más neves szerzőinek tudományos írásait is. Itt a helye annak, hogy bátorítsam az író embereket – nem csak Bulgáriában –, mert a csodák megtörténnek: a debütáló regényem protekció nélkül látta meg a napvilágot. De egész idő alatt – a kézirat jóváhagyásától egészen máig – a Zsanet 45 kiadó teljes támogatásával és szervezésével mögöttem állt.
Megjelennek úgynevezett egyperces hősök, milyen céllal kerültek bele a regénybe? Meséljen nekünk frau Tereziáról, miért éppen a történet elején jelenik meg?
Az egyperces szereplők ott vannak, ahol a főhősnő szeretne lenni, ők már Bécsben vannak, a városban élnek, áthidalják saját problémáikat, szomorkodnak az otthoniak után, vagy nem… A főhősnő megtervezi magát a sorsukban, amelyet valójában kitalál. Frau Terezia csak egy ezekből a szereplőkből és bizonyos értelemben ellentéte Biankának már a könyv elején: amíg Bianka megérkezik, frau Terezia arra kényszerül, hogy elmenjen, amíg az egyik próbálja elképzelni Bécset új otthonként, a másik tudja, hogy búcsút venni az otthontól az én koromban félelmetesebb mint maga a halál… És talán ez nem csak az idős emberekre érvényes. Martina pedig egy lány Pozsonyból, az újabb külföldi, akit befogadott egy lakás Bécsben, amelyet ő otthonává próbál változtatni. A történetén keresztül eljutunk egy újabb kulcsfontosságú frázisig, amit egy nyolcéves gyerek mond ki, aki körülírja a megálmodott gyerekszobát: De mindennél jobban azt akarom, hogy anya a szobában legyen.
Milyen funkciót töltenek be a dőlt betűs részek? Mintha összefoglalná ezer világ szentenciáját.
A dőlt betűs részek számomra nagyon fontosak, személyesek. Érdekes, hogy a jelenlétük olyasmi lett, ami vagy a könyv feltétel nélküli elfogadáshoz vezetett, vagy a teljes elvetés szintjére taszította. Azonban azok az én személyes vallomásaim. Ilyen értelemben a könyvnek három rétege van: Bianka valódi története és az, ami vele történik Bécsben, az élet által elmesélve. A második az egyperces szereplők részei, amelyeket Biankán keresztül meséltek el – látszólag töredékesek, de egészükben megalkotják darabról darabra a tükröt, amelyben a hősnő is, és maga az olvasó is szemléli magát. És a harmadik réteg a dőlt betűs részeké, amelyek megjelennek minden fejezet után, kivéve az egyperces szereplők részeit. Azok is Bécs történetét mesélik el, de valamilyen mágikusan realisztikus módon. Ezek az én saját, írói történeteim, amelyek nélkül a Lakás Bécsben nem lenne az, ami. Egyesek már elnevezték őket lírai kitérőknek, mások mágikus patchworknek, megint mások a nőiesség vallomásainak. A fontosabb az, hogy nem hagyják hidegen az olvasót.
Olvasom, és nem tudom nem feltenni a kérdést: belülről jön a bolgároknak a miénk – idegen témája, vagy egyszerűen folytatja a tradíciót?
Nem tartom a témát bolgár védjegynek. Nem hiszem, hogy engem, mint bolgárt, ez a kérdés jobban izgatna vagy gyakrabban, mint bárki mást, aki kommunikál egy másik kultúrából való emberrel – nem csak nemzeti kultúra, de területi is, nyelvi, vallási, etnikai, generációs… A kulturális különbségek kérdései a modern világban több mint aktuálisak, pontosan azért, mert hatalmas esélye van annak, hogy más világokból származó emberek találkozzanak, még ha csak az interneten keresztül is. Számomra az ember mint világegyetem nagyon érdekes. És semmilyen esetben nem nevezném ezt miénknek vagy idegennek, inkább többé vagy kevésbé ismerősnek.
Az itt és ott közti különbség – milyen kritikát kap „a bolgár” valójában?
Érdekes kérdés. A könyvben vannak ilyen megjegyzések, igen, azok is összefüggenek a valósággal. Valahol ezek részei a főszereplő szakmai dossziéjának. Másfelől igyekeztem mérsékelt lenni még ezekben is. Mert valahol feltétlenül azt várjuk, hogy „a bolgárnak” kritikát kell kapnia, hogy nem tud, nem képes, nem olyan, mint a többiek. Nem vállalkoznék tanulságok levonására, de az igazság az, hogy „a bolgár” úgy illeszkedik be az idegen országban, hogy látszólag nem különbözik a helyiektől. Betartja a szabályokat és játssza a csinálj úgy, mint a többiek játékot. Otthon azonban a dolgok mások, ott mintha félnénk kimutatni, hogy olyanok vagyunk, mint mindenki más… Vajon ezért állunk össze nehezen egy ügy érdekében...? Bár valószínűleg ez is változik az idővel. Én személyesen, mint bolgár egyetlen egyszer kaptam kritikát: nem helyeztem magam előtérbe, sem az előnyeimet, mint szakértő. Érdekes, hogy a kritika egy latin-amerikaitól érkezett.
Miért éppen Bécs? Az utolsó arisztokratikus dámának nevezték Európában, és mégis, mintha semmi arisztokratikus nem maradt volna benne a külsőn kívül. A régi adott helyet az újnak? Van egyáltalán párbeszéd köztük?
Még ha a tradíciók nem is olyanok, mint régen, a tradíciók megmaradnak. Attól függetlenül hogyan érzik magukat a helyi emberek és hogyan változik az életük, minden városnak megvan a maga hangulata, jellegzetessége. Bécs arisztokratikus, Párizs romantikus, még ha ezek közhelyek is. Az új pedig mindig utat tör magának, ez elkerülhetetlen – mint a hirtelen az aszfaltba nőtt pitypang. Ami nem zárja ki a generációk közti konfliktusokat – valójában, azok elkerülhetetlenek, ahogy a kijózanodás a legerősebb szerelem után.
Bécs sok nemzetiségű életét mutatja be. Hol van az otthon? Az egyik szereplő azt mondja, hogy számára az a hely az otthon, ahol éppen tartózkodik. Vajon az emberiség elkezdte elveszíteni fogalmát saját gyökereiről?
Bécs Európa közepén található, és ahogyan az minden európai nagyvároshoz illik, az egész világból gyűlnek itt össze az emberek. De a város reális létezése ellenére, a könyv nem kalauzol el Bécsben és nem segít az ottani élethez. Hogy Bécs ez a város vagy más, bizonyos értelemben nincs jelentősége a könyvben tárgyalt problémákra nézve. Mert azok az egész világ problémái. Az emberek egyre mobilabbak és tényleg határok nélkül kommunikálnak. Még akkor is, amikor nem utaznak. És ezzel a virtuális könnyelműséggel együtt, a magány mintha egyre tapinthatóbbá válna. Gépeken keresztül kommunikálunk, de valójában éppen gépekkel kommunikálunk: számítógépekkel, telefonokkal, tabletekkel. És ebben a magányban a magánszféra, az egyszerű emberi otthonérzet kérdése egyre fontosabb lesz. Az otthon csak metaforája ennek az érzetnek. Hol van ez az otthon? Mindenkinek megvan a saját válasza. De az egyre ritkábban lesz kapcsolatban a nemzeti hovatartozással. Talán eljön a nap, amikor a XX. századi sci-fi irodalom a mi valóságunk lesz, és elég lesz tudnunk, hogy földlakók vagyunk.
Milyen üzenetet hordoz Bianka? Miért szokatlan a keresztneve a bolgár olvasó számára és miért változtatja meg a vezetéknevét?
Az egyik legtehetségesebb bolgár szertornászok egyikének a neve Bianka Panova. De természetesen nem ez az oka. Amikor megismerkedtem a hősnőmmel a fehér lapon, Biankaként mutatkozott be nekem, ami fehéret jelent olaszul. Mindennek a tetejében Cserneva vezetéknévvel. Ha úgy tetszik, egyike a kódolt tényeknek a könyvben, egy a kevés tréfából, amelyet üzenetként küldök az olvasó felé, az életben minden a fehér és fekete között mozog. Bianka nem változtatja meg a vezetéknevét, hanem az apai nevét használja, hogy anonim maradjon – ez része a fabulának. De talán azért is, hogy enyhítsen a sötét színeken nem is annyira maga körül, mint saját magában.
Fontos kérdés a szerelem és az új kezdet. Hogyan lép tovább a megroncsolt, csalódott emberi lélek, amely nem gondolja, hogy újra tudna bízni?
Ahogyan az emberi test folytatja működését az olyan betegség után, amely nem ölte meg. Idővel regenerálódik. És készen áll a következő „vírusra”.
Miért hiányzik a humor, avagy elég-e az erotika?
A könyvben találhatóak szórakoztató, és vicces pillanatok is, de a regény maga nem humorisztikus. Sem erotikus, attól függetlenül, hogy vannak erotikus szövegrészek is. Ha van recept, amelyet követni lehetne írás közben, akkor az így szól: picit ebből, tíz deka a másikból, a harmadikból meg amennyi nem árt… A legfontosabb az, hogy mi történik a tizedik oldalon, hogy akarja-e az olvasó folytatni, vagy örökre bezárja a könyvet. Aztán fontos még az utolsó oldal és az érzés a könyv vége után. És ennyi.
Dolgozik valami újon?
Igen. De korai még erről beszélnem.
Az interjút a Szláv TeXtus szerkesztője, Nicheva Stefka készítette.
