Letűnt-e a régmúlt Švejkek dicsősége?
Pavel Brycz ha akarná sem tagadhatá, hogy cseh író. Február 10.-n a Lettre Internationale felolvasóestjére késve érkezett(jó, tudom, nem tehetett róla), és kijelentette, hogy a szöveget, amit fel kellene olvasnia az előző este elajándékozta. Előző este tudniillik Brycz A pátriárkák letűnt dicsősége c. regényének magyar bemutatója volt a Jedermannban, amit a Cseh Centrum szervezői szerencsésen egybekötöttek a Zdarr cseh népzenekar (és Pavel Brycz cimborái) koncertjével. Ennek következtében a hangulat annyira oldott lett, hogy amikor a megviselt arcú Bryczet másnap a felolvasóest után -korai távozásomra(cca. 00.30 a.m.) hivatkozva- megkérdeztem, az ő estéjük hosszú volt-e, a mártírok megbocsátó mosolyával annyit mondott: "Hosszú". Nyomatékot adva szavainak egy kávényi kegyelmet kért a beszélgetés előtt.
Rövid keresgélés után találtunk egy asztalt, ahol interjú helyett közel egy órát beszélgettünk a cseh próza mostani helyzetéről.
Bohumil Hrabal egyszer azt mondta, hogy a Túlságosan zajos magány c. regénye létének diktátuma, gyereke, létének értelme volt. Ha megnézzük a most magyarul megjelent A pátriárkák letűnt dicsőségét, a történetnek köze van az ukránokhoz, a lengyelekhez, a szudétanémetekhez és a csehekhez is. Ön úgy cseh, hogy a családja félig Ukrajnából bevándorolt lengyel, félig szudétanémet. Mondhatjuk azt, hogy eddig megjelent művei közül ez volt az Ön létének diktátuma a hrabali értelemben?
P.B.: Igen, lehet mondani, de talán csak azért, mert most pont erre az egy könyvre fókuszálunk. Tulajdonképpen az eddigi műveim nagy részében ugyanúgy benne vagyok, mint ebben a könyvben. Az is igaz, hogy a A pátriárkák letűnt dicsőségével dolgoztam eddig a legtöbbet, és igen, ebben az értelemben diktátum volt, és végig éreztem, hogy ezt meg kell írnom.
Lát valamilyen specifikus közép-európai, vagy még inkább cseh irodalmi sajátosságot, ami megkülönbözteti a cseh prózát a többitől? Mondhatjuk azt, hogy napjainkban még ugyanúgy létezik az a "prágai irónia", amit Hašek és Hrabal műveiből ismerhetünk?
P.B.: Hogyne. Nem is szívesen olvasok olyan cseh írót, akiben nem látom a valóság ilyen kétértelmű megközelítését. Az én generációmra azokra, akik a hatvanas években születtek, még jellemző ez a világlátás. A modern cseh próza egészére jellemző amúgy is, hogy mi írók két vonalon mozgunk, mintha két arcunk lenne. A sötétebbet mindig a Kafka életművéből kiinduló -, a naposabbat,vidámabbat pedig a Hašek által alapított hagyomány táplálta.
Érdekes, hogy Hašekot említi, mert sokaktól hallottam, hogy a A pátriárkák letűnt dicsősége inkább pesszimista regény lett. Ezt mennyire látja jó megállapításnak?
P.B.: Én úgy érzem, hogy a sorok között megtalálni a hagyományos cseh iróniát, és nem ilyen egyértelműen sötét ez a regény. De ez is hozzá tartozik. Nekem célom az, hogy megragadjam a világban megtalálható morális értelemben vett jót és rosszat is, anélkül, hogy ítélkeznék fölötte. A hrabali kétértelműség nélkül ez nem működik.
Mely cseh szerzőket tartja példaképnek?
A már említett két vonalnál maradva; kafkai vonalon Ladislav Fuksot, mindig nagyon szerettem az ő borongós, fekete humorral tűzdelt prózáját, hašeki vonalon pedig Bohumil Hrabalt. Az ő világlátása, amit valamelyik szereplője az utcán kiabál -olyan szép ez a világ, nem mintha tényleg az volna, de én annak látom- mondhatni az ars poeticám. De nagyon szeretem olvasni azokat a korábbi vagy kortárs szerzőket, akiknél észreveszem ugyanezt. Ilyenek a mostaniak közül Emil Hakl, Michal Ajvaz vagy Miloš Urban. Hakl tényleg a mestere ennek a hrabali szemléletnek. És a más jellegű Karel Šiktanc költészete is nagy hatást gyakorolt rám, ő a mienknél idősebb generáció képviselője. És persze ott vannak a régebbi cseh filmek, azokból is sokat meríthettem, de szerintem ezzel az egész generációnk így van.
Kik azok a külföldi szerzők, akiket fontosnak tart?
P.B.: Hű, ilyen nagyon sok van! Richard Brautigan, Boris Vian, Truman Capote, őt mindenképpen követendőnek tartom, a stílusát nagyon szeretem, filozófusok közül Nietzsche, Schopenhauer, akik így hirtelen eszembe jutnak. Aztán ott vannak az oroszok, akiket nemrég elkezdtem újraolvasni. Mikor gimnazista voltam, már csak lázadásból sem olvastunk orosz szerzőtől, de tagadhatatlan, hogy nagyon jók. Nagy kedvencem Bulgakov, a Mester és Margaritát többször újraolvastam, talán mert amúgy is szörnyen fontos számomra az ebből merítő Gabriel Garcia Marquez mágikus realizmusa.
Melyik hagyományos iskolához sorolja magát, már ha gondolkodik egyáltalán ezen?
P.B.: Egzisztencializmus, amennyiben tényleg a már említett módon mindkét arcára kíváncsi vagyok az ember életének. A posztmodernhez nem tartozni meg manapság már úgysem lehet, mert annyira kitágult ez a kategória, hogy az ember előbb-utóbb csinál valami posztmodernt. A pátriárkák letűnt dicsősége sem volt megírható allúziók nélkül. És persze a latin amerikai mágikus realizmus, ennek is az életvidámabb ága, amit számomra Márquez képvisel.
Mint író, mit gondol, miért fontos napjainkban minőségi irodalmat csinálni és olvasni? Ha például figyelembe vesszük a film előretörését, az irodalom szerepe eltörpülni látszik.
P.B.: Akármilyen korban éljünk, a jó irodalom mindig megtalálja az olvasóját. Hogy miért érdemes csinálni? Mert ezzel szemben a filmhez rengeteg pénz kell, az irodalomhoz elég egy papír meg egy ceruza. És ahol sok pénz kell, ott többen szólnak bele a készítésbe, és nagyobb a nyomás. Az irodalmon ez a nyomás nincs, nem kell megfelelnie semmilyen marketingelvnek.
A regényében lírai hangvétellel ragadja meg a közép-európai valóságot, ami egészen sajátos és autentikus hangulatot kölcsönöz a szövegnek. Ugyanakkor olvasás közben nem tudtam elhessegetni a már említett mágikus realizmus gondolatát sem. Lehet a mágikus realizmus egy újabb út a kortárs cseh próza előtt?
P.B.: Ezt nem tudom. Én követendőnek látom ezt a vonalat is, vagy ott van Michal Ajvaz, akit van szerencsém személyesen is ismerni, ő egy kicsit zárkózottabb egyéniség, és inkább a filozofikusabb borges-i vonalat képviseli, de van egy a mienknél fiatalabb generáció is, akik teljesen új módszerekkel kísérleteznek. Nekik nem ismerős az a haňťai (Hrabal Túlságosan zajos magányának főszereplője és mesélője egy személyben) egyszerűség, ami nekünk még a sajátunk volt, közelebb áll hozzájuk a modern versenyszellem, mindig egyre jobbak, sikeresebbek akarnak lenni.
Rengeteg cseh szerzőt említett, ha le kellene szűkíteni egy könyvre, mit ajánlana a magyar olvasóknak?
P.B.: Ajvaz, A másik város. Azt hiszem láttam is a minap itt Budapesten egy Ajvaz könyvet magyarul, de hogy melyik volt azt, az nem tudom.
A másik várost biztos lefordították magyarra, szóval elképzelhetően azt. Ismer magyar szerzőket? Mit gondol arról, hogy az Ön regénye megjelent magyarul?
P.B.: Csak pár magyar szerzőt ismerek, mondjuk Eszterházyt, a Kis magyar pornográfia címére emlékszem is tőle, azt a könyvet láttam nemrég csehül. Nekem megtisztelő ha olyan kultúra számára válik a könyvem elérhetővé, ahol nagyra becsülik Hrabalt, mint a lengyeleknél vagy itt Magyarországon.
Ezt követően még pár percet beszélgettünk a magyarul is fellelhető cseh regényekről és kultúrkapcsolatok építésének jegyében Brycz figyelmébe ajánlottam Szerb Antalt, akinek már találkoztam csehre fordított művével. Hogy mindezek után kiknek ajánlom a most magyarul is megjelent A pátriárkák letűnt dicsőségét? Azon kívül, hogy mindenkinek? Mindenkinek, akinek kifinomult érzéke van a cseh fekete humor iránt, azoknak pedig kiemelten, akik szeretnének ilyen érzéket növeszteni. Akik egyik csoportba sem tartoznak, azoknak legszívesebben kötelezővé tenném.
-hg-
