Íróként kiváló képesítésekkel rendelkezel – tanulmányokat folytattál történelemből, összehasonlító irodalomból és irodalomelméletből, tehát az önéletrajzod elég lenyűgöző. Azért kezdtél el írni, hogy kipróbáld magad, vagy az írás miatt alakítottad így a tanulmányaidat?
A második. Gyerekkorom óta falom a könyveket, egész napokat bírtam a házban olvasással tölteni, és már nagyon fiatal koromban felmerült bennem, mi lenne, ha író lennék. Így aztán már gyerekként elkezdtem írogatni, és amikor befejeztem a gimnáziumot, azon kezdtem gondolkodni, mit tanuljak, hogy kapcsolatba kerüljek azokkal, akik irodalmi körökben mozognak, és akik át tudják adni a tudásukat és szakértelmüket – és legfőképp azon, hol lesz időm arra, hogy kizárólag csak olvassak. Ahhoz, hogy jó író legyél, rettentő sokat kell olvasnod. Tehát a döntésemet, hogy hol folytassam a tanulmányaimat, főként arra a tényre alapoztam, hogy író akarok lenni.
Az elsőkönyvesek fesztiváljának eseményein részt véve kirajzolódik, hogy sok elsőkönyves társad művének központi gondolata önmaguk identitásának kutatása, amit közvetlen környezetük, országuk eseményein keresztül fedeznek fel. Te ezzel szemben, bár a te regényed fő témái szintén rímelnek erre, egy általad alkotott világ felfedezője vagy.
Ez valószínűleg generációs jellemző. Magamat ugyanis, legalábbis valamilyen mértékben, digitális bennszülöttnek tartom. Fiatal korom óta használom az internetet, fiatal korom óta tudok angolul, és bár Szlovéniában felnőve a szlovén nyelv és a szlovén kultúra része vagyok, hiszen szlovén emberekkel érintkeztem naponta, egy időben, egy térben élünk, mégis ha a számítógép elé ülök, és föllépek az internetre, az egész világ betódul. Annak az egyedi identitásnak a kérdése, ami az embert körülvevő térhez és történelemhez kötődik, számunkra, a fiatal generáció számára már nem szerves kérdés, mert ez nem az egyetlen identitás, amink van. Mindig csak egy kattintás választ el a teljes globális narratívától, különböző emberek millióinak tapasztalataitól, különböző kultúrák ezreitől. Ez nagy hatással volt arra, amiről írok. És a regény – a legváltozékonyabb műfaj – az a műfaj, ami a leginkább megkísérli megragadni a jelen pillanatot, amelyben élsz. Egyszerűen nem tudtam magam elképzelni, amint egyetlen történelmi narratívára koncentrálok, az értelmezés egyetlen felépítésére, hiszen a világot úgy tapasztalom meg, hogy folyamatosan mozgásban van körülöttem. Mikro-kultúrák, mikro-tapasztalatok, mikro-történelmek. Azt gondolom, hogy ez egyre inkább a része lesz annak, ahogy megtapasztaljuk az életünket. Szóval ez volt az első lökés ebbe az irányba.
A szabadság koncepciója központi helyet foglal el a regényedben.
Igen, ez valóban így van. Erről szól az egész. A szabadság gondolatáról. Mi a szabadság? Persze ez természetesen egy mély filozófiai kérdés, amibe nem érdemes most belemennünk, mert ránk esteledik. [nevet] Különösen érdekes téma a szabadság arra, hogy ne a közvetlen környezeted termékeként tekints magadra. A gondolat szabadsága, szabadság arra, hogy olyan létező lényként értsd meg magad, aki képes arra, hogy függetlenné váljon attól a történelmi helyzettől, amelyben magát találja. Annyi különböző módon felfoghatod magadat. Annyi különböző tapasztaláshoz viszonyulhatsz. A szabadság tere, az ön-identitás, hogy ki akarsz lenni, hogy mit akarsz gondolni arról, hogy ki vagy, jóval tágabb mostanában, és ezt jó dolognak tartom. Tényleg jó dolognak tartom.
A regényed szerkezete erősen töredezett. Irodalmi kísérletként tekintettél erre, vagy ez tükrözte a legjobban azt, ahogy a világot látod?
Igen, kifejezetten az internet kontextusában, a Google-korszakban, amiben jelenleg élünk, az információ áramlása így működik – az egyik pillanatban a repülés a téma, egy kattintással később egy fiatal szíriai muszlim lány történetét olvasod, azután pedig mondjuk egy nyugat-berlini srác drogproblémákról szóló történetét. Az egész John Berger Ways of seeing (Látásmódok) c. esszéjéhez és az abból készült sorozathoz kapcsolódik. Láttam egy epizódot, ahol a művészetről beszélt, a technológiai forradalom korában, a Walter Benjamin utáni korszakban [Walter Benjamin A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában c. esszé szerzője – SzlávTextus]. Korábban, ha látni akartad a Mona Lisát, el kellett menned a Louvre-ba, megkeresni a képet, és megnézni. Most pedig másoljuk, nyomtatjuk, mutatjuk a tv-ben, és fölbukkan megannyi különböző kontextusban. Olvasol egy cikket, lapozol, és Mona Lisa néz vissza rád. Ez teljesen megváltoztatja azt, milyen módon látjuk a világot. Az értelmezés narrációja, ahogy a világot konstruáljuk magunk körül, már főleg rajtunk áll, nem készen kapjuk. Kiválaszthatod, milyen tálalásban akarod látni. Elképzelhető, hogy ez a szabadság rosszabb emberekké tesz minket, de én momentán nem így gondolom. Szerintem ez egy jó lehetőség.
Közép-Európában az irodalmi tradíció folytonossága, váltakozó mértékben ugyan, de meghatározó téma – a cseheknél például állandóan érvényes a kérdés az írók számára, hogy melyik írót tekintik előképnek, így melyik hagyományba sorolják be magukat. Te el tudod magadat helyezni a szlovén irodalom folytonosságában? Érzel erre egyáltalán késztetést?
Őszintén szólva, mint mondtam, a kultúra, amin felnőttem, nem a nemzeti érzelmek narratívája szerint konstruált kultúra volt. Annyi különböző irányból értek hatások, annyi lehetőségem volt, hogy a legkevésbé sem éreztem magam korlátozva a szlovén írók irodalmi tradíciója által. Ezzel együtt természetesen találkoztam a műveikkel, ha máskor nem, hát tanulmányaim során, de mindig a globális kulturális narratíva részeként fogadtam be őket. Szabadon tekinthettem rájuk, és eldönthettem, mi működik az egészből a számomra, és mi nem. Szabadon mondhattam ki egyes elemekről, hogy ez jó, ez nekem tetszik, és szeretném, ha az én irodalmi kifejezőkincsem része lenne, és így tovább. Tehát nem, nem érzem, hogy lenne nálunk egy fősodorként működő irodalmi tradíció, amit vagy követsz, vagy renegát száműzött vagy. Ráadásul az a helyzet Szlovéniával, hogy nemzetiségként hosszú történelmünk van, de nemzetként nem. Az országunk huszonegynéhány évvel ezelőtt vált csak függetlenné. Szóval ha valaki ebből anakronisztikus történelmi nézőpontból szemléli a helyzetet, én annak a generációnak vagyok a tagja, amelyik megalkot egy ilyen narratívát, és majd a következő nemzedékek fognak azon vitázni, hogy ki van velem, és ki ellenem. [nevet] Lehet, hogy így lesz, bár ez nem igazán izgat.
Ez ambiciózus cél egy író számára.
Így van. [nevet]
Három szálon fut regényedben a történet, és mindháromban szabad kézzel nyúlsz különböző kulturális hagyományokhoz inspirációért, a tizenkilencedik századi orosz realista regénytől egészen a digitális és perszonális közötti határt kutató japán sci-fiig – lezárásként pedig mégis a negyedik fal áttörését találtad a legmegfelelőbbnek. Miért?
Ez igazából csak egy kritikusi vélemény – én magam egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ez tényleg a negyedik fal áttörése volna. Nem szeretnék nagyon mélyen ebbe belemenni, mert sok gondom volt ezzel. Hogy oldasz fel valamit, amit esetleg nem lehet feloldani? Sokat gondolkodom arról, hogy emberként úgy véljük, az életünknek van egy története. Van értelme, van eleje, közepe és vége. Ha azonban tényleg objektíven tekintünk arra, mi történik velünk és az életünkkel, nem biztos, hogy van átívelő történet. Lehet, hogy nincs lezárás és feloldás a végén. Lehet, hogy hetvenévesen visszatekintesz az életedre, és azt mondod, ez igen, volt valami értelme, de az is lehet, hogy megragadsz a pillanatban, egyszerűen létezel – csak a jelen pillanat számít, ezt érzékelem, ennyi létezik.
Lehet, hogy az írás tevékenysége lökött ebbe az irányba. Lehet, hogy amikor szembesültem azzal, mit alkottam idáig, rájöttem, hogy nem tudok egy végső, regényen átívelő értelmezést adni ennek a világnak, ennek a fajta életnek. Lehet, hogy nincs megoldása. Lehet, hogy ezeknek az idegeneknek, illetve egykori barátoknak, akik idegenné váltak, nincs kiút, csak egy bizonyos lény képzeletének mélyén. Hihetetlenül sok különböző értelmezése lehet. Ontológiai, teológiai, irodalmi értelmezések, mint a negyedik fal áttörése. De mind csak egy a sok közül. Nem tudom. Remélem, elég kétértelműnek hagytam ahhoz, hogy sok-sok olvasó ütögesse a fejét a falba, miközben azt mondogatja: de mire gondolt az író valójában? [nevet] Remélem, így lesz.
Hogy fogadták Szlovéniában azt, hogy az utolsó rész főszereplője író? Kristian [Novak, az EEF horvát résztvevője; vele készült interjúnkat a héten olvashatják - SzlávTextus] elmesélte a saját nehézségeit annak a fogadtatásával kapcsolatban, hogy első regénye hőse egy író, aki írói válságban van, és szóba került, hogy mivel a legtöbb író foglalkozása író, sokkal behatóbban ismerik az írói létet, mint bármi mást.
Hát ez így van. De a fogadtatásra visszatérve, nem voltak velem emiatt túl szigorúak, mert a fő rész, ahogy nekem mondták, jól sikerült. Nagyon sok energiát fektettem bele, hiszen három súlyos történetet akartam megírni, és mire a végére értem, és a lezáráson gondolkodtam, tulajdonképpen bármit választhattam volna. Amit a legjobban szerettem, az a regény törzse volt, és a kritikák, amiket kaptam, is főleg erre koncentráltak, nagyon pozitív hangvétellel.
Készül már a következő?
Sok projektem fut most. Mielőtt a regényírásba vágtam volna a fejszémet, több novellát írtam, amiket most fognak kiadni egy kötetben. A következő regényem első fejezete is készen van. Egyetértek azzal, amit Jesús Carasco mondott – egy alkotásnak növekednie kell, ez egy organikus folyamat, ilyenkor az agyad ezer dologgal foglalkozik, még álmodban is. Szóval közeledik valami, már érzem, ahogy az agyam hátsó felében növekedik, és egyszer csak áttöri a gátakat, én pedig leülök és írok. Sok tervem van a jövőre nézve, sok-sok irányban.
Zöldy Áron
Jasmin B. Frelih a2014-es Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja szlovén vendége volt. Rá/fél című regényéből a Magyar Lettre Internationale tavaszi számában olvashatnak egy részletet.
Fotó: www.twitter.com
www.emka.si
