1.
Sajtónk már mindazt a lehetőséget, amit a fénykép műfaja nyújthatott, kihasználta. A képen dolgozó munkások alatt a szöveg: "Dolgozó munkások". Valami gyár valamit gyárt, a tehenek tejelnek, a hősnek kitüntetése van, az emlékművet megkoszorúzzák, a Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik. A gépi technológia nullfokát figyelhetjük meg: fényképeznek, mert fényképezni kell, s kell, mert fényképeznek. Van újság, mert kell, s kell, mert van. Az ember büszkén foglalta el gépkiegészítői státusát; tervértekezleteken és röpgyűléseken szolgálja az önmegjelölő technológiát.
Az embertől származó tautológiának mindig van valami értelme. Amikor azt mondom, hogy A=A, egy bizonyos rendszernek vetem magam alá, gondolkodásom egyfajta önazonosságát igazolom, s ez egy eleven, drámai aktus. Az ex machina tautológia viszont abszurdum, mert a megkettőzés garantált, korlátozás nélkül újratermelhető, s ebben az értelemben nem eredmény, hanem kiindulópont. Mi lehet egy ilyen tautológia értelme? Például az, hogy a fénykép nem arra való, hogy megnézzük, hanem arra, hogy tekintetünk átfusson felette. Az újság első oldalán lévő fénykép azt tanúsítja, hogy semmi sem történt; a fénykép azt közli, hogy semmit sem közlök. Másutt ezek a négyzetcentiméternyi újságfelületek jelentéssel telítettek, nálunk azonban szemiotikai mechanizmusuk egy idegennyelvkönyv mondataira emlékeztetnek: látszik, hogy mond valamit, anélkül, hogy kimondana valamit; magát a látszikot láttatja. Oh John, gyönyörű a zöldséged! Ez a hold és a nap? Nem, ez a borotva és a fogkrém...Itt (és Ionescónál) a tankönyv anyanyelvünkön íródott. Nincs mit megtanulnunk: azért tanulunk, hogy ne tanuljunk, mint ahogy azért van újság, hogy ne legyen újság.
Ha nem valamire gondolok, ha azt gondolom, hogy gondolkodom, akkor gondolkodom-e vagy sem? A röviden megadott gondolat már nem tud kibújni önmagából, nem egy gondolat a többi közül, igazabb, ostobább vagy érdekesebb azoknál - ez maga a Gondolat, mely kizárja a további gondolkodás lehetőségét. Így áll a helyzet az újságkészítési technológia nullfokával is: mutatja, hogy újság van készülőben, s ez eleve kizárja a mi, kinek és hogyan kérdéseket. Az ideális újságpótló újságot a következőképpen képzelhetjük el: a címlapon az állna nagy betűkkel, hogy ez az az újság, amely ma jelenik meg; alatta az első oldal fényképe a szalagcímmel, az egy kisebb, a címlapot ábrázoló kép látható és így tovább a végtelenségig.
2.
Hruscsov úgy tervezte, hogy a nyolcvanas években elérjük a kommunizmust. Kinek szánta a tervet? Ki készítette? Ezt a tervet az egész népért hozta létre az egész nép, melyet egy egész vezetőség irányított, melynek a feje maga Hruscsov volt. Egy szubjektum bejelentette önmaga előtt, mit fog tenni.
Amennyiben azonban előttem, az egyedi, szabad szubjektum előtt nincs egy másik szubjektum, akire szavaimmal hassak, ha magam vagyok, beszédeimből kiderül, hogy cselekvés; tervem nem szöveg, hanem élet. A szóbeli valóság felváltja a fizikait, s ily módon a 17 százalék hasonlatossá válik a fejszecsapáshoz vagy a bozótba vizeléshez. Még Isten sincs, vagy örökkévalóság, akihez a szavak szólhatnának, ők maguk a közvetlen valóság. Következésképpen ne siessük el az analógiát a terv és a között a Borges-novellában szereplő térkép között, mely teljességre törekvésében lassacskán az egész jelölt területet befedi. Akkor sem látunk tisztábban, ha azt mondjuk, hogy a mi esetünkben a térkép az elsődleges, s ezután addig hordják rá a teherautókkal a földet, amíg teljesen be nem fedik.
A tervvel szemben nem a föld áll, hanem a beszámoló. Alaphelyzetben az számol be, aki tervezett, a magányos metaszubjektum, mely megtestesíti monolitikus egységet. Hogyha a terv a jövőt helyettesítette, akkor a beszámoló a múltat pótolja; bekövetkezik a semlegesítődés, terv és beszámoló kölcsönösen felszámolják egymást annak érdekében, hogy egy minőségileg új "itt és most" előtt találjuk magunkat.
A terv a beszámoló miatt készült, a beszámoló a terv miatt. Minél jobban megtisztítjuk ezt a szituációt piaci vonatkozásaitól, annál megdöbbentőbb következmények tárulnak fel előttünk. A földrajzi térkép egy másik térkép térképe, azonban kiderül, hogy az utóbbi az előbbi térképe. A terv a beszámolóban valósul meg, a beszámoló a terv révén kap realitást, de hogy melyik melyiknek az allegóriája, azt soha senki nem tudja meg.
A magányos szubjektumnak ez a paradoxona megoldhatatlan; a rátermett művezető megtanulta használni: szépen kiglancolja a tervet és a beszámolót kölcsönös semlegesítődésük jegyében, majd hagyja a nyelvi viharoktól megtépázott valóságot békés halmokba lerakódni.
3.
A XX. század leváltotta a Zsenit, a Transzcendenst, az Örökkévalót és a többi nagybetűst; a művészet a divatban, reklámban, a manifesztumban és a disszertációban próbál pótlólagos érvényt szerezni. A másodlagos érvényszerzés nálunk egyetlen-egyféleképpen történik: a polgári erényekről alkotott mítoszok révén.
Ha az író kimondott valamit, vagy bekódolta egy metaforába, rögtön kirúgják, de legalábbis a következő tíz évben nem ítélik neki a nagydíjat. A fáma gyakran olyan különcnek ábrázolja az írót, akinek furcsa, többértelmű gesztusai határtalanul irritálják a főnökséget. Másfél nemzedék alapvető irodalmi érdeme sokáig az volt, hogy a sztálinizmus áldozatául esett. A leghatásosabb az, ha a könyvet betiltják, egyes szerzők ezt külön híresztelik is magukról. A legkisebb zavar a terjesztésben - tovább fektették raktáron, nem kapható Szófiában, kis példányszámban jelent meg - a legértékesebb reklámmá növi ki magát. A közeli piaci jövőben elképzelhető lesz a kiadott könyvek betiltására kötött szerződés az írók és a kereskedők között, melynek egyik záradéka így szólhatna: "...és töltsön 14 napot börtönben kisebb rendbontásért."
A könyvhöz fűzött legfontosabb kommentár az, hogy milyen mértékben kritikus. Az ötvenes évek óta ezen a téren nincs változás, csak az előjelek, cserélődtek fel. Eszünkbe sem jut, hogy az olvasás aktusa megváltoztathat minket, hogy általa próbára tehetjük a világról alkotott képünket - erről szó sincs, hisz mi már előzőleg tisztában vagyunk azzal, mi van, minek kellene lennie és mi lehetne a könyvben. Nem olvasunk, hanem informálódunk, ki meddig jutott az igazságok kimondásában, mint egy sportversenyen. Maga a könyv csak kacsintás egy régóta folyó beszélgetésben. Hallottátok, hogy X 2,23-at ugrott? Tudjátok, hogy Y írt a kollektivizálásról?
A könyv csupán azt a társadalomkritikai mitológiát tartalmazza, mely a presszókban és az éjszakába nyúló mulatságokon körülvesz minket. A mitológia a valóságosabb irodalom; szövege, mely a szerzői szöveg hátterét képezi, gyakorlatilag a mi világunk. Ez kelti azután a könyvek igaz, illetve hamis voltának illúzióját - ennek semmi köze a világ tényeihez, inkább a szerző szövege és a mítosz örök szövege közötti viszony ez. Az persze természetes, hogy a konjunktúra kritikája egyféle viszonyulást követel, míg a kávéházi mást, azonban így vagy úgy a különbség csak a mértékben van, nem pedig a referensben; mindkettő a mitikus "lényegében"-re támaszkodik.
Mi történne, ha egyszer csak a két szöveg egybeolvadna? Ha egyszeriben mindent meg lehetne írni? Akkor a legbátrabbak könyveiből elillanna a realitás, az értékek menthetetlenül összekuszálódnának, s cellulózhalmok lebegnének a létvákuumban. A legbátrabbaknak sem áll tehát érdekében a tabuk eltörlése. Csodálkozzunk-e ezek után, hogy a tabuk ilyen hosszú életűek?
4.
Miután saját bőrünkön tapasztaltuk a modernizmust - voltunk elsők, eredetiek, példaként álltunk a progresszív emberiség előtt - elérkeztünk posztszituációba, elsajátítjuk a pozitív tapasztalatokat. Minden megtörtént már valahol, kitaláltatott, elmondatott, meghaladtatott, mi pedig átplántáljuk saját talajunkra.
Mit jelent ez? Nem önmagáért teszek meg valamit, nem azért, mert a valami kétségtelen érték, s nem tudom nem megtenni - hanem kiválasztom sok más valami közül, kiemelem kontextusából és otthon elültetem. Nem élek, hanem idézek. Ilyen szöveget illenék írnia egy posztmodernistának, mondom, de én nem vagyok posztmodernista - ezt a pózt választottam, azonban fel is cserélhetem egy másikra. A kultúra végtelen. Miután megszakítottuk saját folyamatosságunkat modernista forradalmi aktusban, teljes egészünkben a kultúrán kívül rekedtünk, ezért most az egész előttünk van - szabadon, ahonnan csak tetszik, választhatunk idézeteket, miközben semmiféle hierarchia vagy összefüggés nem köt minket.
Hogy mire kellenek nekem az idézetek? Arra, hogy együttműködjem honfitársaimmal, akik szintén más korokból, stílusokból és paradigmákból vett idézetekkel fegyverkeztek fel. Egy egységes kultúra törvényszerűen kapcsolódik egy történelemhez - ebből következően az emberi kapcsolatok nem szabadok, hanem a sors által rendezettek. Nálunk hasonló veszély nem fenyeget: bárki bármilyen viszonyba kerülhet bárkivel, ezt maga a kollázselv biztosítja. Minél több elem kerül a kaleidoszkópba, annál viharosabban váltják egymást a konstellációk, annál különösebbekké válnak a kultúrgrimaszok. Bizonyos értelemben így valósul meg az egyenlőség utópiája (nemzeti keretek között).
5.
Mindig lenyűgöznek a világi temetések, különösen amikor az elhunyt közéleti személyiség is volt. Senki sem tudja pontosan, mit tegyen, ezért szükség van külön erre a célra szerződtetett személyekre, akik parancsokat osztogatnak: menjenek erre, most álljanak díszőrséget, most váltsák le őket, most rázzanak kezet az elhunyt édesanyjával... Mi több, senki sem tudja, mit érezzen! Nincs vigasz, de talán nincs igazi bánat sem. Mintha nem hinnénk, hogy valami történik.
Ennek a kultúrának a problémája az, hogy nem tudunk meghalni. Hallottak már valakit is "végakaratról" beszélni? Jogilag a fogalom félig értelmetlen, a mindennapi életben pedig teljesen az. Az illető azt kívánta, hogy így és így temessük el, a házzal ez és ez legyen, a fia itt és itt tanuljon. A temetőben azonban nincs szabad parcella, a házat államosították, a fiút megbuktatták a vizsgán. És senki sem aggódik, hogy az emberből semmi sem maradt. Csak a tettek - dalolja a kórus a ravatalnál - azok maradnak fenn. De milyen tetteket hagy hátra egy gépipari munkás? Tízmillió betekert csavart? Még ha a vezetőt vesszük is - úgy lép le a politika színpadáról, mintha soha nem is lett volna ott, a döntéseket nem ő hozta, hanem a tömegek, akik kormányoznak és végrehajtanak; ő csak szituációkat szolgált ki, s ha ezt jól végezte, elismerés jár érte, azonban, lám csak, felbukkan egy újabb, még forradalmibb szituáció, s ezt már másnak kell kiszolgálnia, az elhunyt emléke pedig csak útban lenne.
A jelen megakadt a világ torkán, nem képes múlttá változni. Egyfajta totális jelen uralkodott el: vagy élsz, vagy valahogy hirtelen eltűnsz. Megtagadták az emlékezet ideális öröklétébe való átkerülés mechanizmusát; a közösség először mondott le újratermelődésének legősibb módozatáról; az örökkévalóság helyét egy szüntelen mozgolódó, önmaga számára elégtelen krízises, rángatózó, szuszogó, kiszámíthatatlan "itt és most" vette át.
A múlt nélküli, utópikus társadalomba került ember első sokkját a vezér precedens nélkül álló bebalzsamozása jelzi. Ő nem tud átkerülni az ideális öröklétbe, mert a régi kultúrmechanizmusokat megsemmisítették, újak pedig még nincsenek; másfelől viszont meg kell hosszabbítani ittlétét, nehogy a valóság hirtelen összedolgozzon az eltűnésével (merthogy a testen kívül nincs valóság). Nem misztériumról van itt szó, mint az egyiptomi balzsamozásnál - az új mauzóleumnak nem az örökkévalósághoz kell szólnia, hanem az állampolgárokhoz, "itt és most". A test azt mondja, létezik, s a beszélő a test. Mégis, miért nem kép, esetleg szobor? Mert ezek a formák így vagy úgy feltételeznek valami rajtuk túlit, azt, amit bemutatnak; a transzcendenst viszont leváltották, mint a jelen eszközéről, lerántották róla az álarcot. Utolsó érvként (s a vezér éppen az) a valóságnak magának kell bizonyítania valóságosságát. Ez (legalábbis a feltevés szerint)* maga a test, mely nem megy át sehova, még csak el sem indul saját képe felé, kizárólag önmagát jelölheti jelenlétével. A valóság önmagát jelöli anélkül, hogy kilépne saját jelenéből. Valós vagyok, mondja, s ezáltal egy szempillantás alatt képet ölt, megszűnik reálisnak lenni, de megszűnvén újra valóssá válik, lévén a képnek csak prototípusa, s így annak a hazugnak a példáját követi, aki azt mondja: "én hazudok".
Ehhez hasonló sokkot okoz a totális jelen minden szinten. Ha nincs is menedékem a múltban, akkor eszem vesztve jelen kell lennem, bele kell kapaszkodnom önmagamba, mint egy bebalzsamozott test. Nem tudom beadni a felmondásomat, nem tudok méltósággal odébbállni, másoknak szabad utat engedni - ez mint a kvantummechanikából ismert részecskéknél egyszerűen annyit jelentene, hogy megszűnök létezni. Megfosztottam a régi énem mostani énem megkettőzöttségétől, én csak most létezem, egyetlen lehetséges létformám, hogy minden egyes pillanatban elismétlem, hogy létezem, és azt, hogy ismételgetve létezem.
Nem maradunk ezen a világon, de nem is távozunk el.
*Gondoljunk csak bele, milyen végtelen dimenziókat nyit meg a szemiotika előtt az a feltételezés, hogy a test önmaga imitációja.
6.
Közeledett a posztmodernizmus-szeminárium első összejövetele, amikor bennem és Todorovban felötlött a kérdés: nos, rendben, de mégis, mit fogunk kutatni? Tulajdonképpen az egyetlen kétségbevonhatatlan előnyünk az volt, hogy nálunk nincs posztmodernizmus. Soha vissza nem térő alkalom volt ez a tudomány számára, hogy létrehozza saját tárgyát. S lőn: kitaláltuk az Átlátszó Könyvet.
A könyv száz számozott példányban készült, átlátszó, Printon típusú fotópapírlapokból állt, melyeket horgászdamillal fűztünk össze, s a köteget a legegyszerűbb nejlonborító fedte. Egyetlenegy kefelevonatot hagytunk meg magunknak negatívban, s gondosan elzárva tartottuk avatatlan pillantások elől, ami persze önmagában is üzenetet hordozott. Tíz kemény kötéses, üvegborítójú példányt hivatalos személyeknek ajándékoztunk, celofánba csomagolva. Te nézel vagy téged látnak? Beszélték, hogy néhány könyv hátsó borítója nem üvegbôl, hanem tükörbôl készült. Belenéz az ember és saját magát látja, ez azonban túl lapos metafora. A látás problémáját sokkalta kétértelműbben dolgoztuk ki. Ha az ember tekintete a könyvre fókuszálódik, akkor eltűnik a világ, s fordítva, ha a tekintet a világra áll át, eltűnik a könyv. Igen, lassacskán teljes mélységében kezdtük megérteni elképzelésünket: a világ az átlátszó, egyedül a jel átlátszatlan benne.
Magától értetődik, hogy a mű önmagát értelmezi, tehát cím csakis egy lehetséges: Cím. Alatta a műfaj: "átlátszó könyv", majd egy bejegyzés az olvasónak: "ebben a könyvben egyedül a betűk átlátszatlanok". Tartalma kimerült annak a leírásában, hogyan született meg a könyv gondolata, pontosabban, hogy lett kinyomtatva, s hogy mit akartunk vele mondani (lásd fent). A művelt olvasó felismerhette, hogy kezét valamelyik lap mögé kell tennie ahhoz, hogy a szavak szintagmatikus viszonyba kerüljenek az egyszínű háttéren. Ezután elolvashatta mondjuk ezt: "Nyájas olvasó, miközben eme átlátszó lap mögött motozol, megbontottad a mű egységét; most látod ugyan a lapot, ám az egész könyvet nem. Olvasván megérted, mit tettél, azonban ha nem tetted volna meg, nem is értetted volna meg. Elveszítetted a művet abban a pillanatban, amikor elérted..."
Itt új gondolatok nyílnak meg előttünk. A mű átlátszónak bizonyult, az értelmezés átlátszatlannak. Adjuk hozzá ehhez az utópisztikus alluziókat, a politikai viccet magában rejtő kihívást, a Átlátszó Könyv hirtelen eltűnését egy félhomályos szobában, a jelentés bájos felvillanásait abban az esetben, ha lekvárral vagy cigaretta égette folttal együtt mutatjuk be. Már a bizánci teológusok tudták, hogy a kép nem lehet a végtelenség kifejezője, a kép csak az erre való képtelenséget fejezi ki, önmagát tagadja meg, hogy túlmutasson önmagán. Lehet, hogy a könyv most is valahol a közelünkben hever, talán a szél lapozza oldalait egy magányos padon, de mi nem akarunk belenyúlni teljességébe. Az Átlátszó Könyv nemléte által létezik, s csak a róla szóló elbeszélés átlátszatlan.
Fordította: Krasztev Péter
A tanulmány A mutáns egzotikuma (Bolgár posztmodern esszék) című kötetben jelent meg 1993-ban a 2000 és az Orpheus kiadók gondozásában.
