Freud húga, Esther Adophine Freud úgy narrálja végig életútját Goce Smilevszki regényében, hogy már az első fejezet végén elmeséli a saját, gázkamrában beállt halálát. Súlyos felütés, amiből az agg mester – amint az itt közölt részletből is kiderül –, nem jön ki jól. Az már az eddigi olvasmányainkból, illetve értelmiségi beszélgetésekben elejtett félmondatokból is sejthető volt, hogy a huszadik század egyik legmeghatározóbb elméje, az emberi lélek interpretátora a magánéletben minimum kellemetlen, önző és pitiáner fráter volt, de ilyesmire az ember nem nagyon ad, hiszen úgy tanultuk, mégiscsak az életmű az, ami az utókor számára mérvadó. A fiatal macedón regényíró alaposan utánajárt a szóbeszédnek és a moralizálás kelepcéi között ügyesen lavírozva keresi a választ arra a meglehetősen triviális kérdésre, hogyan képes valaki, aki az emberiség nyomorúságának enyhítésére tette fel az életét, ennyi fájdalmat okozni azoknak, akik őt rendületlenül és feltétel nélkül szeretik. Lélektelen lélékkurkász, érzéketlen zseni – lehetne akár ilyen következtetéseket is levonni Freud jeleméről, de Smilevszki regényében a kép ennél sokkal cizelláltabb, hiszen egy elméleti és történeti (sőt, talán írástechnikai) szinten lenyűgözően felkészült szerzőről van szó. Úgy keveri a fikciót, az eszmetörténeti esszét, az életrajzot és a történelemírást, hogy az ember hol egy Musil, hol egy Thomas Mann, hol egy Umberto Eco, hol egy Ulickaja vagy Foucault szövegben érzi magát, s ezzel most szigorúan csak a fílingre utalok, a fajsúlybeli összevetést meghagynám az esetleges utókornak. És ha még valaki nem jött volna rá magától: az élettörténet elmondásának apropója az, hogy a terezini táborban Adolphine Freud összekerül az amnéziás Ottla Kafkával, aki sehogy sem bír visszaemlékezni saját fivérére, Franz-ra, ezért arra kéri Dolfit, meséljen neki Sigiről, a bátyjáról, hátha ez megmozgatja a memóriáját.
Ezen a ponton e sorok szerzője kénytelen bejelenteni elfogultságát és személyes érintettségét, ami - remélem – nem von le sokat sem a szerző, sem a regény értékéből. Goce ugyanis 2002-ben a hallgatóm volt a Közép-Európai Egyetem Gender (jobb híján: Társadalmi Nemek) Tanszékén és a szakdolgozatát is kénytelen voltam alaposan átolvasni. Aztán ugyanezzel a lendülettel elolvastam az első regényét, a Beszélgetések Spinózávalt, az első macedón melegregényt, mely hazájában hatalmas port vert fel, több kiadást megért, a valahavolt legbotrányosabb könyvnek tekintik a macedón irodalom történetében. Második regénye, a Freud húga nem tudta megismételni a sikert, szinte észrevétlen maradt, csak az elszánt rajongók veselkedtek neki. Talán nem is annyira sovány vigasz, hogy 2010. novemberében Goce Szmilevszki Brüsszelben átvehette az Európai Irodalmi Díjat, s azóta már legalább öt nyelvre fordítják. Persze, ha ez egyáltalán jelent valamit…
szerző: Krasztev Péter
(Goce Smilevski: Freud húga, fordította: Czinege-Panzova Annamária. Libri, 2012)
