Dora Čechovával kapcsolatban eleinte nem tudtam eldönteni, hogy egy politikai döntés miatt került-e idén a könyvfesztiválra. Kicsit féltem is, hogy hosszas beszélgetést folytathatok majd az unos-untalan ismételgetett ukrán konfliktusról, és attól féltem a legjobban, hogy Čechová mint félig orosz (a számunkra ismert vezetékneve, mint elárulta, írói álnév) származású szerző, vagy a könyvében, vagy élő szóban az oroszokat fogja mentegetni. Annál jobban meglepődtem, mikor ez nem történt meg: Čechovát jobban érdekli Puskin, mint Putyin, és nem azért mutatja be az orosz átlagembert ártatlan átlagembernek, mert ezzel bármit meg szeretne magyarázni, hanem mert szerinte tényleg azok. A buta előítéleteimből végül egy jó és érdekes beszélgetés született, a fiatal cseh írógeneráció egyik legönkritikusabb írójával, melyből technikai okok miatt csak egy részletet tudunk közölni.
Mikor jött el az életében a pillanat, amikor úgy döntött, hogy ír egy könyvet? Vagy inkább: mikor döntött úgy, hogy író lesz?
Kisgyerekkorom óta az íráson keresztül szerettem volna kifejezni magamat. És gyerekkorom óta olvastam, és próbálkoztam is az írással, de amiket írtam, mindig olyan semmilyenek voltak, vagy legalábbis nem kiadásra valók. Mindig az írás volt az álmom, de soha nem értem el azt a szintet, ahol nem csak a fölösleges könyvek számát növeltem volna, szóval egy pillanatban feladtam az álmot, hogy egyszer írok valami igazit, valamit, amit megéri kiadni, és ez volt az a pillanat, amikor megtörtént a dolog, mert végre, csak a saját szórakoztatásomra, írtam egy szöveget. Szóval hiába döntöttem el, hogy író leszek, ha nem működött amit csináltam. És amikor végre nem éreztem a nyomást és nem akartam erőnek erejével, akkor egyszercsak sikerült. Ez nagyjából az írói kreativitás törvénye is lehetne: amint nyomás alá akarjuk helyezni a szöveget, rögtön darabjaira hullik, és aztán nem tudunk vele kezdeni semmit sem.
Hogy született ez a könyv?
Az első szövegre gondol?
Inkább az egész könyvre.
Az is csak az első szöveggel kezdődött.(nevet) Két- vagy három hetes moszkvai tartózkodás után utaztam a vonaton, és láttam az utaskísérőket, akik teát főztek a szamovárban és a kupékat takarították, és eszembe jutott egy történet, két vasúti alkalmazottról, akik a Prága-Moszkva vonalon dolgoznak, aztán megírtam ezt a szöveget, és ez lett a kevésből az egyik, amibe utólag szinte nem is javított bele senki. Egyszerűen valami mintha lediktálta volna, még bekezdéseket sem tettem bele. Egy darab, folyamatos szövegként született, amiben voltak drámai részek, vagy úgy általában minden, aminek egy jó elbeszélésben lennie kell. Szóval meg is maradt így. És amikor ezt a szöveget megírtam, akkor visszaemlékeztem a dácsára, arra, hogy voltam Valentinánál, egy rokonunknál, a dácsáján. Ő ott él télen is, puritán körülmények között, nincs hozzá bevezetve az áram, közben a lánya Amerikában dolgozik. És mielőtt eljöttünk, elmondta, hogy rákja van, és hogy a lánya nem tud szabadságot kivenni, ezért körülbelül nem is fogja meglátogatni mielőtt meghalna, és a lelkemre kötötte, hogy erről nem szóljak az apámnak, nem akar tőle úgy elbúcsúzni, majd akkor szóljak, ha hazaértünk. Ő ott él kint a dácsáján, a férje Moszkvában a lakásukban, a lányuk pedig valahol Amerikában, nekem pedig erről eszembe jutott még egy történet, és így keletkezett a Dácsán című novella. Ezzel nagyjából elkezdődött egy láncreakció, mert utána megtudtam valamit egy temető gondnokáról, és így tovább. A könyv egy orosz nyelvtanárnő visszaemlékezéseivel zárul, aki Csehszlovákiában tanított oroszt, megöregedett, és most az apjáról gondoskodik. Ez pedig azért született, mert az apukám orosz bélyegeket gyűjt, és a bélyeges dobozában volt egy köteg levél, és megtaláltam benne egy orosz tanárnő levelét is. Amikor ezt megírtam, akkor már éreztem, hogy írhatnék valamit a csehekről is, de azt is éreztem, hogy be kellett fejeznem az első könyvet.
Nem tudom igaz-e, de azt olvastam valahol, hogy Ön egy vonaton született. Igaz ez, vagy csak egy anekdota?
Csak egy szimbolikus történet arról, hogy mint írónő egy vonatban születtem. Mert először a vonatban írtam egy szöveget, aminek már volt olyan értéke, hogy íróvá tett. Ez egy elég nagy szó, ami kifejezi azt a sok munkát, a láthatatlanság képességét, hogy nem kell látszódni, csak írni kell. A szerző, vagy író szó már nem is valamilyen dicsőséget takar, hanem azt a gyötrődést, ami az életművet megelőzi. Szóval igen, egy vonatban kezdett teljesülni a gyerekkori álmom.
Itt álljunk meg egy pillanatra: ha ilyen erős szimbólumot használ a saját íróvá válására, az azt jelenti – és ezt meg is jegyezte – hogy Önnek ez egy nagyon fontos mérföldkő volt. Ha így van, feltételezem – illetve korábbi beszélgetésekben már erről is szó volt, volt írói példaképe. Kik voltak ezek, hogyan töltötték be a példakép szerepét Önnél?
Én egy olyan korban nőttem fel, mikor nálunk nem volt elég külföldi könyv, csak bizonyos könyvek jelenhettek meg, megint bizonyos másik könyvek egyenesen be voltak tiltva. Az iskolában pedig tanultunk oroszul, szóval én tényleg az orosz klasszikusokon nőttem fel.
Csehül vagy oroszul olvasta őket?
Csehül. De amikor elkezdtem Moszkvába járni, akkor hazahoztam egy Tolsztoj összest, megvásároltam még különféle iratait, például a nővérének írott leveleit, az emlékiratait, naplóit, és kezdtem belátni a Makovický -féle Tolsztoj életmű mögé. Aztán Moszkvában találkoztam a velem egykorú Irinával, akinek a férje felmenőivel valahogy rokoni viszonyban volt ez a Makovický. De maga a szerzői példaképekről kérdezett, megpróbálok arról is mondani valamit: úgy gondolok rájuk inkább, mint idegen gondolatvilágokra. Szerintem minden felnőtt ember úgy van vele, hogy amint elkezd olvasni egy könyvet, akkor kinyílik neki a szerző gondolatvilága, amiben úszni lehet, nem is kell irodalmi szempontból megmagyarázni, csak venni a gondolatokat, amik benne vannak. Ilyen világokat tudott állítani elém Turgenyev, tulajdonképpen rajta nőttem fel, Tolsztoj Háború és békéje, Anna Karenyinája, Bunyin, őt imádtam, de ezek nem konkrétumok, hanem az a gondolati közeg, amit ezek a könyvek, szavak képviselnek. Ezt valaki le is írta, azt hiszem Sztanyiszlavszkij egy diákjának a diákja, hogy a szerzőkön nem is konkrét dolgokat szeretünk, hanem a gondolatvilágukat, ahogy látják a világot, és azt hiszem, hogy ennek általános érvénye van. És ezért gondolom, hogy a könyvek között is mindig azt keressük, amikkel képesek vagyunk dialogizálni, amik adnak nekünk valami újat, természetesen a szerző szemszögéből. Nem tudom ismeri-e azt az megfigyelést, hogy az általunk kedvelt szerzőktől szívesebben olvassuk még a gyöngébb írásokat is, mert szórakoztat minket, ahogy gondolkodnak ezek az emberek. Na, de eszembe jutott még valaki, Marquez, vagy Mika Waltari. De ha arról van szó, hogy én hogy írok, vagy szeretnék írni, akkor az orosz elbeszélésekre hagyatkoznék. Csehovra, Csehov nekem aztán tényleg közeli volt, a szövegei rétegezettek, jóízűen olvashatók.
Cseh írók közül ki állt Önhöz közel? Gondolom olvasott cseh irodalmat is.
Olvastam és olvasok is. De erről nem nagyon kérdeztek eddig, szóval ezen el kellene gondolkodnom, mielőtt hosszabban válaszolok.
Akkor forduljunk kicsit vissza: azt mondja, hogy az orosz klasszikus szerzők az Ön példaképei, de a gondolatviláguk, nekem úgy tűnik, mintha a 19. századra lenne hangolva. Úgy gondolja, hogy a 19. század morális gondolkodását, morális kódexét lehet ma is aktualizálni?
Mit ért a 19. század morális kódexe alatt? Ha valami olyasmit, mint mondjuk a Tízparancsolat, akkor kétségkívül. Csehországban a bársonyos forradalommal elértük a szabadságot, de elvesztettük a morális értékeket. Többé-kevésbé ateista ország vagyunk. Az erkölcsi értékek ma rendkívüli mértékben felszabadultak, ahogy az emberek közötti kapcsolatok is. Családok esnek szét, az emberek közötti kapcsolatok pedig sok esetben kizárólag üzletiek lesznek. Olyasmik lettek a fő értékek mint a teljesítmény és a javak. De ez, azt hiszem, nem csak a mi megszakított vallási hagyományú országunk problémája. A morális kódexen kívül a 19. században látom a klasszikus törénetmesélés igazi gyökereit is. Ahogy a morális értékek, úgy a történet klasszikus felépítése is természetes emberi igény.
Mit gondol, miért lehetnek az Ön történetei érdekesek a magyar vagy a cseh olvasók számára?
Azt hallottam, hogy az orosz szerzőket Magyarországon olvassák, figyelik és még szeretik is. Talán azért lehetnek az elbeszéléseim érdekesek a magyar olvasónak, mert orosz irodalmi gyökerekből indulok ki. A cseh olvasónak ezek a történetek azért érdekesek, mert az oroszokat a megszálló és ellenség képétől eltérően mutatják be.
Ki a szövegeinek a legszigorúbb kritikusa?
A férjem. Szerintem egy író esetében nagyon előnyös, ha a partnere az első olvasója és a kritikusa. Ugyanakkor ez a helyzet a partnerrel szemben is bizonyos igényeket támaszt: képességet a szöveg megítélésére, főleg mikor az már többszörösen fel van dolgozva, azt, hogy tudjon reagálni. A férjem a 15 közösen töltött év alatt jól elsajátította ezt. Egyébként Tolsztoj első olvasója is Alexandra volt, a felesége. Erről jut eszembe, tartok az íróasztalon egy Tolsztoj arcképet, és ha leírok valamit, megpróbálom elképzelni, hogy ő mit mondana róla. Ha el tudom képzelni, hogy tetszene neki, akkor tudom kiadni a kezeim közül.
Volt már ezelőtt könyvfesztiválon, mondjuk odahaza, Csehországban?
Igen, Havlickův Brodban. Azt a fesztivált egy cseh író és finn-cseh fordító, Markéta Hejkalová szervezi. Megvan a hagyománya, atmoszférája, hagyományosan nagy cseh írók is járnak oda, például Ivan Klíma, Ludvík Vaculík, a fiatalabbak közül Michal Viewegh. Én is igyekszem ellátogatni, és olvasni is rá, minden évben.
Mióta kiadta a „Nem akartam Lenin lenni“-t, írt valamit? Ha igen, maradt az orosz tematikánál?
Írtam egy interjúkönyvet Olbram Zoubek szobrásszal. Ő csinálta Jan Palach halotti maszkját, Václav Havel elnöknek pedig ajándékozott egy szobrot, ami az elnöki palotában állt. Olbram Zoubek élete szinte teljesen összefonódik a történelmünk egy évszázadával. Élete erőteljes, emberi és professzionális történet, ez érdekelt engem is. Egyidőben a „Nem akartam Lenin lenni“ kiadásával folytattam a munkát az elbeszélésekkel. És ha már az első könyvet egy orosz-cseh elbeszéléssel fejeztem be, az új szövegeket szintén egy ilyen témájúval kezdtem. Egy történettel, egy cseh és orosz család kapcsolatáról, egy kapcsolatról, ami nagy próbatételen megy keresztül a 68-as megszállás ideje alatt. Egy másik elbeszélés pedig egy orosz katonáról szól, akit gyakorlatilag megvesz egy cseh nő, hogy segítsen neki a házimunkával. Amikor az orosz katonák elmennek az országunkból, akkor ez a cseh nő nem akarja visszaadni. Az elbeszélések idén ősszel jelennek meg.
Könnyebben ír, mióta kiadta az első könyvét?
Könnyebben azért nem írok. Minden szöveget a nulláról kezdek. Talán csak legbelül nyugodtam meg, mikor az első könyv kiadásával beléptem az irodalmi életbe.
Hanzelik Gábor
Fotó: Cseh Centrum
