Idén már harmadik alkalommal rendezték meg a Y.EAST fesztivált a Zsámbéki Színházi Bázison, ahová a kortárs cseh, magyar és szlovák alternatív színház legjavát, menő zenekarokat és workshopokat hoztak el a szervezők. És bár a beígért csillagok mellett felhőből, esőből és hidegből is bőven jutott, azok a bátrak, akik így is ellátogattak a fesztiválra, igencsak érdekes, izgalmas, sőt formabontó előadásokat láthattak. Ilyen volt például a Studio Damuza tárgyszínháza Anna Kareninára (KAR/Halotti tor – a nézők gyakorlatilag egy torra érkeznek, csak hogy a halottnak éppenséggel nem fűlt a foga a meghaláshoz, így inkább feltámadt, és a publikummal egyetemben Tolsztoj nagyregényében találta magát). A társulat vezetőjével, Matija Solcével beszélgettünk.
Mivel Magyarországon egyelőre nem igazán ismert sem a Studio Damuza, sem az a fajta színház, amelyet képviseltek, kezdjük a legelején: Hogyan, mikor alakult a társulat?
Matija Solce: Tizenöt évvel ezelőtt indultunk, akkor alapítottuk a Fekete Seretlek zenekart. Mind osztálytársak voltunk a Prágai Színművészeti Főiskolán, a DAMU-n, bábszínész osztályba jártunk. Én már akkoriban is csináltam szokatlanabb dolgokat, mint például a tárgyszínház vagy a multimédiás előadások. Minden valaminek az expressziója volt, olyan előadások, ahol a legkevésbé sem egyértelmű, mi áll a középpontban: a színész, vagy egy tárgy, vagy egy báb. Ezekkel a mai napig jellemzően én foglalkozom, a többiek inkább színészek, bábszínészek. De meglehet, hogy ezzel a poétikámmal azért egy picit befolyásoltam a többieket. Aztán úgy döntöttünk, hogy csinálunk valamit közösen, de először nem tudtuk eldönteni, mi is legyen az. Abból indultunk ki, hogy mindegyikünknek van egy sajátos karaktere, van bennünk valami, amitől már szólóban is érdekesek vagyunk. Az egyik ilyen közös téma aztán az Anna Karenina lett, mivel kellett valami, amit kinevezhetünk alapnak a közös munkához – bár az előadásban azért igazából más témáról van szó. Nekem mindig a halál az alaptémám, egyik elődásban sem térek el ettől, mert szerintem a maga a színház is a halálról szól, hiszen meg kell ölni a színészt, aki a színpadon egy új lényként éled újjá. Semmi sem valóságos, ezért érdekes a színház, és azért vannak ott az emberek, hogy reflektáljanak arra, ami történt, legyen közben valamennyi távolság, és így ebben megtalálják a saját történetüket. Ezért is bontottuk ilyen apró részletekre az Anna Kareninát, hogy ezek az expressziók minél jobban lejöjjenek.
A társulat állandó, kezdettől fogva ez a felállás?
M.S.: Most egy valaki nem volt itt, úgyhogy most egy kicsit ehhez is igazítottuk a darabot. De egyébként is minden térben egy kicsit más megoldásokat próbálunk találni, másképp használjuk fel a teret. Itt is – bár az utolsó pillanatban futottunk be – kihasználtuk azt a lehetőséget, hogy kinyitottuk ennek a régi katonaii épületnek, ahol az előadás volt, a kapuját, ezáltal kvázi kilátást biztosítottunk az előadásból. Illetve, így úgy végződött a darab, mint a híres Anna Karenina film. Ha úgy tetszik, kinyílik a színház, és ott van mögötte a valóság.
Az előadást látva, főleg így másodjára, mivelhogy ősszel már szerepelt ez a darab a Csekkold! színházi fesztiválon, adja magát a kérdés, hogy az adott térbeli viszonyok kihasználásán túl mennyi a darabban az improvizáció?
M.S.: Igen, elég sok a lehetőség az improvizálásra. Mindenkinek adott a maga karaktere, és megvan, hogy ennek a keretében hogyan viselkedik. Mi magunk is mindig meglepődünk, hogy mennyire változik, ez függ egymástól is, a tértől is, vagy akár attól, hogy a nézők éppen hogy reagálnak az előadásra. Ráadásul, mivel elég ritkán játsszuk ezt a darabot, mindig vissza is kell idézni, hogy hogy is van – emiatt is sok az improvizáció.
Milyen arányban jellemző, hogy klasszikus darabokhoz nyúltok, és milyen arányban írtok darabokat ti magatok? A honlap alapján legalábbis elég szélesnek tűnt a repertoár.
M.S.: Igyekszünk olyan témákat választani, amelyek legalább egy kicsit provokatívak, bár ebben az esetben ez annyira nem mondható. Legutóbb pedig Orwell 1984-éből készítettünk egy előadást. Igazából valamifajta provokatív médiumként igyekszünk használni a színházat.
Csehországban mennyire jellemző ez a fajta színjátszás? Azt mondod, hogy ez az Anna Kareninára épülő, közönséget (gyászolásba és vodkázásba) bevonó tárgyszínház nem provokatív, de nekem van egy olyan érzésem, hogy a magyar néző számára könnyen lehet, hogy az.
M.S.: Nagyon helyes, legyen csak provokatív. De egyébként Csehországban sem igazán illeszkedünk a színházi rendszerbe. A közönség azért általában ott is a klasszikus megközelítést preferálja. Bár az utóbbi években valamelyest kezd megváltozni a színházi szcéna, de egyelőre nem ebbe a bábos-tárgyas irányba megy, amit mi csinálunk, inkább a performansz, az új cirkusz, a multimédiás projektek kerülnek előtérbe. Mi alapvetően elég „primitívek” vagyunk, az alapokhoz nyúlunk vissza.
A cseh közönség hogyan viszonyul az ilyen előadásokhoz, hogy mondjuk a darab elején gyertyát kell vinnie a ravatalhoz, menet közben pedig a kezébe nyomnak egy felest, vagy egy csésze teát? A magyar publkumban mintha még nem igazán lenne meg az ilyesmire a nyitottság.
M.S.: Csehországban alapvetően hálás a közönség, és nekem végül is ez a legjobb. Szeretik, ha valami újjal találkoznak. Ha meg meghallják a vodka szót, arra mindenki felelemeli a kezét.
A színi társulattal párhuzamosan működik a Fekete Seretlek nevű zenekar is, mi a kettőnek a viszonya egymáshoz?
M.S.: Abszolút ugyanaz a két csapat. Mindegyikünk azért kezdett zenélni, hogy megszabaduljunk a színháztól, aztán az ilyen darabokkal, amelyekben ennyire domináns a zene, meg mégis visszatértünk. Néha az is előfordul, hogy a koncertünk sokkal inkább színház lesz, mint maga az előadás volt. Általában az a jó, hogy a koncerteken jobban ráérez a közönség, hogy mi is az a kód, amely alapján az egész játékunk fel van építve. És attól aztán, hogy feloldódik ez a kód, sokkal nyitottabbá válnak például a színházi megközelítésre is. Lehet, hogy most azt mondják, ez nem is színház volt, hanem koncert, és a koncerten pont fordítva, hogy az inkább színház.
Németh Orsolya
A tolmácsolásért köszönet Gál Róbertnek.
