Éjszaka van, hideg és mindenütt üresség. Kabátunkba burkolózunk, a Schönhauser Alleé-n sétálunk, fent a hídon elrobog az Ubahn és egy tonna sárga festéket önt az utcára, amibe a kereszteződésnél belekeveredik a fékező autók vörös fénye, és Katrin azt mondja, pont így néz ki a nagymamája cseresznyés piskótája, amikor kiveszi a sütőből. Továbbmegyünk és elhagyjuk a híd pillérjét, amire valami szerencsétlen flótás felfestékszórózta – Berlin, te mocsok, taníts meg szeretni!
„Ez telitalálat. Basszus, ezt óvszeres dobozokra kéne ragasztani és itt mindenkinek ingyen osztogatni megelőzés gyanánt,“ mondja Katrin és rám néz azokkal a nagy kék szemeivel, amiktől a világon minden pasi lába elgyengül.
„De hiszen azt írtad, hogy szerelmes vagy.“
„Az is vagyok.“
„Akkor ez jó, nem?“
„Igen, az.“
Járjuk a Prenzlauer Berg-et, egy pillanatig szállingózik a hó, aztán eláll, az egyik lakásból a fejünk felett funky bömböl és a balkonon néhány srác táncol alsógatyában. Valamit kiabálnak nekünk és Katrin visszakiabál, egy pillanatig bámulunk egymásra, felhívnak minket, gondolkozunk, vajon mi hevíti őket, csak bor, vagy koksz vagy saját belső melegük, de minket ugyan nem hevítenek fel.
Megyünk tovább, kanyargunk az utcákon, felolvassuk az oszlopokra ragasztott matricák szövegét és beszélgetünk és egy másodperc alatt elfelejtjük, mit mondtunk két másodperce, és a beszélgetés következő másodperceivel, perceivel és óráival mentjük meg, mondandónknak nem mindig van értelme, de mindig nagyon kedves, mint egykor. Mint mindig. Megyünk az utcán és Katrin egy pillanatra megfogja a kezem, nem azért, mintha szeretne tőlem valamit, hanem hogy megmutassa, mennyire fázik. Mondom neki, hogy üljünk be valahova, hogy én is fázom, de ő azt mondja: „Még ne, még egy picit, kérlek, még mászkálni szeretnék.“
Így aztán megyünk tovább.
Járjuk az utcákat, ahogy nyolc évvel ezelőtt jártunk itt, amikor valóban együtt jártunk. Most majdnem egy éve nem láttuk egymást, csak időnként skype és mail, karácsonykor pedig két-három gyengéd hangvételű sms.
Járjuk Katrinnal a Prenzlauer Berg-et, keringünk a zömök víztorony körül és én a szél hirtelen rezdüléseiben megint hallani vélem azok kiáltásait, akik itt haltak meg a világ legkisebb koncentrációs táborában, ami itt volt a parkban körülöttünk, de Katrin azt mondja, ne hülyéskedjek, úgyhogy nem hülyéskedem. Befordulunk a Rykestrasse-ra, bárok mellett haladunk el, amikbe néhány éve járt, és kocsmák mellett, amikbe én jártam, és amellett a hely mellett is, ahol megismerkedtünk, Hausbar a neve. Megyünk és a szavak hullámverésétől, a mondatoknak a Balti tengerétől elkápráztatva fecsegünk, mert ő Mérleg, én pedig Ikrek – és ha valamiben jó ez a két csillagjegy, akkor éppen ebben. Talán csakis ebben.
Az utcán biciklin cikázik egy lány, fülhallgató a fülében, mosolyog és állandóan csenget, pedig nincs is kire. A kosarában zöld farkincájú fagyott répák és egy rózsa.
„Rég nem kaptam már virágot,“ fordul utána Katrin.
A hidegtől kicsit piros az orra és szipog, de még mindig szeretne sétálni és dumálni. A sör ráér. Minden ráér.
A szeme körül kialakult pár finom ránc, amiket a körülöttünk lévő házak viszont mind elvesztettek, mint a plasztikai műtét után, kisimulva, kifestve, kijavítva és kifényesítve, megszabadítva a pattanásoktól és bőrhibáktól, amiket az utolsó háború végén a golyók ejtettek rajtuk. Különös negyed ez. Az emberek öregszenek, a házak meg éppen hogy fiatalodnak itt. Punk volt, ma nem punk többé. A Prenzlauer Berg ma bio és facebook és Schickimicki, ahogy a jól öltözött sznobokat hívják itt. A punkokból apucik és anyucik lettek, akik babakocsiban tologatják pöffeszkedő kis hercegeiket és azzal foglalkoznak, melyik ökopelenka a legjobb, meg azzal, ha a gyerek csak bio dolgokat eszik, nem büdös, hanem illatos és szép alakú a kakija, spirálszerű, tehát tulajdonképpen nem is kaki, hanem DNS esszencia.
Megyünk a Kollwitzstrassé-n és olvasgatjuk a neveket a csengőkön, meg számolgatjuk, hány Müller és hány Lehmann lakik itt, mint egykor, és Katrin szerint az évek során csökkent a Lehmannok száma. Aztán az egyik Lehmannhoz felcsenget és én el akarok menekülni, de ő maradásra bír. A kaputelefonba beleszól Lehmann és Katrin azt mondja: „Pizza go home.“
„Nem rendeltem semmit,“ mondja Lehmann.
„De rendelt. Négy évszakot. Kettőt.“
„Nem rendeltem.“
„De rendelt. Úgyis levontuk már a számlájáról.“
„Nincs is maguknál számlám.“
„Hát, akkor én csak ide leteszem őket, majd megeszi valami blöki.“
Elbújunk a sarok mögé és várunk. Mint egykor. Egy pillanat múlva nyílik az ajtó és megjelenik egy pocakos fickó. Körülnéz és keres valamit, de végül újra eltűnik a házban. Mi pedig továbbmegyünk, megint kicsit havazik, és én azon gondolkozom, nem vagyok-e már kicsit öreg ezekhez a gyerekcsínyekhez, és Katrin azt mondja, hogy talán igen, erre én: „Hát, kösz.“
Végre kocsma.
A Piepke bárban sörözünk, dohányoznak itt, mi meg idegenek vagyunk. Eljárt e felett a társaság felett az idő, ahogyan pár év múlva eljár felettünk is. De ha így is lesz, jó lesz az, valahogy elégedett leszek. Mind tipikus kelet-berliniek, a csapos hifijén blues és country szól, az arcát ráncok szántják végig, úgy néz ki, mintha keresztezték volna Tony Ducháčeket, Nick Cave-et és még valakit, aki most nem jut eszembe, és a szemei, mint két sötétszürke piszkos hamutál. Két pohár sört hoz nekünk, és amikor épp nem csapol, ül a széken, a haját simogatja, néha végigsimítja a vázában a tulipánokat is, talán itt felejtette őket valaki, és az ajtó felé bámul, elég hosszan, mintha olyasvalamire várna, aminek már tegnap vagy tegnapelőtt kellett volna jönnie. Valamikor régen. Aztán rámosolyog Katrinra és ő azt mondja, hogy korábban nem tudta elképzelni, hogy valaha lefeküdne egy ilyen idősebb fickóval, de most már nem zavarná, hogy talán már ő maga is öreg, holott épp hogy csak harminc éves.
„Van pasid, nem? Feküdj le vele.“
„Igen, van.“
„Hiszen azt írtad, hogy összeházasodtok. Meg hogy boldog vagy.“
„Boldog is vagyok. De ez nem is függ össze. Egyszerűen csak kipróbálnám egyszer.“
„Hát, akkor próbáld.“
„Nem kell most azonnal. Csak majd egyszer.“
Aztán egy pillanatig hallgatunk és Katrin egyszer csak megfogja a kezem és azt mondja, haldoklik a nagymamája, a piskótás, hogy volt nála a kórházban a város másik végén és ugyanúgy fogta a kezét, mint most az enyémet.
„Szörnyen puha volt a keze. Lágy. Életemben nem tartottam lágyabb dolgot a kezemben.“
Aztán letörli a könnyeit, elengedi a kezem és megkérdezi, mi van velem, szóval hogy mi újság nálam és Prágában, én meg elmondom neki mi újság nálam és Prágában, és ő azt mondja: „Akkor ez jó, hogy gyereked van és te is boldog vagy.“
És én azt mondom: „Aha.“
A csapos pedig nézi az ajtót, amin épp bejön egy fickó hosszú fekete kabátban, a csapos pedig ránéz és belenéz, rákapcsolódik az agyára és a cigarettafüst-ködön keresztül navigálja őt, mint egy révkalauz, a bárhoz vezeti, húzza őt a szemével és a fickó leül a bárnál pont vele szemben, közvetlen a szép tulipános váza mellé, és egy szót sem kell szólnia, kapja a kólát és a felest. Kb. 35 éves, iszik és körülnéz a bárban és Katrint kezdi nézegetni, a haján, szemén, mellén járatja a tekintetét. Én meg picit féltékeny vagyok, pedig nincs rá okom, és látom, ahogy a nyakán vöröslik egy sebhely, valaki valamikor fojtogatta vagy megvágta, vagy ő maga szorította vagy vágta meg. Ebben a pillanatban Katrin azt mondja: „Figyu, ez fel akar szedni téged.“
„Téged akar felszedni.“
„Folyton téged bámul.“
„Nem, téged.“
„Basszus, mi van, ha mindkettőnket felszed?“
Engem kicsit kiver a víz, de Katrinnak nyilvánvalóan tetszik ez az elképzelés és aztán azt mondja: „Mindig az volt az érzésem, hogy kicsit vonzom a perverzeket.“
A mellettünk lévő asztalnál három lány ül, talán korombeliek. Isznak és dohányoznak. Mindhárom az a tipikus keleti festett szőke. Az egyik azt mondja: Marco, a másik: Mario, a harmadik: Peter. Nem hallom, miről beszélgetnek, de egyikük folyton folyvást mondja a maga férfinevét, a másik kettő meg felsóhajt és bólogat, mint aki mindent tud és ért.
Rágyújtanak, aztán az egyik azt mondja, hogy Marco tiszta hülye, a második azt mondja, Mario is tiszta hülye, a harmadik pedig egy picit hallgat, majd azt mondja, hogy nem könnyű ezt kimondania, de Peter is tiszta hülye és azt sem tudja, mit akar. Aztán a második még azt mondja: „Csajok, kikhez mentünk mi hozzá, banyek?“
És a bárba újabb fickó sodródik be és a csapos a cigarettafelhőben magához navigálja őt és azt mondja: „Szia, Viktor.“ És letesz elé egy pohár sört. Viktornak nyúlfüle van és kopasz és neki nem sebhely van a nyakán, mint a mellette ülőnek, hanem az ötödik x.
Katrin még egy kicsit magyarázza, hogy mi tetszik neki és mit szeretne még kipróbálni, mielőtt megöregszik, az ágyban és az életben és megint az ágyban, és kérdezi, nem zakkant-e, én meg mondom, hogy nem az, hogy szórakoztató, mint egykor, hogy tetszik nekem, hogy ilyen maradt, amilyennek ismertem és lehet, hogy soha nem öregszik meg, pedig tudom, hogy igen, ő meg azt mondja, tudom-e hogy egyszer gyereket akart tőlem, mármint egykor, én meg nem mondok semmit és kiiszom a söröm.
„Tegnap belenéztem a tükörbe és homályosan láttam magam. Így lehet felismerni szerintem, hogy az ember öregszik. Kezdetben éles. Aztán homályos. Végül egyáltalán nincs is.“
„Homályos, mi? Nem csak beszívtál?“
„Hát, de, tulajdonképpen kicsit igen.“
Katrin elvigyorodik és hörpint a söréből, és amikor a bárra pillantok, a sebhelyes fickó már eltűnt, csak az üres poharak és a tulipánok, amiket Viktor hirtelen megszagol, a csapos pedig megint az ajtót nézi a ködben, simogatja a haját és Katrin azt mondja, ha majd meghal, szél lesz belőle, és kérdi, én mi leszek, ha meghalok, én meg nézem a sörömben felfelé törekvő buborékot és azt mondom, hogy talán buborék a sörben, mert semmi okosabb nem jut eszembe, Katrin pedig elmosolyodik és azt mondja: „Jó, akkor talán találkozunk.“ És hogy az ő szele az én buborékomat széjjelfújja, szanaszét aprítja, mert ő nem holmi szél lesz, hanem orkán.
A nők mellettünk tovább panaszkodnak Marco-ra, Mario-ra és Peter-re és Viktor feleseket rendel nekik és odaül hozzájuk. De a nők mintha nem vennék észre és csak mondják a magukét. Viktor egy ideig hallgatja őket, bólint és végül megissza a feleseket maga. Marco, Mario és Peter nevében. Meg a maga nevében is.
És egy törzsvendég hirtelen feláll és azt mondja, hogy a Prenzlauer Berg-en korábban minden sokkal jobb volt, mikor állt a fal, hogy maga a fal ténye szar volt, de hogy mindenkit ismert itt, most pedig nem ismer senkit, azokon kívül, akik ebben a kocsmában ülnek, mert beözönlöttek a nyugatiak és a babakocsik, és egy csomó öreg elhúzott.
Aztán odajön az asztalunkhoz, kb. hatvan lehet és középen hiányzik egy foga, a résbe dugta a cigarettát, fogja Katrin kezét, kezet csókol neki és azt mondja: „Günter vagyok, helyi költő.“
És ebben a pillanatban Viktor egyszer csak hirtelen feláll, bemutatkozik a lányoknak és azt mondja, ők a legszebb teremtések, akiket valaha látott, és megkérdezi, nem hívhatja-e meg a hölgyeket mégis valamire, de egyik lány sem akarja, de ő csak azért is meghívja őket. És amikor a csapos kihozza a következő kört, Viktor kényszeríti őket, hogy végre igyanak vele, felemeli poharát, sunyin rámosolyog arra a három keleti széplányra, ők pedig mintha hipnotizálták volna őket, egyszerre fogják a feleseket és Viktor vesz egy nagy levegőt a pohárköszöntőhöz és azt mondja: „Wer ficken will muss freundlich sein.“
Aki dugni akar, kedvesnek kell lennie.
Egy pillanatra teljesen elcsendesedik a kocsma, csak a füst gomolyog a helyiségben hatalmas hullámokban, lassú szürke cunamikban, amik lehengerelnek és elnyelnek bennünket. A lányok felhajtják a vodkát, még mindig kissé a hipnózis hatása alatt, de aztán kiderül, szemlátomást éppen egyikük sem szeretne dugni. És úgy tűnik, senki más sem a kocsmában, így hát Viktor ajánlja magát és a csapos beletúr a hajába és aztán azt mondja: „Akkor talán holnap, Viktor.“
Aki dugni akar, kedvesnek kell lennie.
„Ez telitalálat. Basszus, ezt is óvszeres dobozokra kéne ragasztani és itt mindenkinek ingyen osztogatni, “ mondja Katrin.
„Én mindig kedves voltam,“ mondom és megfogom a kezét. Katrin megsimogat és aztán elengedi a kezem és elmosolyodik, hogy tudja, sőt a legkedvesebb voltam mind közül, de ez már régen a múltunk. Mint egykor.
Mikor távozunk, Katrin megkérdezi, mennyibe kerülnek a tulipánok, és a csapos azt mondja, nem eladók, de Katrin ránéz azokkal a szemekkel, amiktől elgyengül a férfiak lába, lenéz a csapos arca közepén elhelyezkedő szürke hamutálaknak egészen a fenekéig, és a csapos azt mondja, két euró, aztán egy és a végén ingyen odaadja neki a virágokat.
„Iszonyú rég senkitől nem kaptam virágot,“ sóhajt fel Katrin és odanyújtja a tulipánokat, hogy szagoljam meg őket.
„Jó az illatuk, igaz?“
„Aha, nagyon,“ válaszolom, pedig csak a cigarettafüstöt érzem rajtuk.
A Kastanienallee-n haladunk, botladozunk, talán a sör, talán az egyenetlen járda, és Katrin hirtelen felcsönget az egyik Müllerhez, és mivel egy pillanatig semmi sem történik, még egyszer csönget, aztán azt mondja a mikrofonba: „Itt a Blume 2000 virágüzlet, jó estét, valaki tulipánt küldött Önnek.“
És egy álomittas női hang azt mondja a hangszóróból: „Ez hülyeség.“
Hátulról pedig felhangzik egy férfihang: „Mi folyik ott, Eva?“
És Eva azt mondja: „Valaki virágot küldött nekem.“
„Kicsoda?!? Ki küld neked virágot hajnali fél ötkor?“
„Nem tudom. Én nem tudom...“ kezd kicsit síróssá válni a női hang.
„Akkor én csak itt hagyom, amíg tisztázzák a dolgot.“
Katrin leteszi a virágokat a járdára. Elbújunk a sarok mögé. Mint egykor. És egy pillanat múlva az ajtóban megjelenik egy fickó atlétában és melegítőgatyában, fogja a tulipánokat, körülnéz, de nem lát senkit, és dühösen eltűnik velük.
Megyünk az utcán, már megint havazik. Sehol senki. Az Ubahn-hoz kísérem Katrint és ő egyszer csak énekelni kezd: „Wer ficken will muss freundlich sein, Wer ficken will muss freundlich sein…“
Aki dugni akar, kedvesnek kell lennie.
„Olyan, mintha valami jó kis német slágerből lenne a nyolcvanas évekből, mi? Új német hullám huszonöt év után.“
Éjszaka van, hideg és mindenütt üresség. Kabátunkba burkolózunk, a Schönhauser Alleé-n sétálunk.
Másodszor hagyjuk el a híd pillérjét, amire valaki felfestékszórózta, hogy Berlin, te mocsok, taníts meg szeretni!
Megfogom a kezét.
„Katrin...“
„Mi van? Jó szlogen, nem? Az, vagy nem?“
„Az...“
„Na ugye.“
„Katrin...“
„Mi van? Mi van már megint?“
A hídon vonat zakatol és sárga festékkel von be minket. Autók piros fénye. Piskóta. Nézem Katrint. Szemei az én szemeim. Megsimogatom.
„Semmi.”
Fordította: J. Hahn Zsuzsanna
