A szeptember 1-3 között zajló Dunapest kulturális fesztivál vendége lesz Miljenko Jergović horvát író, akinek a napokban jelenik meg Diófa-házikó című regénye a L'Harmattan kiadó gondozásában.
Miljenko Jergović műveit rengeteg nyelvre fordították, napjaink horvát irodalmának meghatározó alakja, aki az Angelus Közép-Európai Irodalmi Díjat is megkapta. A Dunapesten Térey János íróval és Csordás Gáborral, a könyv fordítójával beszélget majd.
"A horvát irodalom egyik legrangosabb kortárs alkotójának regényében egy népes dubrovniki család tragikus 20. századi történetét követhetjük nyomon. A sokszínű etnikai közegben játszódó, teljes női és férfi sorsokat kibontó novellaszerű történeteket olvasva elénk tárul az „ex-Jugoszláviák” történelmének széles panorámája".
A beszélgetés időpontja: Szeptember 1, péntek, 18.00
Helyszín: Jászai Mari tér, hajóállomás
A belépés díjtalan!
Miljenko Jergović: Diófa-házikó (részlet)
XV.
A lánya vagyok, Mária kérem, nem egy szörnyeteg. Harminc évig aggódtam érte, ebben telt el az életem, és senkinek sem panaszkodtam. Nem szöktem meg, ahogy a gyerekek szoktak megszökni a szüleiktől. A világ végére szöknek. És nem csoda, hogy megszöknek. Sokfélék vagyunk. Én nem voltam olyan, most már nyugodtan elmondhatom. Szobáról szobára jártam egész délelőtt, az első emeletről a negyedikre küldtek, aztán vissza. Nem tudom, miért csinálják ezt. Akkor is ezt csinálnák, ha gyilkosságot jöttem volna bejelenteni? Nem vagyok szörnyeteg, Mária kérem, higgye el, de megkönnyebbültem, az az igazság. Mintha kinyílt volna előttem a világ. Meg a gyerekek előtt is. Képzelheti, milyen azt látnia az embernek, hogyan lesz az édesanyjából egy rémséges, undorító… nem is tudom, minek nevezzem. Anya volt, hogy jó vagy rossz, az mindegy, azt sem tudom, én milyen vagyok a gyerekeimnek, hogyan ítélhetném meg őt? De szerettem! Ezt elmondhatom, tudom, mit beszélek. De már három hónapja nem ő az. Beleköltözött az ördög! Én nem hiszek ördögben, rontásban, szellemekben, érti, hogy gondolom. De éjszakára bezárkóztunk a hálószobába, mert abban a házban csak úgy lehetett aludni. Én meg a két gyerek. Reggel aztán eltakarítottam, amit összetört, eltakarítottam a… a szart, tele volt vele a ház, a falak, a mennyezet, borzalom, nem tudja elképzelni, mennyi tud kijönni egy élő teremtésből.
Egy hónap alatt minden össze volt mocskolva és össze volt törve a házban. A nagy tölgyfaszekrényt, amelyik százéves volt, és legalább fél tonna, egy éjszaka széthasogatta fejszével. Pedig az a fejsze nagy, egy férfi sem tudná csak úgy megemelni! Tessék, Mária kérem, ilyen volt az a kilencvenhét éves öregasszony, akiről tegnap meg ma az újságok írtak. Értem én, hogy nekik egy kedves öreg néni, egy dubrovniki nonna,* amilyen mindenkinek volt. Megható, mint egy elpusztult fóka, vagy a kutyák a sintértelepen. Most mindenki széttépné azt a fiatalembert, és szét is fogják tépni a végén. Vége van, sohasem lesz többet orvos, és ki tudja, hogyan fog kijönni a börtönből. Tudom, hogy el fogják ítélni. De maga miért nem védi meg? Miért nem került előzetesbe? Arra vár, hogy tényleg elmenjenek érte, és meglincseljék, mint a Vadnyugaton? Azzal az egész ügy megoldódna. Gond és ítélet nélkül, anélkül hogy maga belekeveredne egy tragédiába. Mert így igaz, Mária kérem, ez tragédia! De nem egy kilencvenhét éves öregasszonyé, hanem azé a fiatalemberé, aki megmentett minket. Engem meg a gyerekeimet. Hallgathatnék, mert a balsorsom véget ért, de én talán nem fogom úgy végezni, mint az a fiatalember. Ha valakit szét kell tépni, itt vagyunk mi, már hozzászoktunk. Már nem történhet velünk semmi, ami meg ne történt volna. Nem a halál a legszörnyűbb, Mária kérem! Az a rosszabb, amit túlél az ember. És nem is a szégyen a legszörnyűbb. Egy csomó dolog rosszabb annál, és nem kívánom, hogy a saját bőrén érezze. Se maga, se senkije! Nem szeretnék azzal a tudattal élni, hogy az a fiatalember elpusztult miatta. Nem szeretnék, még ha maga százszor úgy gondolja is, hogy egy szörnyeteg vagyok, mert egy gyerek nem ilyen! De hát az, az, az… nem is tudom, hogy nevezzem, az nem az anyám volt! Ha elhinném, hogy az volt, azonnal kiugranék ezen az ablakon, átbújnék a rácson, mert nem tudnám elviselni, hogy egy ilyen hozott a világra. Azt hiszi, megőrültem? Igen, biztosan azt hiszi, hogy megőrültem, hogy sokkot kaptam, hogy nem igaz, amiket mondok, és hogy holnapra minden megváltozik, ha valaki elbeszélget velem, meggyőz, megmagyarázza, elküld a pszichiátriára, megtöm nyugtatókkal, mint egy libát. De téved! Nem is tudja, mekkorát téved, hányszor szerettem volna ez alatt a három hónap alatt megmenteni magamat meg a gyerekeimet, de nem volt hozzá bátorságom, nem tudtam, hogyan csináljam, és most sajnálom, sohasem fogom megbocsátani magamnak, mert én vagyok az oka, ha annak a fiatalembernek most tönkremegy az élete. Így van, megöltem volna, a kezem sem remegett volna, ha tudtam volna…
Nézte ezt az asszonyt, aki nem hagyta abba az ordítást, és nem értette, hogy került az ő irodájába, ki küldte oda, és miért. Marija Kablar csak egy rendőrségi irattáros volt, három hónappal a nyugdíj előtt. Már két és fél éve, amióta az irattárat számítógépre vitték, itt ült a 407-es szobában, és semmit sem csinált, csak várta, hogy leteljen az ideje. Kávézott, meg-megfordított egy miniatűr homokórát, nyolctól négyig pontosan hétszáztizenkétszer; többször is megszámolta, és mindig hétszáztizenkettő jött ki. Nagy ritkán újságot olvasott, vagy bekapcsolta a kis japán tranzisztoros rádiót, szóval elmondható, hogy a munkanapjának a kávén és a homokórán kívül nem volt más értelme. Két és fél év alatt talán tízszer kopogtattak az iroda ajtaján, mindig tévedésből, egy esetet kivéve, amikor a tűzvédelmi berendezést jöttek ellenőrizni. Kezdetben félt, hogy elbocsátják, de aztán megnyugodott, rájött, hogy megfeledkeztek róla, és a kétszáz alkalmazott között bajosan fognak rábukkanni, mielőtt a hatvanötöt betöltve elmegy a személyzeti osztályra, és bejelenti, hogy nyugdíjba megy. Így van ez; ha ő maga nem tartaná számon, hagynák, hogy még húsz évig itt maradjon. Hat éve, amióta elvált a férjétől, aki otthagyta egy harminc évvel fiatalabb lány miatt, amióta meghalt vagy elköltözött minden barátja, akivel a Városi Kávéházba járhatott volna, Marija Kablar már csak a nyugdíjazását várta, hogy visszamenjen Glamočba, ahonnan fél évszázada eljött, de ahol, úgy gondolta, még mindig nyugodt élet várja. Az ismeretlen nő felbukkanása nyugtalanította; attól tartott, nem véletlenül jött ide, hiszen mindjárt a keresztnevén szólította; igaz, ki van írva az ajtóra, de alatta az is ott van, hogy irattáros, így hát nem valószínű, hogy tévedésről van szó. Könnyen lehetséges, hogy valakinek az eszébe jutott, és ki akarja dobatni, vagy legalábbis fölhívni rá a figyelmet, hogy itt ül, és nem csinál semmit, csak fölveszi a fizetését. És pont akkor, amikor már csak három hónapja van a nyugdíjig!
Azt hiszem, téved, én nem foglalkozom rendőrségi ügyekkel, szólalt meg óvatosan, a szemüvege fölött pillantva a síró nőre. Mindig ezt csinálta, ha komolynak és magabiztosabbnak akart látszani.
Nem tévedek. Egész idő alatt ezt akartam elmondani, de senki sem akart meghallgatni. Tényleg nem tévedek. Próbálok megmenteni valakit, aki nem bűnös. Ez nem tévedés. Nem bűn. Mondja, már ez is bűnnek számít? erőszakoskodott a vendég. Viszonylag őszintének látszott, ugyanakkor elviselhetetlenül teátrális volt. Vagy bolond, és az agyára ment, hogy a rendőrség épületében van. Asszonyom, én csak egy irattáros vagyok. Semmi több. Tényleg… Na és hol az irattára? Akkor mutassa meg az irattárát!… Elolvasta, mi van az ajtóra írva?… Nem, minek olvastam volna? hazudta az asszony, és Marija Kablaron kezdett elhatalmasodni a pánik. Ezek szerint küldte valaki. Ez biztos.
Tévedett, aki hozzám küldte. Higgye el!… Bocsánat, de maga hisz Istenben?… Ki maga, hogy ezt kérdezze tőlem? haragudott meg. Most még az ateizmust is a nyakába varrják! Nem értette, miért. Három hónappal a nyugdíj előtt se emberi, se állami számítás szerint nem tehetnek ellene semmit. Mit érdekli őket, jár-e templomba, amikor nagyon jól tudják, hogy nem.
Egy senki, az vagyok. És nem hiszek Istenben, de abban igen, hogy az ember mindent visszakap az életben, minden rosszat… Igen, és akkor?… Miért nem akar segíteni nekem? Ott ült, és egy apró lakkozott táskát szorongatott az ölében, amilyent temetésre meg színházba szokás hordani. Ettől Marija egy kicsit elszomorodott. Gumicsizma az öregember lábán, aki a padon a sorára vár, University of Los Angeles feliratú trikó a templom előtt kéregető cigányasszonyon, nyakkendő egy haldokló betegen, szaladó szem a volt brit miniszterelnök-asszony harisnyáján, fekete lakkozott kistáska az asszony kezében, aki a rendőrségre jött: olyan apróságok, amelyek mindig is jobban meghatották, mint az igazi szerencsétlenség látványa.
Fordította: Csordás Gábor
L'Harmattan Kiadó, 2017.
