Édesanyámnak, Jasnának,
mindenért, amit mesélt nekem…
Ruvejda
Jasmina Husmanovićnak
Ideadták a trikóját meg a melegítőfelsőjét. Amikor betemették, ez a melegítő kék volt. Attól fogva azonban már nem kék volt, hanem rothadt. Ez nem az én nagyapámé. A nagypapáét ismertem, ezt nem ismertem meg.
Elbeszélgettek velem. Mivel egyedül én jelentem meg. Aztán napokig patológusokkal álmodtam, fehér ruhában voltak és kesztyűben, egytől egyik csinosak, mint a tévésorozatokban; sorban behívatják az embereket, hogy azonosítsák a rokonaimat, engem azonban nem hívnak be. A vérmintákat kis üveglapokra kenik, amelyeket száz másikkal együtt beleraknak egy gépbe. Aztán az a gép forogni kezd, mint azok a csigavonalak, amelyeket hipnotizáláshoz szoktak használni. Nagyon fontos, hogy a megfelelő vér a megfelelő helyre kerüljön, különben minden összezagyválódik, és sohasem találják meg a megfelelő személyeket.
Álmomban végig úgy éreztem, mindjárt rájönnek, hogy téves kódról van szó, ez azonban sohasem következett be. Anyu azonosította a testvéreit. Az apját nem találták meg, és anyu többet nem akart odamenni. Egyébként jó fej az anyám, csak fáradt, és ez a nagypapa neki egyébként sem az apja, hanem csak az apósa, csak nekem volt a nagypapám, neki nem számított, hogy ki az apósa, felőle bárki lehetett volna.
Nem akart odamenni. Ő bármikor visszamehet Boszniába, amikor csak akar, mint mindenki, akinek van kihez mennie - én azonban senkit sem ismerek itt, nincs kihez mennem. Akik még élnek, azok nekem nem rokonaim, az én rokonaim Montanában laknak meg Seattle-ben, és nem akarnak hinni a fülüknek, hogy én még beszélem ezt a nyelvet.
A filmekben az emberek néha fogják magukat, és halál nyugodtan mindent otthagynak, elmennek valahová - nem is fontos, távoznak-e, vagy épp visszatérnek. Ha filmet nézel, a bemutatott jelenethez mindig hozzágondolod az előzményeket is - még ha rövid a cselekmény ideje, akkor is úgy képzeled, hogy annak, aki pakol és távozik, megvan erre a jó oka, valamilyen előzetes megfontolásból teszi, vagy valami érzelem vezérli, bármi, amit a képernyőn bizonyára nem lehet megmutatni. Az én életem nem ilyen. Az én okaimat senki sem fogja kitalálni.
Anyu a következtetések világában él, én viszont a közbeeső szünetekben, okafogyottan.
Ő azért nem jött el. Én eljöttem, méghozzá egyedül, és nem sajnálom a pénzt a repülőjegyre, nem sajnálok semmit. Azt sem sajnálom, hogy a nagyapám meghalt; Samirt is elhurcolták, pedig ő kicsi volt és pattanásos, akárcsak Aska, akit szintén. Meghalt a nagypapa. Mindenkinek meghal a nagyapja. Azért jöttem, hogy azonosítsam.
- Biztos benne, hogy ez nem Ibrahim Halilhodžić ruhája?
- Nem.
- Nem biztos benne?
- Nem az övé.
- Mi a tanúvallomások alapján mindenkit azonosítottunk, akiről feltételeztük, hogy itt, ebben a tömegsírban található, kivéve őt. A tetem mellett ott voltak a személyi iratok is. Majdnem kivehető a neve. A vezetéknév azonban nem látszik, így nem lehetünk biztosak. Ön biztos benne, hogy nem ez a trikó meg ez a kék melegítő volt rajta, amikor elhurcolták?
- Én nem ismertem fel semmit. Már mondtam, hogy nem tudom. Meg akarom várni a DNS-analízist. Vegyenek tőlem vért.
A nőt, aki a vért vette, a folyosó végében találtam meg. Tuzlai volt, és elege volt mindenből. Kiszólt, hogy várjak. Még egy lány volt előttem a sorban. Ez a lány később elment, nem bírta már idegekkel a várakozást, vagy elfelejtette, hogy mire vár. Csak egy kicsit volt idősebb nálam, ebből gondoltam, hogy egyiknek sem a lánya, mert azok általában középkorúak. A felesége se lehetett egyik tetemnek sem. Az anyja sem senkinek. Az időeltolódás miatt nehezen számolok. Tegnap szálltam le Amszterdamban, ahol több mint három óra hosszát tengtem-lengtem a halom táskámmal, a járatomra várva. Egy szikh férfi mellett álltam valami cső előtt, ami leginkább óriási porszívóra hasonlított, és cigarettáztam. Egyre furcsábbak a repülőtereken a dohányzásra kijelölt
helyek. Akárcsak a dohányosok. Elnéztem a sorstársam szemét, fekete szegélyű, időtlen szemeit, amelyek a hihetetlen ügyességgel föltekert, középen csillogó brossal összefogott fehér turbán alól figyeltek engem. Azon tanakodtam, hogy vajon milyen lehet a felesége. És ő hány éves lehet?
Én huszonöt vagyok. Az utóbbi tizenöt évben Amerikában élek. Azelőtt Tuzlán laktunk. Még korábban Vlasenicán. Öt - tíz - tizenöt. Akkor még volt nagyapám.
Rég volt ez az akkor.
Régen a nagypapámnak emeletes háza volt, a nagymama az emeleten lakott, a nagypapa pedig a pincében. Esténként fölmászott aludni a nagymamához, és nála is evett. Egyébként mindig a pincében tartózkodott.
A nagypapámnak a pincében volt egy szabóasztala meg egy varrógépe. Az asztal mellett állt a vasalódeszka.
A nagypapa egy rongyon keresztül vasalt, egy nagy, sárgás rongyon keresztül, amit nekem nem volt szabad bántani. A rongyot előbb két kézzel széthúzta, aztán rásimította a nadrágra. A nadrágokat mindig lefelé kell vasalni, úgy, hogy a vasaló hegye a nadrágszár felé nézzen. Aztán fölemeled, és megint föntről indítasz. Így hibátlan lesz, mert ha egyszer fordított irányban mész végig a rongyon, akkor összegyűrődik.
Egy hosszú szőrű kefét bele kell mártani a vízbe - a víz mindig jobboldalt áll egy tálban -, ilyenkor a nagypapa jobb kézzel belenyúl a kefével a vízbe, a ballal pedig tartja a nadrágot.
A vizes kefét végighúzza a rongyon, aztán fogja a vasalót.
A vasaló súlyos és forró, és nekem nem szabad bántani, soha. Amikor végighúzza a rongyon, a vasaló azt mondja: frrrssss! Aztán még néhányszor, halkabban: frrss, frs…
Aztán a nagypapa leteszi a vasalót, fogja a rongyot és feltépi a nadrágról. A két nadrágszárnál megfogja a nadrágot, gyorsan felcsippenti a vasalódeszkáról, és megrázza. Van, amelyiket többször is meg kell rázni, ha frissen varrta, hogy lerázza róla a cérnaszálakat. Aztán akasztóra teszi a nadrágot, és fölakasztja egy rúdra, a többi nadrág mellé. Ez a rúd a komód mellett van.
Ott ülök én, ha nincs nálunk Ruvejda.
Ha nincs nálunk Ruvejda, hagyja, hogy egész nap ott üljek, és nézzem, ahogy varr. Varr, és Ruvejdáról mesél:
- Hej, de szófogadó volt tegnap a Ruvejda! Ha látnád, milyen jó kislány! Nem kuszálja össze a cérnákat, nem nyúl bele kézzel a pohárba, egész nap szót fogadott nekem, csak úgy magától! Ruvejda soha, de soha nem ér hozzá a forró vasalóhoz!
Én egyszer hozzáértem, és most bánom. Nem azt bánom, hogy megsütöttem magam, hanem hogy a Ruvejda nem ért hozzá, ha egyszer megmondták neki, hogy ne érjen hozzá, én bezzeg mindent piszkálok.
- És a Ruvejda délután szépen lefeküdt, meg minden. Amikor elvégeztem a dógom, elvittem csevapcsicsára. És mindenfélét vettem neki! A Ruvejda ismeri ám a betűket, mindet, megmutatta nekem! Holnap veszek neki egy irkát, hogy mindent írjon le nekem. Veszek neki, bizony, mert ilyen szófogadó kislány!
Nagypapa szerint Ruvejda öt éves, pont, mint én. És ugyanolyan szép, mint én, csak okosabb, és sokkal szófogadóbb.
Én nem vagyok szófogadó, én mindent bántok.
Rémes.
Néha kiszállok a metró mindegyik megállójában, legalábbis azokon, ahol még nem jártam. Egy egészen kis megállót keresek, ahol senki sem száll fel. Ott megvárom a következő szerelvényt. Többnyire az EXIT jel mellett állok, hogy ki tudjak szállni, ha valamitől megijednék. A nagy megállókban az emberek kerülgetik egymást, a feketék reggae-t játszanak, és mindig marasztal valami. A kis megállókban semmi se csábít, csak félsz.
Szociológiát hallgatok az egyetemen. Az itteni iskolarendszer szerint voltaképpen befejeztem. Amerikában azonban, ha van egy kis eszed, rögtön továbbmész a mesterkurzusra. Nekem, ami azt
illeti, van egy kis eszem, csak egy évre felfüggesztettem az egyetemet. Dolgoztam. De nem ezért hagytam ott az egyetemet. Ott nem úgy mondják, hogy otthagyod, hanem úgy mondják, hogy nem iratkozol be. És nincs nappali meg levelező, hanem ahogy akarod.
Mikor hogy.
Itt nem ismerek senkit. Dinelát kivéve. Dinelát a halottasházban ismertem meg.
Fordította: Radics Viktória
A könyv a Libri kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
