Mások beszéljenek olyankor, mikor esik az eső és felhős az ég, én csak akkor beszélek, ha süt a nap.
1. Törött tükrök darabjai
Hogy lehet az, hogy csak két tükör van ebben a lakásban? – gurult ki Dora hangja a fürdőszobából.
Reggeli fürdőszobai szertartásai rendszerint nem tartottak sokáig, de a mai nap kivétel volt. Úgy döntött, hogy sminkkel tünteti el a horzsolásokkal szegélyezett sötét véraláfutásokat az arcán. Meg kell mondani, nem bánt túl ügyesen az alapozókkal, a folyékony és száraz púderekkel.
– Azt hiszem – mondtam –, van egy harmadik is, egy soha ki nem nyitott szekrényajtó belső oldalán.
– És gondolom, az is törött, mint ez a kettő.
– Nem törött – mondtam. – És ezek is csak repedtek… – Mindegy. Az ugyanaz. Így is kétszer hét év szerencsétlenség… Ha jól számolom, az tizennégy…
Dora igyekezetét a tágas fürdőszoba küszöbéről kísértem figyelemmel, ahol szabályos ritmusban futott tovább a folyosó kőlapjainak sakktábla-mintája. Nincs mese, igaza volt – a mosdó fölötti tükrön kissé lejtős irányú repedés futott végig, amely arcát a homloka magasságában szelte ketté.
– Láthatod, hogy nem megy… inkább hagyd a fenébe. Vagy szerinted helyes megmutatni a külföldi tévénézőknek, hogy állandó éjszakai műszakban foglalkoztatott személyek is csatla-koztak a tüntetéshez?
– Marha. Azt hiszed, vicces vagy?
Elhatároztam, hogy tisztázom ezt a dolgot a tükröző üveg lapokkal. Megkérdeztem, hogy a sérült tükrökből sugárzó ron-tásra vonatkozó adatokat azokból az özönvíz előtti, salátává szétesett irományokból merítette-e, amelyekből a vizsgáira ké-szült. A „Népi hiedelmek” feliratú dossziéban őrzött, alig olvas-ható, fénymásolatokról készült fénymásolatok valóban bőven tartalmaztak használható anyagokat a paranormális jelenségeket tárgyaló magazinok számára, amelyek az utóbbi időben nagy népszerűségre tettek szert.
– Nem, drágám, ez hozzátartozik az általános műveltséghez. Mindenki tudja… Nem kell könyv hozzá…
– Nem én törtem el a tükröket – mondtam. – Gondolom, valamelyik költözködéskor repedtek meg.
– Ez téged nem mentesít, a balsors annak a nyakába szakad, aki együtt él a törött tükörrel.
Ezzel egyet lehetett érteni. Ugye, ő is ezekben a tükrökben nézegeti magát, kiteszi magát negatív sugárzásuknak. Mármost ha az utóbbi napokban valakinek nem volt szerencséje, ha valaki komoly veszélyben forgott – akkor az nem én voltam, hanem Dora.
Felhagyott az incidens következményeinek takargatásával, nekilátott ideges mozdulatokkal leszedni a sminket. Felteszem, hogy ez nem volt fájdalommentes művelet, arca időnként meg-rándult.
– Van még egy magyarázat – mondta, miközben kinyitotta a lakás ajtaját. – Az a tény, hogy két törött tükröd van, azt jelzi, hogy téged kettesével érnek utol a bajok. Ehhez mit szólsz?
2. Vér mocskos kőlapokon
Nem volt időm válaszolni. Elrohant valami gyűlésre, egy újabb happening előkészítésére, az eufória örvényébe.
Mintha a combjait, hátát és arcát borító, egyre kiterjedtebb vér-aláfutásokkal, szaporodó horzsolásokkal halványulni kezdett volna benne a néhány héttel korábban történtek emléke.
Én viszont nagyon jól emlékeztem arra a napra, 1996 utolsó előtti szerdájára.
Azt mondta, jelentkezni fog, ha megérkezik a „saját” lakásába. Ősz eleje óta, vagyis néhány hónapja Crveni krstben bérelt egy házat. Ez lényegében a harmadik lakhelye volt. Két évfolyamtárs-nőjével lakott ott, meg egy Mary-Charlotte nevű kanadai lán�-nyal, a Balkánon a kilencvenes években megjelenő és sokasodó nemzetközi alapítványok egyikének főnökével. Dorát antropoló-giai tanulmányai mellett időnként a „People in Need”, rövidítve PIN, alkalmazta, és ez a jövedelem, mint mondta, „a szabadság látszatát biztosította” számára. Pénzügyileg tehát nem függött a szüleitől. Nem költözött teljesen hozzám, pedig többször is javasoltam neki. Amióta – a saját szavaival – „leemelt a könyvtár polcáról”, kapcsolatunkat a tartós ideiglenesség jellemezte. 1995 nyarán, miután éppen szakított a soros pasijával, ott maradt két, a Rolling Stones budapesti koncertjére szóló jeggyel. Nem volt kivel mennie. Magam sem tudom, hogy találkozásunk teljesen véletlenszerű volt-e, vagy megelőzte némi leselkedés a könyvtár előtt, ahová akkoriban gyakran jártam. Dora később – mikor hogy, a körülményektől függően – mindkét változatot sejtenem engedte. A stadionban tartott koncerten megállás nélkül esett az eső, de ez nem akadályozta meg a rock and roll ükapáit abban, hogy végigjátsszák a műsort. Az előadás után bőrig ázva a parkoló autóbuszok között bujkáltunk. Gondolom, Dorica attól tartott, hogy a belgrádiak tömegében összefutunk egy ismerősével, aki-nek aztán meg kell magyaráznia, ki vagyok én… Volt, ahogy volt, ebben a kapcsolatban kezdettől fogva én voltam az alárendelt fél, és kiszámíthatatlan költözködéseit is jól tűrtem.
Miután néhány egymást követő reggelen a lakásomban ébredt, úgy döntött, hogy Crveni krstben tölti a következő éjszakát. Úgy rémlik, valami okot is említett. Tehát vártam, hogy felhívjon. Okom a rossz előérzetre több is volt a kelleténél. Belgrádban és az ország más városaiban több mint egy hónapja tartottak az utcai tüntetések a legújabb választási csalások miatt. A kormány reménye, hogy a hideg és a résztvevők kifáradása következtében a tiltakozások majd megritkulnak és egy idő után végleg abba-maradnak, alaptalannak bizonyult. Épp ellenkezőleg, a tüntetések egyre nagyobb tömegeket mozgattak meg.
Az elmúlt hetek folyamán Doroteja odaadóan kísérletezett azzal, hogy valamit rám is átragasszon hirtelen támadt politikai aktivizmusából. Eleinte nem álltam kötélnek. Megmondtam neki, hogy nem szeretem a tömeggyűléseket, hogy a kilencvenes évek első nagy tüntetésein, amelyekbe, mint mindenki más, felkészü-letlenül vetettem bele magam, annyi könnygázt nyeltem, amennyi egy egész évtizedre elég. Egyik ismerősöm nemrég arra a követ-keztetésre jutott, hogy Dorának sikerült végre kicsalogatnia a bar-langomból – ám nem tudom, ez mennyiben volt az ő érdeme. Valószínűbb, hogy a városi utcák kanyonjait betöltő lárma hatott rám. A depresszió hosszú évei után, a nyirkosság, a szél, a rövid nappalokat még tovább kurtító köd ellenére ezek voltak az első napok, amikor Belgrád megint elkezdett egy városra hasonlítani. Az emberek, pont mint tíz-tizenöt évvel korábban, megint azt mondogatták: energia. Ez a kifejezés, amely lényegében semmit sem jelent, de képes magába foglalni szinte bármit, amit az ember elgondolni képes, megint minden utcasarkon hallható volt. Lám csak, meglehet, hogy ez az úgynevezett energia vonzott. Megint védtelennek bizonyultam egy sztereotípiával szemben.
A rezsim egy ponton úgy döntött, hogy a spontán összegyűlő tömeggel a saját népét állítja szembe, hogy a lázongó fegyver-teleneket engedelmes fegyveresekkel szembesíti – összegyűjti vidéki támogatóit, a rezsim televíziójának híveit, felviszi őket a fővárosba, és ha úgy adódik, hagyja őket verekedni. Amióta bejelentették ezt a tömeges utcai hadműveletet, nőttön-nőtt az aggodalom. Dora többnyire nevetett a „vészmadarakon”.
Ám úgy tűnik, az utolsó pillanatban ő is megingott. Ahogy Belgrádban mondják – megzakkant. Előző éjszaka alig aludt vala-mit, megpróbált külföldi rádióadásokat elcsípni hosszúhullámon. Mivel az újabb technológia fölfedezte az ultrarövid hullámsáv elő-nyeit a szélesebb fogyasztóközönség számára, és ez oda vezetett, hogy az új készülékekről már hiányzik a városneveket feltüntető skála, lehoztunk egy régi készüléket a padlásról. A fadobozból csak recsegés hallatszott. Mondtam neki, hogy ezt a rádiót inkább világításra kellene használni – a bakelit előlap miniatűr nyílásain a városnevek mellett fény szűrődött ki az ósdi készülék belsejé-ből, és téglalapok szabálytalan lépcsősorait vetítette a falra. De a szavaim csak még jobban feldühítették.
– Csak tudni akarom, hogy mit akarnak, hogy vért akar-nak-e… hogy az kell-e nekik – ismételgette.
Higgadtan azt feleltem, hogy erre a kérdésre egészen biztosan egyetlen szerb nyelvű külföldi adás sem fog tudni válasz adni. Amiképpen egyetlen hazai sem.
Abbahagyta a keresgélést, idegesen járkált a szobában, az egyik cigarettáról a másikra gyújtott, aztán megint megpróbált kivenni valamit a recsegésből; az néha kacskaringós füttyé vál-tozott, egy pillanatig latin prédikációt hallottunk, orosz beszéd keveredett arabbal, tengerészeknek küldött jókívánságokkal.
Elaludtam, Doricát átengedtem a hosszú és ultrarövid hullá-mokon a világ városaiból érkező hangzavarnak. Sejtelmei igazo-lódtak: másnap tíz óra körül a Knez Mihajlova utcán lövéseket hallottunk, rohanó embereket láttunk, aztán egy tüntetőt, aki sötét vértócsában feküdt.
Sokáig álltunk beszorulva egy menetbe a Kalemegdan pere-mén, a tömegben hírek keringtek összecsapásokról, két vagy három halottról, majd arról, hogy az az ember, akit láttunk, csak megsebesült, de ez nagyon valószínűtlenül hangzott. Tanúi vol-tunk az első összecsapásnak a város főterén, amikor megpróbáltak felállítani, illetve lerombolni egy emelvényt a Terazije utcában, éreztük a kordonnak préselődő testek nyomását. Az arcok a kék sisakok alatt, a nagy, átlátszó pajzsok mögött kissé ijedtnek lát-szottak, idegesebbnek, mint az előző napokon. Végül a ricsajgó menetoszlop, a dobok vezette sípolókórus két vagy három helyen csatatér mellett vonult el, széttépett transzparenseken, a vezért ábrázoló plakátok foszlányain tapostunk.
A párhuzamosan zajló gyűlések végeztével különváltunk, azt mondta, visszamegy az egyetemre, utána kell néznie, hogy egy bizonyos közlemény, amelyet különösen fontosnak tart, el-ment-e a nyomdába – mindig dühös lett, ha mozgalmi nyüzsgését azokkal az illegális partizánnyomdákkal hoztam kapcsolatba, amelyekről annyit tanultunk a szocialista Jugoszláviában –, és megígérte, hogy utána egyenesen hazamegy. Magától értetődött, hogy jelentkezik, mihelyt megérkezik a bázisra Crveni krstben.
A telefonban hallott hang azonban nem Doráé volt. Az évfo-lyamtársnője, aki Aleksandraként mutatkozott be, mondván, hogy korábban már megismerkedtünk, habár ez most nem fon-tos, meglehetősen idegesnek tűnt. Kérdezte, hogy hallottam-e valamit.
Fordította: Csordás Gábor
A könyv a L'Harmattan Kiadó gondozásában jelenik meg a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, a kiadó új, Valahol Európában című sorozatának keretében. A sorozat a Műfordítók Egyesülete és a Szépírók Társasága ajánlásával jött létre. Sorozatszerkesztő: Karádi Éva.
Radics Viktória utószavát a könyvről a Kritikák, esszék, tanulmányok rovatunkban olvashatják.
·
