A júliusi, szerb költészettel foglalkozó szám után a Tiszatáj folyóirat az augusztusi lapot teljes egészében a kortárs orosz irodalomnak, illetve annak magyar fogadtatásának szentelte. Az alábbiakban ebből olvasható a szerkesztő, Bagi Ibolya bevezető tanulmánya, Andrej Rogyionov két versét, illetve néhány részletet Marina Visnyeveckajától. A teljes anyagot keressék a folyóiratban és a Tiszatáj Online-on!
„Kézbe adható” orosz irodalom
„Azon töprengtem, hogy manapság nagyon kevés olyan prózai művet írnak, amit az édes-anyám kezébe adnék, hogy olvassa el, és kevés olyan verset, amelyiket szívesen tanulnék meg kívülről. Igaz, napjainkban is nagyon sok kitűnő prózai alkotás születik, s számos valódi, igen tehetséges költőnk is akad. De ha az édesanyám egy jó könyvet kér, belegondolok: á, ezt a mániákust biztos nem adom oda neki, ez meg lehangolja, ettől meg egyszerűen rémálmai lesznek, ez a kollégám meg tisztára beteg elméjű… No, és jómagam is, finoman szólva… Végül is, anyám, olvassa el újra a Csendes Dont. Ha pedig egy verseskötetet olvasok, azt gondolom: lám, micsoda mester, lám, micsoda rímei vannak! Vagy éppen ellenkezőleg: lám, micsoda mester, még rímekre sincs szüksége! De ritkán fordul elő, hogy szeretnék együtt is élni ezek-kel a versekkel.” – írja Zahar Prilepin.
Az ismert író szkeptikus véleményének eleven cáfolata lehet számunkban közölt lírai hangvételű, mitologikus színezetű, finom humorral átszőtt elbeszélése. Natalja Ivanova, az el-ismert kritikus is nem egyszer pesszimistán nyilatkozik az irodalmi élet fonákságairól, a nem igazán megnyugtató távlatokról, az értékzavarról. Ugyanakkor szenvedélyesen veszi védelmébe az általa valóban tehetségesnek ítélt szerzőket, tartozzanak bármilyen korosztályhoz, képviseljenek bármilyen stílust vagy irányzatot. Ha Natalja Ivanován múlna, Ljudmilla Petrusevszkaja például már régen
Nobel-díjas író lenne.
El tudunk-e tehát igazodni valamennyire is ebben a többféle értékrendszer mentén formálódó, zaklatott irodalmi világban, ahol a legkülönfélébb esztétikai elveket valló, politikai hitvallású, más és más hagyományhoz kötődő szerzők művei a múlt és a jelen (vagy éppen a jövő) súlyos kérdéseivel szembesítik az olvasót? Válogatásunkban csak arra törekedhettünk, hogy egy rövid körképet adjunk néhány olyan mű közlésével, melyek bepillantást engednek ebbe a nagyon is heterogén kulturális közegbe, az egyszerre egyetemes, ugyanakkor sajátosan nemzeti problémákat feszegető orosz irodalmi valóságba.
Szerzőink mindegyike igazolta már tehetségét, komoly reputációval rendelkezik mind irodalmi, mind kritikusi körökben, s meghatározott olvasótábort tudhat magáénak. Színes a paletta: a sötét tónusú, komorabb hangvételű, időnként talán nyomasztóan ható szövegek mellett igyekeztünk megmutatni a mai irodalom élénkebb, néha akár rikító színeit is. Ezekben az írásokban ugyanúgy fellelhető a kegyetlen valóságábrázolás, mint az érzékeny líraiság; a groteszk, az abszurd, a kíméletlen irónia és a szelíd rezignáció, kifinomult szenzibilitás.
A tájékozódásban többféle segítséget is próbálunk nyújtani. Tanulmányok, esszék, recenziók szerzői járják körül a legtöbbször felmerülő, időnként kényes és bonyolult kérdéseket, de könnyedebb, élvezetes olvasmányokat is kínálunk kevésbé kötött műfajokban.
Válogatásunkban helyet kapnak olyan szerzők művei, akik már jó ideje előkelő helyet foglalnak el az irodalmi „toplistán”, regényeiket, elbeszéléseiket, verseiket számos nyelvre lefordították, s a magyar közönség előtt sem ismeretlenek. Ugyanakkor új arcokkal is megismerkedhet az olvasó, kiknek pályája kevésbé közismert, ám szemléletmódjuk, szellemi karakterük, stílusuk eredetisége mindenképpen figyelmet érdemel.
Mégis mi a közös ezekben a „szemelvényekben”, melyekkel az orosz irodalmi (és nem csak irodalmi) világ mai állapotát reprezentálni szeretnénk? Mindenekelőtt az az autonóm, néha akár szélsőségekbe hajló szellemi attitűd, mely kíméletlen következetességgel szembesíti az embert az őt körülvevő „kis” és „nagy” világ hol megnyugtatóan bensőséges, hol vérlázítóan rideg, ellenséges közegével. Minden egyes szöveg külső és belső történései „röntgen-felvételek” egy korról, mely az embert nem csak napi küzdelmekbe kényszeríti, de sorsa, s alapvetően az „emberi sors” átgondolására, átértelmezésére is készteti. E művek témája már nem a súlyos történelmi kataklizmákat megélő ember küzdelme, hanem a modern kor kis-emberének nem kevésbé heroikus erőfeszítései önmaga és világa védelmében. Hősei magányosan vergődő, helyüket kereső, a mindennapok gyötrelmeinek, a világ álságosságának, közönyének kiszolgáltatott nők és férfiak, felnőttek és gyerekek, akik nem egyszer a háttérben meghúzódó társadalmi-politikai manipulációk s a XX. századi, tragikus fordulatokban bővelkedő orosz történelem kísértésének áldozatai.
A mai orosz próza meghatározó tendenciáit nehéz lenne felvázolni, olyannyira különböző alkotók műveivel találkozhatunk az elmúlt egy-két évtizedben. Kivételként talán az ún. „új realizmus” irányvonalát említhetjük – melynek jellegzetességeit és problematikusságát Goretity József tanulmánya világítja meg –, valamint az utóbbi idők „nőirodalmát”, melynek nem kevésbé ellentmondásos jellegét Szőke Katalin írása taglalja.
Az „új realizmus” képviselői közé sorolják a két csecsen háborút megjárt Zahar Prilepint, az utóbbi évek egyik legszínesebb íróegyéniségét, aki 38 éves korára több rangos irodalmi díj birtokosa, politikus, üzletember, színész, rap-zenész. „Az erdő” című elbeszélése jól reprezentálja a realizmus-fogalom alkalmazhatóságának viszonylagosságát: a realista stílusjegyek ellenére az idősíkok váltakozására, a metaforikus képi rendszerre és asszociációs egybecsengésekre épülő szövegben a modernizmus tradíciói is megmutatkoznak. Ugyanígy „új realistának” tekintik Roman Szencsint, az 1971-ben született dél-szibériai származású írót, akinek többnyire komor hangvételű, az orosz társadalom jelenlegi állapotát „reálisan” bemutató, egyes vélemények szerint „depresszív” prózája kivívta mind a kritika, mind az olvasók elismerését. Itt közölt elbeszélésében a középnemzedék zsákutcás életét bemutató, abszurd szituációra épülő történetet humorral (még ha az „fekete” is) árnyalja a feszültséget oldó, ironikus hangvétel.
Az önmagát értelmes módon érvényesíteni nem tudó ember dilemmáival, a fogyasztói társadalom személyiségromboló, életidegen közegével azonban nem csak az „új realisták” műveiben találkozhatunk. A posztmodern szerzőnek tartott Tatyjana Tolsztaja, aki Kssz! című, „antiutópiának” titulált regényével kellőképpen felborzolta a hagyományosabb stílushoz szokott olvasók, s jó néhány kritikus kedélyeit, elbeszéléseiben is meghökkentő szüzsékkel jelentkezik. Kitűnő érzéke van a groteszkhez, melyet egy logikusan végigvezetett, a virtuális (média) világ „mágikus” hatásának veszélyeit jelző, zseniális humorral fűszerezett abszurd történet, Az ablak című elbeszélés is igazol.
Ljudmilla Petrusevszkaja a mai orosz irodalom egyik legeredetibb, örökös „átváltozásokra” képes személyisége, elbeszélések, drámák, mesék szerzője, rajzfilmek forgatókönyvírója, aki 69 éves korában adja első „kabarékoncertjét”. Elbeszéléseivel műfajt teremt: a minden-napok látszólag egyszerű, „konyhai” történeteivel, redukált cselekménybe sűrített tragédiák felvillantásával a hétköznapok poklának bugyraiba rántja bele az olvasót. Alakjainak – ahogy az itt közölt elbeszélés beteg hősnőjének is – „jelentéktelensége” mögött felsejlik az élet banális közegébe szorult ember vergődése, belső drámája, s egyben egzisztenciális kiszolgáltatottsága, magára hagyatottsága.
Bár tematikáját tekintve Marina Sztyepnova elbeszélése rokonítható Petrusevszkaja írásával, mégis világosan körvonalazódik kettejük megközelítésmódjának, hangvételének, mű-vészi eszköztárának különbsége. A fiatal generációhoz tartozó író és költő – egyik kritikusa szerint – „rendkívül kemény, kegyetlenül szép prózát” ír. A „szeretetlenségben” eltorzult lelkű, és taszító testiségének kiszolgáltatott nő története nem csak megrázó, de mesterien meg-komponált, stilisztikailag bravúrosan megírt szöveg.
Marina Visnyeveckaja számos animációs és dokumentumfilm forgatókönyvének szerzője, irodalmi pályafutása a 90-es években bontakozik ki, azóta rendszeresen publikál. Rövid írásai, prózai etűdjei „a totális közöny elleni receptek”, melyekben szervesen kapcsolódik egy-máshoz a „klasszikus” irodalmi stílus és a hétköznapi, gyakran primitív nyelvhasználat. A dolgok természetéről című prózai ciklusban felfedezhetők az orosz abszurd irodalom ismert fogásai, ugyanakkor szerzőjük filmes tapasztalatát tükrözi a részletekben rejlő lényeg meg-ragadásának, s a különböző „plánok” – „nagytotál” és „kistotál” – összehangolásának képessége.
A női sorsot, szerepvállalást, sajátos szemléletmódot és érzelemvilágot különböző szinten megjelenítő „női írók” mellett megszólaltatjuk a „másik felet” is: az ismert író, költő, publicista, Dmitrij Bikov könnyed, szellemes elbeszélésében mintegy „fricskát ad” a nők világát misztifikáló szemlélet képviselőinek, egy igazi „glamour-nő” megleckéztetésének szórakoztató történetével.
Nemcsak a jelenkori orosz prózára, de a költészetre vonatkoztatottan is nehéz lenne ki-forrott irányzatokról, határozott tendenciákról beszélni. A kritikusok többségének véleménye szerint napjaink orosz költészetének főbb vonulatait leginkább „nemzedéki alapon” lehet kijelölni, melyek sajátosságait nem elsősorban a születési dátumok, hanem a közösen megtapasztalt társadalmi-kulturális tényezők személyiséget és viselkedésformát alakító hatása határozza meg. Míg a 90-es évek konceptualista és metarealista költészetét a „szovjet diskurzussal” való szembenállás és egyértelmű társadalomkritikai attitűd jellemezte, addig az ezredfordulót követő évek költészetében uralkodóvá válik a nyíltan vállalt individualizmus, az önmagát tudatosan elkülönítő személyiség élményvilága, megismételhetetlen és egyedi költői rendszere.
Az idősebb nemzedék képviselői közül Szergej Gandlevszkij késői verseiben felismerhető ugyan korábbi „énjének” tabukat sértő, a látszat-valóságnak ellenszegülő magatartásformája, uralkodóvá azonban a közvetlen lírai kifejezésmód, mindenekelőtt a személyes élettel törté-nő számvetés rezignált hangneme válik. A nemrég elhunyt Jelena Svarc költészetét már több-féle jelzővel illették („neoklasszicista”, „neobarokk”, „meta-realista”), ám verseinek összetartó ereje mindenképpen a világ-egész értelmét a személyes létben is megfejteni kívánó, hol a szelíden töprengő, hol a kétségekkel teli, lázadó ember önkifejezése. Maxim Amelin az utóbbi évek egyik legkiforrottabb költői személyisége, olyan „archaikus újító”, aki a klasszikus irodalmi hagyományokból építkezve, adekvát módon közvetíti a modern ember élményvilágát, képiségében is eredeti, letisztult költői nyelven. Andrej Rogyionov és Alina Vituhnovszkaja költészete magába építi a városi szubkulturális létforma és sok tekintetben torzult élményvilág ismert elemeit. Rogyionov a 2000-es évek elejétől tett szert nagy népszerűségre: verseiben az ifjú nemzedék gyakran brutális, vulgáris kifejezőeszközeit használja fel, a társadalom marginalizálódott figuráinak egy-egy történetéből sző rövid szüzsét – nemegyszer ironikus lírai pozícióból. Vituhnovszkaja a maga rémisztő sorshelyzetei alapján (anarchista nézetei miatt két alkalommal is bebörtönözték „kábítószer-birtoklás” vádjával), kegyetlen, nem ritkán sokkoló „költői manifesztumaiban” – az orosz futuristák radikális megnyilatkozásaihoz hasonlóan – hirdeti a „Realitás megsemmisítésének” programját. Következetes, megalkuvásoktól és manipulációktól, sekélyes érdekektől mentes szellemi magatartást védelmező pozícióját a vele készült interjú is érzékletesen illusztrálja.
A szépirodalmi szövegek mellett helyet adtunk olyan írásoknak is, melyek közvetlen be-pillantást engednek a „való világba”, és a mai orosz társadalmi és kulturális élet bizonyos, leginkább modellértékű jelenségeit veszik szemügyre. Natalja Ivanova az irodalmi díjak oda-ítélésével kapcsolatos ellentmondásokat bemutatva von le következtetéseket az irodalmi élet állapotáról és annak összefüggéseiről a társadalmi-kulturális tényezőkkel. Sz. Bíró Zoltán, a naprakészen tájékozott eszmetörténész helyzetértékelése és következtetései kiválóan szemléltetik a mai Oroszországban kialakult politikai helyzetet és hatalmi rendszert, ami nagyban elősegíti a szépirodalmi művek társadalmi-politikai kontextusban is történő értelmezhetőségét.
Az Sz. Bíró Zoltán által írottakat hitelesítik Jevgenyij Popov, a „Metropol-nemzedék” is-mert alakjának „feljegyzései”. Közvetlen, személyes tapasztalatok alapján, a „civil megfigyelő” nézőpontjából számol be az orosz politikai elit hatalmi törekvéseit tükröző választási manipulációkról, s a tőle megszokott szókimondó, ironikus stílusban szembesíti honfitársait a megvesztegethetőség, szervilizmus, hatalomvágy, vagy éppen az apátia és érdektelenség veszélyes következményeivel.
A kulturális közvetítő szerep sajátos módon mutatkozik meg M. Nagy Miklós személyes hangvételű esszéjében, melyből nem csak szerzőjének az orosz irodalomhoz fűződő, leginkább női históriákkal fűszerezett intim viszonya bontakozik ki, de „testközelbe” hozza azokat az irodalmi szereplőket, akiket az olvasó leginkább csak „papírról” ismer.
Válogatásunkat a Magyarországon legismertebb, de legalábbis legtöbbet publikált három kortárs orosz szerzőről készült írások zárják. Gilbert Edit Ljudmilla Ulickaja legutóbbi kötete kapcsán keresi az író sikerének kulcsát, miközben elméleti kérdéseket is érintő, átfogó elemzést ad. Vass Annamária recenziójában Viktor Pelevin elbeszéléskötetét mutatja be, elfogulatlan, kritikus hangnemben. Kevésbé elfogulatlanul, az „elvarázsolt olvasó” hangján szólal meg Kocsis Andrea könyvismertetése az egyik legfrissebb Akunyin-regényről, stílusában is alkalmazkodva a szerző könnyed, szellemes írásmódjához.
Mindent egybevetve, valószínűleg egyet kell értenünk Jevgenyij Popov értékelésével: „Most más környezetben élünk, mint a hatvanas években. Még hiányzik az az »algoritmus«, amely szerint rendszerré szövődhetne a kilencvenes évek utáni szellemi káosz. A nagy irodalmi személyiség megjelenéséhez még hiányzik valami. De nem a szovjetrendszer. Shakespeare se Lenin alatt élt, mégis volt miről írnia. Nem ettől függ a nagy irodalom”.
Bagi Ibolya
ANDREJ ROGYIONOV
*
Hosszúcombú szépség, és amellett narkós,
Lakik együtt velem már kábé egy éve.
Egy ótvar rave-zenész, kábítószerfüggő
Valódi celebnek mára dobott nője.
Tudom, hogy hűséges, vagyis inkább hiszem,
Mostanában mintha valamitől félne:
Régi barátait sorra kerülgeti,
Helyettük pattan rá egy-egy steril tűre.
És én megértem őt: elfáradt a szuka,
A tengerjáró is csendes révet kiván.
Nálam megpihenhet, én unalmas vagyok
Meg nyugodt mellette, aki nem ordibál.
Titkárnő valahol. Közben én szép csendben
Járom a turikat, ezt-azt zsebreteszek,
Aztán az Arbaton a sok lúzer előtt
Tekergek a rave-re, fűvel bizniszelek.
Anyám szerint mindig csak a nő a hibás.
Ettől kiakadok, magamtól is tudom.
Sötétbarnaszínű vatta a tű hegyén,
De maga az élet ilyen, nem izgulok.
Erős is, bátor is próbálok én lenni,
Aki tud úgy inni, mint a régi friendek.
Önmagamat adva igazából élnék,
Vegyenek bár körül csupa secondhandek.
Persze, ha úgy vesszük, másodkéz már ő is:
A megfáradt holmi békés gazdát keres.
Meg hát a heroin más, mint a valóság,
Az elveszett édent feledteti veled.
*
Ott, ott, ahol a lilaporos sztráda
Komoran előtted lebeg
Végén a Tyiskovo népüdülővel
Ahová mindenki siet
Hogy láthasson lepusztult dácsát
Etessen kacsát, undokot
A pancsolt vodka sikerét tükröző arccal
Két férfi mérgen osztozott
Hányszor láttam én e változatlan
Képet, az utat jól ismerem
A sztrádáért, benzines poráért
Jó lenne valakit megszégyenítenem
A kipusztíthatatlan csillárért
A házért, ami barakk, semmi más
Ezen a poroslila reggelen
Maga a sértés esne jól, a letolás
De elsuhan a sok dzsip meg Zsiguli
Teherautók meg a többiek
És mindegyik iparkodik haza
Csak én állok ott, mint a cövek
És mindenki tart meghitt lakásába
Szülőház vagy dácsa várja ott
Én meg állok fikarcnyit sem érőn
Megsérteni senkit nem tudok
Fordította: Kocsi Mihály
MARINA VISNYEVECKAJA: A dolgok természetéről (Részletek)
Vitás kérdések
Egy orosz arról vitatkozott egy zsidóval, hogy Jézus Krisztusnak mi a nemzetisége.
Egy másik orosz pedig arról vitatkozott egy másik zsidóval, hogy Szűz Máriának mi a nemzetisége.
Egy harmadik orosz arról vitatkozott egy harmadik zsidóval, hogy ki él boldogan Oroszországban.
A negyedik orosz arról vitatkozott egy grúzzal, hogy ki írta a Tigrisbőrös lovagot.
Az ötödik orosz arról vitatkozott egy üzbéggel, hogy hogyan kell jól elkészíteni a piláfot.
A hatodik orosz arról vitatkozott egy korjákkal, hogy ilyen nép nincs is, és nem is létezhet.
A hetedik orosz arról vitatkozott egy kínaival, hogy kik vannak többen a világon, a kínaiak, vagy mégis inkább a kommunisták.
A nyolcadik orosz arról vitatkozott egy franciával, hogy ki építette az Eiffel-tornyot.
A kilencedik orosz arról vitatkozott egy másik franciával, hogy Napóleon eljutott vagy nem jutott el Moszkváig.
A tizedik orosz arról vitatkozott egy francia nővel, hogy ő azt a bizonyost százszor jobban csinálná, mint akármelyik agyonmagasztalt francia.
A tizenegyedik orosz arról vitatkozott egy orosz nővel, hogy meg tud inni egyszerre öt liter sört, de csak a nő számlájára.
Az elhangzottak bőven elegendőek ahhoz, hogy megállapítsuk, az orosz embereknek a vita olyan, mint a gombáknak a spóra: nem csak a gyarapodásukat szolgálja, de a kedvezőtlen helyzetekben való megmaradást is.
Zene és zene
Egy szimfónia olyan lehangoló volt, hogy az emberek az előadás alatt zokogtak.
A második szimfónia pedig olyan megrázó volt, hogy az emberek az előadás alatt szívrohamot kaptak.
A harmadiknak pedig már a neve is az volt, hogy „Pánik szimfónia”, és a szünetekben elő-fordultak esetek, mikor az emberek bezárkóztak a mosdóba, és végeztek magukkal.
Egy operett olyan vidám volt, hogy a közönség minden este a végkimerülésig nevetett.
A második operett pedig olyan mulatságos volt, hogy az emberek a nevetéstől néha maguk alá csináltak.
A harmadik operett pedig egészen homéroszi volt, és az emberek az előadás után gyakran kerültek az intenzív osztályra kifordult állkapoccsal.
Mindezekből joggal vonhatjuk le a következtetést: a művészet, áldozatot követelve tőlünk, egyáltalán nem tudja, mit akar mondani.
Hét meg hét
Egy nőnek tizenkét gyereke volt, és az egyik egy kocsi alá esett. Ő pedig annak örült, hogy idős korára nem lesz egyedül.
Egy másik nőnek egyáltalán nem volt gyereke. Ő pedig annak örült, hogy se egy Hitler, se egy Sztálin, se egy drogfüggő, se semmiféle hülye nem született tőle.
A harmadik nőnek csak egy gyereke volt, és örült, hogy nem kell a szeretetét megosztania.
A negyedik nőnek nagyon sokáig nem volt saját gyereke, de aztán hármat örökbefogadott az árvaházból. És örült, hogy boldoggá tehette őket.
Az ötödik nőnek egy fia volt, aki meghalt. A nő pedig annak örült, hogy a fiú többé nem szenved ezen a világon, hanem egész nap az angyalok és a szeráfok énekét hallgatja.
A hatodik nőnek öt gyereke volt, akik közül négy meghalt a háború idején. A nő pedig örült, hogy legalább egy gyereke maradt.
A hetedik nő egész életében férfi akart lenni, aztán pénzt gyűjtött, megoperáltatta magát, és örült, hogy élete álma valóra vált.
E hét eset elég, hogy megállapítsuk: a nő nem arra született, hogy boldog legyen, hanem csak arra, hogy örüljön.
Egy férfinak hét fia volt és azon kesergett, hogy nincs egy lánya sem.
Egy másik férfinak egyáltalán nem volt gyereke. Ő azon kesergett, hogy őutána nem marad fönn a vérvonal.
A harmadik férfinak tizenegy lánya volt. Ő azon kesergett, hogy őutána nem marad fönn a neve.
A negyedik férfinak három fia és kilenc lánya volt. Ő pedig azon kesergett, hogy nem tudta mivel etetni őket.
Az ötödik férfinak húsz lánya volt tizenhárom nőtől. Ő pedig azon kesergett, hogy nem ismeri mindegyiket legalább névről.
A hatodik férfinak három lánya és öt fia volt, de ők féltek meglátogatni őt a sintértelepen. Ő pedig azon kesergett, hogy nem lesz kire hagynia élete munkáját.
A hetedik férfi egész életében csak más férfiakat szeretett, és azon kesergett, hogy azok megcsalják őt.
Ez a hét eset tökéletesen elég, hogy rájöjjünk: a férfi boldogságra született, de a boldogság nem létezik.
Álmok
Egy hegesztőmunkás arról álmodozott, hogy olyan építményt épít, amelyen föl lehet mászni egészen az égig.
Egy nő pedig arról álmodozott, hogy olyan céklalevest főz, hogy ez a hegesztőmunkás haláláig mellette marad.
És évről évre hegesztettek és főztek, de a célját elérni egyiküknek sem sikerült.
És amikor az egész környéken nem akadt se egy darabka vashulladék, se egy patkó, se egy csavar, a hegesztőmunkás elhatározta, hogy elmegy ebből a városból.
A nő pedig talált egy ősrégi könyvben egy bájital-receptet, és összeszedte az egérürüléket a sarokból, a veteményeskertben kígyóbőrt keresett, kihúzta a falból az utolsó szöget, amit a hegesztőmunkás nem vett észre, és készített a hegesztőmunkásnak egy búcsúvacsorát.
A vacsorán a hegesztőmunkás három egész tányér céklalevest megevett, és kért még egy negyediket is, de megenni már nem tudta, mert meghalt a nő karjaiban. Ilyen váratlan módon teljesült hát élete álma.
A hegesztőmunkás lelke ekkor emelkedni kezdett egészen az ég felé – annak az egyetlenegy szögnek a segítségével. Fölemelkedett és életében először ujjongott.
A következtetés, amelyet jogosan vonhatunk le e történet alapján, így hangzik: a lehetetlenről álmodozva birtokba vehetjük a megfoghatatlant.
Fordította: Rohoska István
