Életképek a rabszolgatartó turizmusból
Azt mondja a hölgy, egy kedves kis házra gondolt közvetlenül a tengerparton, hagyományos kőépület legyen, szóval régi, mindentől távol eső lakhely, de út, áram és telefon az kell, mert nem maradhat, ugye, internet nélkül az alatt az egy hónap alatt, amit majd itt tölt. De ne legyen túl drága! Meghálálja majd nekünk, bizonygatja, higgyük el, majd meglátjuk, mennyi mindent tehet értünk. Az érintetlen öbölben meghúzódó kis ház képe, a földi paradicsom megtestesülése nem idegen tőlünk, és a harmadik sör után, amikor látjuk, hogy tényleg komolyan gondolja, felajánljuk neki a legjobbat meg a legszebbet, azt, amelyiket magunknak tartogattuk, arra az esetre, ha netán egyszer a nyakunkba szakadna egy nagyobb összeg. Itt van mindjárt a miénk mellett, mi nyilván nem fogjuk zavarni, meg hát előnyösebb is, mert szükség esetén bármikor átugorhatunk.
Elkísérjük a hölgyet az önkormányzathoz meg a földhivatalba, győzködjük a tulajdonosokat, hogy egyezzenek meg, mert ez az egyetlen esélyük, hogy haszonra tegyenek szert abból, ami egyébként úgyis elpusztulna, hiszen amúgy sem képesek dűlőre jutni maguk között, hogy kinek mekkora a résztulajdona a házból, és kinek mennyit kéne befektetnie, szóval megoldjuk az ügyet, és elintézzük a papírmunkát, úgy, ahogy a sajátunkat sosem tudtuk, mert lehetetlen volt. Most, hogy kiderült, semmi se lehetetlen, bánkódunk egy csöppet, amiért nem jutott eszünkbe a mi ügyünket is megoldani egy füst alatt, de aztán legyintünk, végül is mi itt vagyunk helyben, időnk, mint a tenger, mire fel a nagy sietség. Aztán tudnak-e maguk bánni a kővel? Hogy a fenébe ne tudnánk, a kőbe születtünk bele, mást nem is ismerünk, hát hogyne tudnánk; hozzáépítünk mindent a házhoz, ami kell, legyen csak nyugodt, mire jövőre megérkezik, rögtön be is költözhet. Azt mondja erre, látott egy régi kútkávát, olyan durván faragottat, a házunk mögött, és hogyha mi már úgysem tartunk állatokat a ház körül, akkor ő megvenné, ha lehet, csak a kő érdekli, a földünket nem kéri, abból már úgyis több van neki, mint nekünk. Hát persze, már hogyne lehetne, rég nem használjuk már azt a kutat, majd szétbontjuk, aztán a télen darabonként áthordjuk őhozzá, az udvarába. Az elutazás napján, a mi asztalunknál, merthogy meghívtuk ebédre, hiszen oly sokat tehet az érdekünkben, arra kér bennünket a hölgy, hogy fogadjunk be a házunkba két londoni építészt, az ő embereit, akik jobban értenek Dalmáciához, mint mi, hogy kéznél legyenek, amikor majd elkezdődik az építkezés, és hogy ő majd mindent kifizet. Nyárra kész is lett a ház. Az építészek mindenben segítettek, megmondták, hogy mit, hova és hogyan tegyünk, úgyhogy minden úgy ment, mint a karikacsapás, olyan hamar végeztünk az egésszel, mintha magunknak építettük volna. Az építészek feleségei a mi feleségünknek voltak a segítségére, ami abból állt, hogy elvitték vásárolni és kifizették, amit vett, a gyerekeiket meg szinte alig láttuk, mert késő éjszakáig kimaradtak, nappal meg aludtak. Végül annyira összebarátkoztunk, hogy nem volt szívünk kifizettetni velük a szállást.
És most újra eljött a mi kedves barátnőnk és szomszédasszonyunk, többször körbeutazta a világot, és halálra dolgozta magát, szóval jó lenne, ha a mi asszonykánk néha főzne neki valamit, és kitakarítana utána, merthogy már a kanalat is alig tudja felemelni, annyira kimerült. Persze rendesen megfizetné, és ha esetleg a nejünket érdekelné, a barátainak is dolgozhatna, akik majd felváltva jönnek ide, nem csak nyáron, hanem egész évben, már megmutatta nekik a birtok fotóit, minket meg agyba-főbe dicsért, mert ha mi nem lennénk olyanok, amilyenek, fele ilyen jól nem jött volna ki az egészből. Azokat, akik most a szemünkre vetik, hogy jobban tettük volna, ha magunknak vesszük meg a házat, mert akkor most nekünk lenne bevételünk belőle, sehogy se tudom meggyőzni arról, hogy nincs semmilyen különbség. Mert ha már úgy rendeltetett, hogy másokat szolgáljunk ki, és mások előtt hajlongjunk, legalább büszkén kijelenthetjük, hogy nekünk ugyan semmilyen saját tulajdonunk sincs! De ha lenne, csodákra lennénk képesek!
Fordította: Halmos Ádám
A könyv a Libri kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
libri-kiado.hu
A kötet ismertetőjét a Kritikák, esszék, tanulmányok rovatban olvashatják.
