Már elhagyta, de még mindig az volt az érzése, mintha visszafelé tartana, a várhoz. Tán nem volt elég határozott, még ha az agya és a tüdeje vágyott is a szabad térség, a csalitos zöld rétek és erdők után, ahol mindig van valami látnivaló. A vár hagyta, hadd menjen ki vastag falai közül, magas termeiből. Meg is lepődött, hogy ez ilyen könnyen ment, hogy egyszeriben kívül találta magát. Előbb a déli oldalon ferdén lefelé ereszkedő útra kanyarodott, amely lent egy különösen magas kerítésnél ért véget, s aki erre haladt, még a fehéres, meredek tetejű, karcsú tornyokkal ékesített épület erőterében érezhette magát, s akarva-akaratlan vissza kellett térnie ugyanazon az úton, esetleg egy keskeny erdősávnak vehette az irányt, amely a kerítés mentén húzódott, de ez őt nem vonzotta borongós nyirkossága és kellemetlenül magas növényzete miatt. Nem ment vissza, és a száraz árkon át sem tartott az erdőnek. Balra fordult, és a füves terepen szétszórtan álló hatalmas fenyők, nyírfák és tölgyek alatt megkerülte északról a várat, hogy az apró zúzalékkal beszórt utacskára érjen.
S ott, kilépve a hatalmas koronájú tölgy alól, a magas, alul vastag sötét kérgű nyírfának tartva, megpillantotta őket.
Úgy tűnt neki, hogy ezt a két embert nem először látja. Talán ők azok, akik az egyik nap kis autójukkal megálltak a magas kerítésnél, és figyelték a zárt kaput. Nem is néztek egymásra, szoborként álldogáltak ott. Ő akkor elfordult tőlük, és az ablaktól a rozoga ósdi karosszék felé indult. A füvön álló lány sötét keretes szemüveget viselt, a fején különleges bőrsapka volt, melynek széles karimája felfelé állt. Úgy nézett ki, mint egy bohóc. A társán, aki hajadonfőtt és hosszú kabátban volt viharkabát helyett, kezében összecsukott esernyőt tartott, semmi sem volt összhangban a lány öltözetével. Rögtön arra következtetett, hogy a lány az irányító típus. Most, ahogy így közeledett feléjük a hatalmas tölgyek és a magasba nyúló nyírfák között, a lány kicsit előbbre lépett és megszólalt:
– Mondja csak, bejuthatnánk valahogy ebbe a várba?
– Csak körülnéznénk – egészítette ki a fiatalember csaknem kérlelőn –, egy kicsit…
Hallgatagon nézett rájuk, nem kérdezte, miként jutottak el idáig, nem is törte rajta a fejét. Egy párt látott, akiket mintegy százötven méter választott el a főbejárattól, talán kerülővel jutottak ide, itt vannak és be akarnak… Ő maga a várból jön, útjának még csak a kezdetén jár. Látta a lány és a fiú szemében a vágyat, de nem töprengett azon, hogy mit is akarhatnak tulajdonképpen, mi vonzza őket, hogy legalább kis időre bejussanak a várba, ahonnan ő távozni akar. Olyan érzése volt ott, mintha egy hajszálon magas, súlyos boltív függne fölöttük, nem pedig a hosszú díszes zsinóron meg sárga láncocskákon lógó csillárok magas gyertyákat utánzó vékonyka égőkkel. Ezekben könnyedség volt, holott inkább kívánkozhattak lehullani. Ahogy lehunyta szemét, a csillárok érintetlenek maradtak, ám a boltozat egyszeriben ropogni és potyogni kezdett. Nem mérlegelte, mennyi ideig lesz távol, s visszatér-e még, a feje fölé hatalmas anyagtalan égboltot kívánt, szabad levegő után vágyott, hogy magába szívhassa, és távozhasson. Ezek ketten meg be akarnak jutni a várba, ahonnan ő menekül, persze joguk van megkísérelni. Megállt, s mintha ott se lenne, elnézett a lány feje fölött.
– Igen – mondta, de elég bizonytalanul. A nem egyértelműen és nem meggyőzően kimondott szó semmit sem igazolt, csupán időnyerés volt, hogy nyugodtan kereshesse a választ, amire a kérdezők vártak.
– Van ott valaki a kapuban? – kérdezte a lány tényszerűen.
– Ha…
Ha magukkal mennék, tán bemehetnének, akarta mondani. De tán nélküle is beengedik őket, sőt talán nélküle még inkább. Tulajdonképpen nem is tudja, mi itt a szabály, mit szabad és mit nem. Néki, sajnos, más a célja, útjaik csak véletlenül keresztezték egymást. Persze nagyon örülne, ha sikerülne nekik, csak hát az ő léptei éppen távolodnak a vártól. Átmegy a kis fahídon, onnantól már füves térség vár rá, szabad és tágas, ettől sokat remélt. Innen mehet akár fölfelé, akár lefelé. Jobb lesz felfelé kanyarodni, arrafelé a sima zöldellő nyílás húzódik, mintha széles hosszú nyelv lenne, messze az erdők közé öltve. Még sosem volt a végén. De még ennél is jobban vonzotta a levegő, a friss levegő. Csodálkozott rajta, hogy ez a fiatal pár a friss levegőről inkább be akar menni a várba, aminek a folyosóin mindig dohszagot, fülledtséget érzett. Biztosan soha senki sem nyitotta ki a hatalmas ablakokat, amelyek alatt a lépcső kanyarog a felső termekbe. Ismét megszólalt:
– Igen… – de most már meggyőzőbben mondta, és rögvest hozzátette: – Ma egy nő a kapus, egészen kellemes hölgy, egy kis pisztollyal…
– Köszönjük… köszönjük… – hálálkodott a fiú hevesen, szinte kifulladt. A lány szemrehányóan nézett rá, minek hálálkodsz annyira, hiszen semmi érdemlegeset sem tudsz még, és mindjárt sorolta is kérdéseit, hogy mit mondjanak a kapunál, milyen indokot hozzanak fel, kérdezzék-e meg, hogy engedélyezik-e a szemlét, vagy kezdjék mindjárt a lekenyerezéssel?
– Én… – hebegte ő – gondolom, hogy… szóval semmit se mondjanak, az a nő süket, elég, ha kezükkel… de bocsánat, nagyon sietek.
Nekilódult, körül se nézett, nem volt rá kíváncsi, merre mennek, sietnek-e, vagy még ott helyben tanakodnak. Út volt előtte, tán olyan hosszú, amilyet akar. Aztán ott találta magát az erdei ösvényen, amely hosszú volt és egyenes, és amelyről nem tudta, hova vezet, amelyen soha nem járt, hisz soha nem jutott idáig, bár nem volt olyan messze. Talán most lehetősége lesz rá, hogy megállapítsa, milyen…
Sietett, már a füves nyelv felénél járt, és akkor hirtelen felocsúdott, eszébe jutott a két fiatal. Egyszerre jobban kezdték foglalkoztatni őt, mint az út, amelyen haladt. Hogy döntöttek? Fölmentek a széles lépcsőkön? Be mertek csöngetni?
De azért eközben is csak lépkedett tovább. Önmagát látta a kerítés mögött, amint halad az erdőben. Sose ment így, és elképzelni sem tudta, milyen lesz. Ment volna, ha… Előbb az agyában, majd a valóságban is kerítés magasodott a szeme előtt, hatalmas, mint mindenütt a vár körül, áthághatatlan. Kemény kősziklára emlékeztette, amely még keményebbhez csapódik, s ő csak nézhette, majd megfordult.
Vissza a vár felé szinte loholt.
Azok ketten… bennük volt a reménysége, ők eljutottak a várhoz, s bizonyára ki is tudnak jutni a karmai közül. Nem tudhatta, miként jutottak be, de ha bejutottak, ki is tudnak jönni. Bennük volt minden bizodalma. Ahogy ők, ahogy nekik sikerült…
Közeledett a várhoz, szerette volna látni őket, s megtudni, miként sikerült nekik. Akkor pillantotta meg őket, amikor felfelé haladt a lépcsőkön az egyetlen bejárathoz; az oldalsó falnál ültek, és ettek valamit.
Kérdőn nézett rájuk, de ahogy megpillantották őt, hirtelen szedelőzködni kezdtek, fejüket csóválták, hogy nem, nem sikerült, s a tekintetükben szemrehányás volt. Nagyon gyorsan eltűntek, alig volt ideje felemelni a kezét, hogy inthessen nekik. Vágyakozva nézett utánuk. Látta, amint a főkapu melletti keskeny vaskapuhoz értek, az engedelmesen megnyílt előttük. Nekilódult, odaszaladt, aztán a távozó kis autó után bámult, és tehetetlenül, eredménytelenül és hosszan rángatta a nehéz kiskaput.
Fordította: Vércse Miklós
A fordítás eredetileg a Kalligram 2012/3 számában jelent meg.
