Eleinte nem látod őket…
Eleinte nem látod őket. Aztán hirtelen, eltévedt egér gyanánt, beszökik a látómeződbe egy-egy véletlen részlet: ósdi női retikül, lecsúszott harisnya, amint ráncokba gyűrődik az ödémás bokán, cérnakesztyű a kézen, régimódi kis kalap a fejtetőn, ibolyaszínekbe játszó, megritkult ősz haj. Az ibolyaszín melír tulajdonosa úgy rezgeti a fejét, mint egy rugónyakú kutya, ajkán halvány mosoly játszadozik…
Igen, eleinte láthatatlanok. Árnyékok gyanánt osonnak el melletted, szemezgetik maguk előtt a semmit, tapogatóznak, csoszognak az aszfalton, apró egérléptekkel tipegnek, kerekes bevásárlószatyrot ráncigálnak maguk után, fém járókeretre támaszkodnak, melyre számos értelmetlen kis zacskót és szütyőt aggattak; olyanok, mint a mindenre felkészült hadiszökevények.
Vannak köztük, akik még „jól tartják magukat”: mélyen dekoltált nyári ruhában, nyakuk körül kokett tollboával, ódon, molyette perzsabundában tipegnek, arcukon olvadozik a smink (na de ki tudná rendesen kisminkelni magát szemüveggel az orrán?!).
Kosárnyi töppedt almaként gurulnak körülötted. Valamit motyognak magukban, mormolnak, láthatatlan beszélgetőtársaik vannak, mint az indiánoknak. Úgy döcögnek az autóbuszokban, villamosokban és metrókocsikban, mint az ottfelejtett poggyász: mellükre bukott állal szundítanak vagy riadtan pislognak jobbra-balra, mint akik nem tudják, melyik állomáson akarnak leszállni, sőt még azt sem, le kell-e szállniuk egyáltalán. Néha megállsz egy pillanatra (csak egy pillanatra!) valami nyugdíjasotthon előtt, és elnézed őket az üvegfalon keresztül: ülnek az asztalnál, végighúzzák ujjaikat a maradék kenyérmorzsákon, akár a Braille-íráson, és érthetetlen üzeneteket küldözgetnek valakinek.
Édes kis öreg hölgyek. Eleinte nem látod őket. Aztán egyszeriben feltűnnek a villamoson, a postán, a boltban, az orvosi rendelőben, az utcán, ott van egy, né, amott még egy, átellenben egy harmadik, egy ötödik, egy hatodik, jé, nézzenek oda, hirtelen milyen sokan lettek! Tekinteted végigkúszik a részleteken: szűk cipőbe szorított, fánkként kidagadó lábfej, leffegő tarisznya a felkaron, elszarusodott körmök, hajszálerek hálói a bőrön. Szemügyre veszed az arcbőrüket: ápolt – ápolatlan. Észreveszed a szürke szoknyát meg a fehér blúzt, hímzett gallérral (nem a legtisztább!). A blúz anyaga elvékonyodott és elszürkült a sok mosásban. Félregombolta; megpróbálja kigombolni, de nem megy, az ujjak gémberedettek, öregek már a csontok, könnyűek és porózusak, mint a madaraké. Két másik asszony segít neki, és, íme, közös erővel sikerül újragombolni azt a gallért. Így, nyakig begombolkozva olyan, mint egy kislány. A másik kettő megsimogatja a hímzést a galléron, a bámulat sikolyai, hány éves ez a hímzés, ez még édesanyámtól maradt rám, ó, de szép és nemes volt egykor minden. Az egyik asszonyság tömzsi, tarkóján kemény kis púppal, olyan, akár egy kivénhedt buldog. A másik elegánsabb, de a nyakán liffeg a bőr, mint a pulykának. Kis csapatban mozognak, három tyúkocska…
Eleinte láthatatlanok. Aztán egyszer csak kezded észrevenni őket. Úgy vonulnak a világban, mint a kiöregedett angyalok serege. Egyikük az arcodba mászik. Tágra nyílt szemmel néz, kifakult kék tekintettel, kérését önérzetes, egyúttal azonban leereszkedő tónusban adja elő. A segítségedet kéri, át akar menni az úton, de egyedül nem tud, vagy fel akar szállni a villamosra, de megroggyant a térde, meg akar találni egy utcát meg egy házszámot, de sajnos otthon felejtette a szemüvegét… Hirtelen részvét ébred benned a megvénhedt teremtés iránt, megindultan jó cselekedetet gyakorolsz, s eláraszt az elégedettség érzése, amiért oltalmadba vetted. Ekkor, éppenséggel ebben a pillanatban meg kell torpanni, ellenállni a szirénéneknek, akarati erőfeszítéssel csökkenteni szíved lázát. Jegyezd meg: az ő könnyük nem ugyanazt jelenti, mint a tiéd. Mert ha engedsz, ha beengeded őket, ha a kelleténél több szót váltasz velük, akkor a hatalmukba kerítenek. Belecsusszansz egy világba, amelybe nem állt szándékodban belépni, mert még nem jött el a te időd, hiszen, az istenért, nem a te órád üt.
ELSŐ RÉSZ
Menj oda – nem t’om hová,
Hozd ide azt – nem t’om mit.
Madarak a falombokban anyám ablaka alatt
Az újzágrábi lakótelepen, ahol anyám él, nyáron madárszarszagú a levegő. Anyám lakóháza előtt a falombokban ezer meg ezer madár sustorog. Azt mondják, seregélyek. Különösen párás délutáno- kon, eső előtt lármáznak. Némely lakó olykor megbolondul, fogja a légpuskáját, többször egymás után dörrent, és így elűzi őket. A madarak felröppennek, sűrű rajokban szállnak az égbe, jobbra- balra, előre-hátra szálldosnak, pont úgy, mintha kivikszelnék az ég boltozatját, majd hisztérikus csivitelés kíséretében, akár a nyári jégverés, visszahullanak a levelek tányéraira. Akkora a zsivaj, akár a dzsungelben. A hangfüggöny naphosszat ott lóg, mintha odakinn állandóan eső dobolna. A nyitott ablakon át be-besodorja a légáram a tollpihéket. Anyám fogja a porkeféjét, morogva össze- szedi a tollakat, és kiviszi a szemétládába.
– Hova lettek az én gerléim… – sóhajtozik. – Emlékszel a gerléimre?
– Emlékszem… – válaszolom.
Halványan emlékszem, hogy ragaszkodni kezdett két balkáni gerléhez, akik odaszoktak az ablakába. A galambokat gyűlölte. Őrületbe kergette őt a fojtott reggeli burukkolás.
– Undorító, undorító ragadozók! – mondja. – Észrevetted, hogy ők sincsenek már?
– Kik?
– Hát galambok!
Nem vettem észre, de igaza van – úgy tűnik, a galambok is visszavonultak.
A seregélyek idegesítették, különösen az a nyári bűz, de mintha beletörődött volna. Ugyanis, szemben más erkélyekkel, az övé legalább tiszta maradt. Rámutat egy kis piszokra a korlát tövében:
– Nálam csak oda piszkolnak. Ha látnád a Ljubićné erkélyét!
– Miért?
– Az övét teljesen összeszarják! – mondja, és úgy kacag, mint egy kislány. Gyermeki koprolália: szemlátomást mulattatja az összeszarják szó. Mely a tízéves unokáját is meg szokta nevettetni…
– Mint a dzsungelben… – mondom.
– Pontosan! – bólogat.
– Habár manapság mindenütt dzsungel van…
És valóban, mintha féktelenül elszaporodtak volna a madarak, megszállták a városokat, elfoglalták a parkokat, a bokrokat, a padokat, a kerthelyiségeket, a metrómegállókat, a pályaudvarokat. És mintha senki sem venné észre ezt az inváziót. Azt mondják, az európai városokat elfoglalták az orosz szarkák, a városi parkokban roskadoznak a súlyuk alatt a faágak. Galambok, sirályok, szarkák lepik el az eget, a városokban kövér fekete varjak battyognak a gyepen, nyitott csőrük, akár a csíptető. Az amszterdami parkokban elszaporodtak a zöld törpepapagájok, amelyek a kalickákból szöktek ki; a papagájrajok alacsonyan repülve színezik az eget, úgy festenek, mint a zöld papírsárkányok. Az amszterdami csatornákat nagy, fehér libák foglalták el, amelyek Egyiptomból repültek ide, leszálltak pihenni egy kicsit, és itt ragadtak. Az agresszív városi verebek annyira elszemtelenedtek, hogy kilopják az ember kezéből a szendvicset, és a kerthelyiségekben pimaszul sétafikálnak a kávéházi asztalokon. Ideiglenes lakásom ablakai Dahlemben, ami az egyik legszebb és legzöldebb berlini negyed, kiváló felületül szolgáltak a helybéli madaraknak ahhoz, hogy lepottyantsák ürüléküket. És ebben az esetben épp semmit sem lehetett tenni, legföljebb lehúzni a rolót, behúzni a függönyt, vagy nap mint nap bajlódni a lefröccsentett ablakok mosásával.
Bólogat, de mintha nem figyelne rám…
A seregélyek emlékezetem szerint három évvel ezelőtt lepték el a kerületet, ahol lakik; pont akkor, amikor „megbetegedett”. Az orvosi diagnózisokban hosszabb, fenyegető és „csúnya” szavak tűntek fel (Ez egy csúnya diagnózis.), ezért a „megbetegedni” igét választotta (Amikor megbetegedtem, minden megváltozott!). Néha felbátorodott, és ujjával a homlokára bökve így szólt:
– Mindenért ez az én… pókhálóm… a hibás.
A „pókháló” az agyi metasztázis volt, ami az időben felismert és sikeresen kigyógyított mellrák után tizenhét évvel jelent meg. Egy ideig kórházban tartották, túlesett vagy tíz sugarazáson, és meggyógyult. Rendszeresen járt kontrollra, minden egyéb többé- kevésbé rendben volt, és eztán már semmi drámai nem történt. A „pókháló” ott maradt agyának egyik sötét, hozzáférhetetlen szegletében, és nem moccant. Idővel ő is belenyugodott, hozzászokott és befogadta, mint egy nemkívánatos albérlőt.
Az utóbbi három évben az életrajza egy halom kórházi zárójelentésre, orvosi leletekre, radiológiai képanyagokra redukálódott, a fotóalbuma pedig MR- és CT-agyfelvételekre szűkült. A felvételeken látszik a gerincoszlopra ültetett szép, öblös, kicsit előreszegezett koponyája, világosan látszanak az arc körvonalai, a lehunyt szemhéjak, akárha aludna, az agytekervények, amelyek olyanok, mint valami különleges sapka, és az ajka körül a halovány mosoly.
– A képen olyan, mintha hó hullana a fejemben… – mondja, ujjával a CT-felvételre bökve.
Az ablakok alatt növő sudár fák sűrű lombkoronái felérnek egészen anyám hatodik emeleti lakásáig. A lombokban ezer meg ezer kismadár kavarog. A forró nyári sötétségbe bugyolálva szuszogunk párologva mi, a lakók, meg a madarak. A sötétben különböző ritmusban ver száz- meg százezer ember- és madárszív. A nyitott ablakon át szürkésfehér tollpihéket sodor be a légáram. A pihék úgy érnek földet, mint az ejtőernyősök.
Minden szavam szétszóródott
– Hozd ide azt…
– Mit?
– Azt, amit a kenyérre kenünk…
– A margarint?
– Nem…
– A vajat?
– De hisz tudod, hogy már évek óta nem eszek vajat!
– Hát akkor mit?
A homlokát ráncolja, ingerült lesz a saját tehetetlenségétől. S ezért ravaszul azonnal támadásba lendül át:
– Milyen lányom vagy te, ha nem tudod megjegyezni, hogy mondják azt, amit a kenyérre kennek!?
– Vajkrémet? Sajtkrémet?
– Igen, azt a fehéret, sajtból… – mondja sértődötten, mintha eldöntötte volna, hogy soha többé nem ejti ki a száján a „sajtkrém” szót.
Minden szava szétszóródott. Mérgelődött is emiatt, legszívesebben dobbantott volna a lábával, rávágott volna az asztalra vagy fölemelte volna a hangját. Azonban meg volt béklyózva, miközben az indulat különös, fiatalos frissességgel habzott benne. Megállt egy-egy halom szó előtt, ámde a szétszóródott betűkből nem tudta kirakni a szavakat.– Hozd ide azt az őrült kekszet…
Pontosan tudta, hogy mit kér. Az emésztést serkentő kekszet akarta, s az agya serényen őrölt: a teljes kiőrlésű kifejezés, mely ismeretlen volt számára, összeolvadt az őrülttel, így hagyta el a száját ez a mulatságos szóösszetétel. Legalábbis én így képzelem, de lehet, hogy máshogyan kanyargott az út az agy meg a nyelv között.
– Add ide a lázmérőt, hogy felhívjam a Javorkát…
– A mobiltelefonra gondolsz, ugye?
– Igen…
– Nem is a Javorkát akarod felhívni, ugye?
– Nem. Minek hívnám?
Ez a Javorka anyám hajdani ismerőse volt, ki tudja, miért ugrott be neki a neve.
– Tulajdonképpen a Kajára gondoltál, ugye?
– Hát nem azt mondtam, hogy fel akarom hívni a Kaját?! – fortyant fel.
Én értettem a nyelvét. Leggyakrabban tudtam, mi az az az. Gyakran nem jutott eszébe a megfelelő szó, ezért körülírta: Hozd ide azt, amiből a vizet szoktam inni… Ez könnyű feladat volt: egy kis flakonról volt szó, amit mindig maga mellett tartott.
Aztán mintha mégis kitalálta volna, hogyan segítsen magán. Elkezdett kicsinyítő képzőket használni, pedig ez korábban nem volt szokása. Most azonban még néhány tulajdonnevet is – beleértve az enyémet – idétlen kicsinyítő képzőkkel látott el. A kicsinyítő képzők parányi mágnesként szolgáltak, és lám, a szétszóródott szavak ismét egymásra találtak. Különös élvezetet szerzett neki, hogy kicsinyítve ejtse ki azoknak a holmiknak a nevét, amelyeket a legintimebb dolgainak érzett (a kis pizsim, a törülközőcském, a párnácskám, az üvegcsém, a pa- pucskám…). A kicsinyítő képzőkkel talán, akár a nyállal, felpuhította a szájában a szavak keménycukorkáit, vagy talán csak időt nyert velük az új szóhoz, a következő mondathoz.
Így talán kevésbé érezte magát magányosnak. Becézte a környezetét, s ekként nem érezte annyira veszélyesnek és tágnak a világot. A kicsinyítő képzőkkel párhuzamosan megszaporodott a beszédében az óriási jelző is, mely rugó gyanánt ugrott ki a mondataiból: a kígyó óriáskígyóvá, a madár óriási madárrá változott. Az embereket testileg nagyobbnak érzékelte, mint amilyenek valójában voltak (Óóóriás férfi volt!). Hogy mi történt? Az, hogy ő összetöpörödött, ezért nagyobbnak látta a világot.
Lassan beszélt, hangszíne árnyalatnyit elsötétült. Úgy tűnt, élvezetét leli ebben az új színben. Picit repedt hatást keltett a hangja, tónusa egy fokkal előkelőbbé vált, olyasféle hanghordozássá, mely megköveteli a hallgatótól a maradéktalan tiszteletet. Mivel többnyire fogytán volt a szavaknak, nem maradt neki más, csak a hangja.
És még egy újdonság. Elkezdett rátámaszkodni egyes hangokra, akár valami hangzó járókeretre. Hallottam, ahogy matat a lakásban, kinyitja a frizsidert, vagy elbattyog a fürdőszobába, és közben szabályos ritmusban mondogatja: hm, hm, hm. Avagy: uh-hu-uh, uh-hu-hu.
– Kivel beszélgetsz? – kérdeztem ilyenkor.
– Á, senkivel, csak úgy… Magamban beszélek… – felelte.
Ki tudja, talán volt egy pillanat, amikor megrettent a csendtől, és a félelemét elűzendő dünnyögni kezdett…
Félt a haláltól, ezért tartotta számon olyan precízen. Ő, aki annyi mindent elfelejtett, nem mulasztott el említést tenni közelebbi és távolabbi ismerősei és ismerőseinek ismerősei haláláról. Olyan emberekről emlékezett meg, akiket nem is ismert, közéleti személyekről, akiket csak a tévében látott.
– Történt valami…
– Mi?
– Félek, hogy nagyon lesújtana téged, ha elmondanám…
– Mondjad csak…
– Meghalt a Vesna…
– Milyen Vesna?
– Hogyhogy nem tudod?! Hát az a hölgy a másodikról!
– Nem tudom. Nem ismerkedtem meg vele sosem.
– Hát az, akinek meghalt a fia!
– Nem tudom, nem ismerem.
– Az, aki mindig mosolygott a liftben!
– Tényleg fogalmam sincs…
– Néhány hónap alatt lezajlott minden… – mondta, és lezárta a Vesna asszony elnevezésű kis képzeletbeli fájlt.
Rendre eltávoztak a szomszédai, a közelebbi és távolabbi ismerősei, szorult a hurok. Főleg nőkből állt ez a szűkülő kör, a férjeik már rég meghaltak, némelyik nő két férjet is eltemetett, s volt, aki a saját gyerekeit is. Azoknak az embereknek a haláláról, akik nem jelentettek neki sokat, fesztelenül beszélt. Ezeknek a kis megemlékezéseknek terápiás funkciójuk volt, a történeteket mesélve a saját halálfélelmét próbálta elűzni. A legközelebbi hozzátartozói haláláról azonban inkább hallgatott. Amikor nemrég meghalt a barátnője, néma maradt.
– Nagyon öreg volt már… – mondta kurta-furcsán egy idő múlva, de úgy, mintha keserű falatot köpne ki. A barátnője alig egy évvel volt idősebb nála.
Fordította: Radics Viktória
A könyv a Libri Kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
