Magyarországon a határon túli kisebbség helyzete meghatározó téma a közgondolkodásban. Mivel a regény témája a görögországi bolgár kisebbség hányattatott sorsa, adja magát a kérdés, mennyire jellemző ez a gondolkodás Bulgáriára?
Örülök ennek a kérdésnek, hiszen Bulgária és Magyarország történelmében sok párhuzam és hasonlóság található. Mindkét nép megélte a világháborúkat követő vereségeket, számtalan igazságtalanság és atrocitás érte Bulgáriát ugyanúgy, mint Magyarországot, és Bulgáriától is nagy területeket csatoltak el. A téma a bolgár nemzeti öntudatban beteges?
Pontosan erről szól a regényem, erre akarok rávilágítani. A regényem témája az, hogyan éli meg mindennapjait a görögországi bolgár kisebbség a második világháború után. Történelmileg ez roppant szövevényes, bonyolult helyzet, hiszen a problémák és konfliktusok nem a világháborúkkal kezdődtek, hanem a tizenkilencedik század végén Bulgária függetlenné válásával, a török megszállás alóli felszabadulással.
Miután megjelent a könyv, nagy érdeklődéssel fogadták a bolgár olvasók. Ez is mutatja, hogy a bolgár közönséget továbbra is foglalkoztatja ez a téma, egyáltalán nem közömbösek iránta. Ennek két oka is lehet: egyrészt a bolgár kisebbség kitelepítése Bulgáriában a kommunizmus alatt tabutémának számított, így a történészszakma sem dolgozta még fel kellőképpen, de ugyanez elmondható az irodalomról is – senki nem foglalkozott ezzel. Másrészt a bolgár romantikus szépirodalom a kommunizmus előtt ezt a témát irodalmilag ugyan feldolgozta, de én igyekeztem nem romantikusan megközelíteni a helyzetet: mindenki bűnös, mindenki felelős a kialakult helyzetért valamilyen szinten. A regényemmel rámutattam arra, mennyire aktuális, égető ez a probléma ma is.
A bolgár kritikák dicsérték a regény stílusát, párhuzamba állítva a tizenkilencedik századi bolgár megújhodás korabeli nagy írók regényeinek stílusával. Tudatosan próbált a bolgár nemzeti identitást egy évszázaddal korábban kereső írókra reflektálni, vagy a téma provokálta ki?
A második. Tudatosan nem idéztem, imitáltam senkit, nem alkottam párhuzamosan senkivel. A célom nem az volt, hogy egy archaikus, patinás nyelvezetet új életre keltsek – a téma viszont adta magát, hiszen a regényemet én magam eposzként határoznám meg. A regény epikus beszámoló a nemzeti identitástudat válságáról, egy, a bolgár nemzettudat számára máig feldolgozatlan témáról. Adja Isten, hogy olvashassa a regényemet eredeti nyelven: meg fogja érezni, hogy minden főszereplő sorsdöntő választás előtt áll: hűek maradjanak-e önmagukhoz és identitásukhoz, vagy rendeljenek alá mindent a túlélésnek, és próbáljanak adaptálódni a politikai helyzet által támasztott új követelményekhez. Pontosan azért, mert epikus formájú a regényem, vált ilyenné a stílus.
A fabula adta magát, magával ragadó, szövevényes, lebilincselő, így a nyelv pikantériája is ebből adódott. Ahhoz, hogy átadjam ennek a kisebbségnek a mindennapi életét, valóságát, lelkét, szellemiségét, kötelességem volt az ő archaikus nyelvük megmutatása a regényben, és sok helyen helyi dialektusokat is használjak.
De még egyszer hangsúlyozom, ez nem néprajzias romantika, vagy stilisztikai bravúr, hanem hőseim lelkületéhez szerettem volna hű maradni. Nem önkényes stilizáció. Minél jobban közeledünk a jelenkorhoz, annál modernebb lesz a nyelvezet is. Remélem, ez megválaszolja a kérdést.
A másik visszatérő elem a bulgáriai kritikákban a regény „hiánypótlónak” nevezése. Cél volt egy érzékelt űr betöltése, vagy az egyetemes narratíva, a kortól független drámai helyzet volt a fontos?
Lépjünk akkor egyet hátra. Én magam a szóban forgó vidékről származom, így a génjeimben hordozom magammal ezt a problémát. A bolgár kisebbség sorsa Görögországban rendkívül nehéz, rendívül traumatikus az érintettek számára, hiszen nem csak arról volt szó, hogy Görögországból Bulgáriába száműztek sokakat, hanem arról, hogy ezeket az embereket az akkori bolgár kommunista vezetés, az anyaország akkor képviselői, nem fogadták be, hanem továbbtoloncolták őket az egykori Jugoszláviába, pontosabban Macedóniába. Megtagadták tőlük azt az esélyt, hogy egyáltalán bolgároknak vallhassák magukat. Így ezek az emberek nagyon rövid időn belül két traumát is megéltek, a kiűzetést Görögországból, és az anyaország elutasítását, hiszen hatalmi szóval elvették bolgár identitásukat és rájuk erőltették a macedón identitást. Ezeket az eseményeket a kommunista rezsim mindvégig elhallgatta, hiszen senki más nem bűnös ebben, és nem felelős ezért, mint az akkori kommunista párt politikája, hiszen ők alkották meg ezt az abszurd helyzetet.
Nagyon fontos kihangsúlyozni, és ennek az ismétlésébe sosem fáradok bele, hogy ez a kérdés Bulgáriában érthető módon tabu volt a kommunizmus alatt, hiszen az értelmi szerzői még mindig hatalmon voltak. Pedig ezek az emberek atrocitásokat szenvedtek el először a görög, azután a bolgár, végül pedig a jugoszláv vezetés által, így három országban is meggyötörték őket, emiatt pedig gyakorlatilag a senki földjén érezték magukat – nem lehettek görögök, nem lehettek bolgárok, de jugoszlávok sem voltak. Csak a nyomorúság maradt számukra.
Pontosan erről beszéltek a bolgár kritikusok, amikor az írták, hogy a könyv űrt tölt be és hiányt pótol: ezt a témát az elmúlt ötven-hatvan évben minden téren hallgatás övezte. Hallgatott a társadalom, és a politikai elit.
Erről a témáról még 1987-ben, két évvel a rendszerváltás előtt, írtam egy rövid elbeszélést. Szófiában hirdettek egy anonim irodalmi pályázatot, témai megkötés nélkül. A zsűri rendkívül nagyra tartotta és méltatta a mű mind nyelvezeti, stiláris, mind irodalmi értékeit, így a pályázatot megnyertem. Ezt követően azonban mindezek ellenére senki nem volt hajlandó az írást kiadni – sem irodalmi, történelmi folyóiratok, sem napilapok, sem szaklapok, senki, pontosan a politikailag érzékeny téma miatt, hiszen a kommunizmus még javában dúlt. 1992-ben, a rendszerváltás után jelenhetett csak meg, 1989 előtt sehol, annak ellenére, hogy megnyerte a pályázatot.
Akkor eszméltem rá, hogy ezzel a témával nincs esélyem, a vezetés ezt a témát nem fogja tolerálni, hiába nyertem meg egy helyi pályázatot, a világot ezzel nem fogom tudni megváltani.
Az észak-görögországi (makedóniai és trákiai) szláv kisebbség identitása nagyon széles palettán mozog, elsősorban helyi identitástól bolgár azonosságtudaton át a macedón identitás fokozatos kifejlődéséig-kifejlesztéséig. Hogy viszonyul ehhez a nem feltétlenül tiszta bolgár identitáshoz a bolgár társadalom? Mennyire számít egzotikusnak a téma?
A kérdés komplikált és kiélezett, és kizárólag politikai vonulata van. Ismét a bolgár kommunista párt Tito és a nagyhatalmak bűne, akik Macedóniát 1944-ben külön tagköztársasággá tették, Jugoszlávián belül, ami a bolgárok számára az egyik veséjük elvesztéséhez hasonlatos. A nagyhatalmak bűne is ez, hogy ebbe beleegyeztek. A téma kiélezett, puskaporos, ingoványos. A terület a bolgár államalapítástól kezdve Bulgária része volt, a szétválasztás mesterséges.
Mivel minden erőszakosan történt, a regényem tükrözi ezt, a főhősök lelkülete ezt a traumát tükrözi.
Mindegy, hogy ki van kormányon, az aktuális bolgár vezetés attitűdje változatlan. A legnagyobb baj az, hogy egyetlen rendszerváltás utáni bolgár kormány sem tette egyértelművé az álláspontját a helyzettel kapcsolatban – vagy hallgatnak, vagy mellébeszélnek. Senki nem volt annyira politikailag és történelmileg korrekt, hogy kimondja, Macedónia a miénk, és mindig is hozzánk tartozott. A kormányoknak nem volt annyi gerince, hogy ezt a tényt kinyilvánítsa. Én, mint irodalmár ezzel a témával foglalkozom, de mások is hozzászólnak, a művészi társadalomban a téma jelen van, de a bolgár politika hallgat – ha valaki rákérdez, akkor sem derül ki a válaszból semmi. Egyedül az Európai Parlamentben foglakozik a témával két bolgár képviselő.
Nagyon távol állok attól, hogy elmenjek Macedóniába és elkezdjem a mai fiatalok agyát mosni, hiszen már kialakult bennük a macedón identitás – a (vissza)bolgárosítás sem a propaganda eszközeivel, sem erőszakkal nem merül fel. Annyi évtized telt el, hogy a mai generáció azt hiszi, hogy macedón, hiszen ezt örökölték szüleiktől és nagyszüleiktől.
A jelenlegi bolgár kormány bűne az is, hogy Görögországról nem beszél. Görögországban ugyanis a helyzet a következő: bár területén jelentős bolgár kisebbség él, a görögök ezt nem ismerik el. A görög kormány ezekre az emberekre szlavofón görögökként hivatkozik, ami lingvisztikai nonszensz, hiszen egységes „szláv nyelv” nem létezik. A görög kormány tehát szláv nyelvet is használó görögökként emlegeti őket, és agresszív asszimilációs politikának veti őket alá, nagyon hasonlóan Todor Zsivkov bolgár pártfőtitkár török kisebbséget sújtó gyakorlatához, beleértve akár a vezetéknevek erőszakos megváltoztatását és elgörögösítését. A ma élő bolgárok gyermekei már nagyon kis számban tudnak bolgárul, és nem is vallják feltétlenül bolgárnak magukat. A regényem bevezető szavait épp ezekhez a Görögországban élő, asszimilálódott bolgárokhoz intézem – remélem, hogy a könyvemből erőt és bátorságot merítenek ahhoz, hogy öntudatukra ébredjenek.
Szeretném hozzátenni, hogy semmilyen kormánynak sem szóvivője, sem ellenlábasa nem vagyok – a regényem sem szeretne aktuálpolitikai vonulatokba illeszkedni. Egy univerzális témát vetek fel, ami élő téma. Hiába történelmi a téma, az nem csak az elmúlt korszakokról – évtizedekről, századokról – szól, pedig a történelem most is íródik, minden egyes percben. Ami ma történt, holnap már múlt lesz, történelem. Én arról írok, hogy az aktuális hatalom hogy alkalmaz erőszakot, hogy az identitást kitörölje és az emberek agyát átprogramozza. Ezt a célt szolgálja a regény.
Hogyan dolgozott? 1987-től foglalkozik a témával, személyesen is érintett, emellett bolgár és görög történészek is nyújtottak segítséget. Mennyire táplálkozik a regény személyes élményekből, vagy keres személyes identitást? Esetleg hídszerepet betöltése, konszenzus megalapozása volt a cél?
A kérdésekre fordított sorrendben válaszolok. Az emberi identitástudatot ért támadás minden korszakban és kontinensen, országban, kormánynál megtörténhet. Erre aktuális, élő példa a Bulgáriába jelenleg folyamatosan érkező szíriai menekültek hulláma. Velük pontosan ugyanaz történik, ami velünk, bolgárokkal akkoriban és a mai napig Görögországban. Az erőszak mindig erőszak, az emberség elleni bűn – bármilyen erőszak fenyegeti az identitást, legyen az vallási, nemzeti, vagy nemi, az erőszak marad. A Balkán azért is érdekes, mert évszázadok óta más sem történik, mint ez. A kérdés első részére visszatérve, a könyv vezérmotívuma az igazsághoz való hűség. A bolgárok is követtek el erőszakot a görögök ellen, bár a görögök a bolgárok irányába sokkal többet. Kettőn áll a vásár. Valóban olvastam görög beszámolókat is, mert meg akartam érteni az ő nézőpontjukat. Görög történészek személyesen nem segítettek, inkább görög szerzőktől olvastam történelmi tárgyú tanulmányokat nem csak görögül, de oroszul, franciául és más nyelveken is. Meg szerettem volna az ő álláspontjukat érteni, érdekelt, hogy ők hogy élték meg az eseményeket. A második világháború során Makedónia égei-tengeri partvidékének Bulgáriához csatolása sem zajlott erőszak nélkül; például a dramai felkelés és az azt követő megtorlások során sokakat megöltek és deportáltak, tehát a bolgárok sem tiszták.
Amikor a pályázatot megnyertem, 87-ben, akkor feleszméltem, hogy ez a téma meghaladja egy novella terjedelmét, ez egy regényre való téma. Végül az anyagokat 1996-97-ben kezdtem el gyűjteni, és olyan szerencsém volt, hogy 70-80 éves résztvevőket, szemtanúkat interjúztathattam. Értékes források voltak, pontról pontra mindent elmondtak. Ezeket szisztematikusan gyűjtögettem ahhoz, hogy politikailag és történelmileg is korrekt legyen. Igazságot szolgál, bemutatja mindenki bűneit, körbejárja, bemutatja a helyzetet.
Köszönöm. Remélem, a regényt hamarosan elolvashatjuk magyarul is.
A magyar olvasónak nagyon érdekes lenne, hiszen történelmi sorsunk azonos, beleértve a területek elcsatolásának traumáját – egy cipőben járunk. Szintén közös, hogy mindig a vesztes oldalon állunk, azoknak a csatlósai vagyunk, akik veszítenek. Egy magyar és egy bolgár, a magyar és bolgár lelkület meg tudja magát érteni az irodalmon keresztül, hiszen a témák és helyzetek azonosak.
Talán ennél is fontosabb volna, hogy lehessen görögül és macedónul olvasni.
Ez lenne a legpikánsabb, bár akkor elszabadulna a pokol. [nevet] Erről jut eszembe egy aranyos kis történet – az egyik bemutatón, Szófiában a bolgár kritikusok azt mondták, amit egy férfi nem tud kimondani, azt egy nő kimondja. Köszönöm az érdeklődést – a könyv pedig, egyelőre eredeti nyelven, a Bolgár Intézet könyvtárában elérhető.
Zöldy Áron
Veszela Ljahova áprilisban, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon járt Budapesten. Földönfutók című könyvével volt az Elsőkönyvesek Fesztiválja vendége. A könyvből a Magyar Lettre Internationale tavaszi számában olvasható egy részlet, Csíkhelyi Lenke fordításában.
Vesela Liahova: Bezhanci, Zhanet-45, 2013.
Fotó: www.litera.hu, www.balkanatolia.hu
