A pehelyréce (Somateria mollissima) tojása finom pehelytollak
között fekszik, melyeket a tojó saját mellkasából tép ki.
Nagy illusztrált állathatározó
(Az acsától a zsizsikig)
Nem tudom ki vagyok, de szenvedek, ha torzulok, ez minden.
Witold Gombrowicz
A fikusz egészen a mennyezetig burjánzott.
Tovább már nem tudott – ott volt az a mennyezet.
„Meg kellene metszeni” - mondta Mintakép.
„Vésnünk kéne egy lyukat a plafonba” mondta Hermína.
„Hogy maga mennyire ide illene!” Kiáltott az elhagyatott templom üres szoborfülkéje előtt állva. A szentek számára készített fülke előtt. „ Mozdulatlanul állhatna talpig érő kék lepelben és bűnöket bocsátgathatna!”
Azt szívesen tenném, olyan régóta keresek valamilyen értelmes munkát. - mondtam. És lehajolt, mélyen lehajolt hozzám, hogy felemeljen. Én meg csak emelkedtem és emelkedtem, míg végül felkapaszkodtam az üres fülkébe, leporoltam térdeimet és elfoglaltam új szent állásomat. Onnan csodás kilátás tárult a környező dombokra és tavakra, a káprázatos erdőkre, ezeknek már-már vakító cifraságára. Aztán hirtelen, mintha az üresség, melyet akkor betöltöttem, cserébe kitöltött volna engem is, és egyszerre rémülettel és rettegéssel telve néztem rá mindenre. „De mi van, ha kétkedők jönnek? Ha csak korlátozott számban is, de előfordulhatnak. Erre hátrébb lépett egyet.
„Ne félj”
De mi van, ha elkéstem és a világ már végleg elromlott és nem leszek már a hasznára? Erre hátrább lépett még egyet. „Ne félj.”
„Mi van, ha a kétkedők érkezése között nagyon sok idő telik el? Mit fogok csinálni ez alatt? Nincs semmim mit olvashatnék. Csak ez...” Megfordultam a fülkémben és a feliratra mutattam mögöttem: Husníknak a kurva anyja és ezt dugd le a torkodon... „ Mit fogok olvasni ebben a semmittevésben?”
Ez az elkövetkezendő semmittevés pedig egyszer csak kettényílt közöttünk, ezzel feltárva a jelen tanácstalanságát és a jövő sirámait. Ő egészen ennek a széléhez lépve, hogy még ne eshessen bele, így szólt: „Az olvasnivalóról gondoskodom.”
Majd eltűnt.
Június 7.
Nem fogsz nekem hinni Elvíra! Jaj neked! Bizonyára ez csak egy álom. Ilyen boldogságot még biztosan nem élhettél! Mit látsz? Élek. Ha el szeretnéd ezt mind hinni, ki kell, hogy ábrándítsalak: Ez csak egy álom. Az élet szakadatlan igyekvés és lemondás.
Ha csak a csodák száma nem haladja meg a bolygó lakosságának számát. Lógjon mindig kocsányon a szemed, Elvíra, bámulsz, ahogyan a csiga, aztán meg is pillantod. Nézel? És mit? Semmit? Hát látod. Az egész teljesen értelmetlen.
És mi van, ha éppen vonattal utazol valahová, a kupéba pedig belép egy helyes és mosolygós férfi. Mindenféle erőlködés nélkül beszédbe elegyedtek, együtt szálltok le és ugyanabba az irányba haladtok tovább. Mi van, ha egy erdőben mentek egy rezervátumban, az egész védett terület és ettől pedig te is úgy érzed mintha oltalom alatt állnál? És mi van, ha éppen mentek (most már, mint barangolni) és az erdőben beton bunkerekbe botlotok, körös körül ezernyi nebáncsvirággal és te vele (azzal a férfival a vonatról – lehetetlen) jó kövér magházúakat keresel köztük, tisztára mint gyerekkorodban, amik felrobbannak az érintéstől ahogy a bombák és egyetértetek: Ezek a bunkerek a nebáncsvirágok miatt vannak itt. A lőrésben egy fészek van, és ugyan az kezd el benneteket érdekelni: Vajon melyik madár szeret nebáncsvirágot csipegetni?
És mi van, ha öreg víztornyokba botlotok, parányi víz-palotákba, és sikítoztok, mint a kicsik: „Ezek olyanok, mint a lábas fedővel! És még kékek is!” És meghódítjátok a lekaszált fákkal barázdázott utat, rajtuk pedig négy favágó hangosan felsóhajt rátok nézve: Kirándulgatunk, kirándulgatunk, mi?
És mi van, ha térkép és minden cél nélkül, boldog egyetértéssel egyszer csak egy olyan helyen találjátok magatokat, ahol ámulattal ezt kell, hogy mondjátok: Már holnaptól itt kell, hogy éljek. Beléptek ennek a háznak ezen ajtaján és emberekre leltek, akikkel már ismeritek egymást és késve rá kell, hogy csodálkozzatok: Mi miért csak most találkoztunk?
Bájos és érzéki, szeme színe pedig a fény szerint változik. Fellépésében nemesség, udvariasság, illem. A párkapcsolat az egyetlen, amivel nem hajlandó viccelni. Mint a testet öltött képzelet, csendes (csak a mosolya huncut a nevetőráncokkal a szeme körül.) éteri (talán vicces ezt mondani egy férfiról, de hát...nekem az) már-már félek megérinteni, ha véletlenül megsebezném, talán még szertefoszlana nekem.
És a bőre, akár egy nőé (mint a Tiéd!)
Szóban inkább szemérmes, mint szűzies. (Szóban; másképp persze ez nem lehetséges, 25 évesen) És bölcs és tapasztalt – amit tud, abban be kell őt érnem! Szégyenszemre le vagyok maradva. (Ő fog majd tanítani!) És elgondolkodó, megfontolt! Mondataimat felelősséggel figyeli.
Pedig én azt mondom: Az mind baromság, nem is érdemli meg ezt a figyelmet. Ő azt mondja; Ezt, hagyd csak rám – Ez persze csak a példa kedvéért, természetesen magázódunk és magázódni is fogunk, a nagy lehetőségeknek ajánlkozva.
Hangtalan jár, ragadozó módjára és feltűnik, mindig váratlan hirtelenséggel, meglep- mindig, de jókor. (Rögtön amikor már-már elkezdene hiányozni. És csak 6 órája ismerem!)
Befejezem, már be kell, már nem tudok egy percet sem vesztegetni. A boldogságban minden szó giccses, az eufóriában pedig még inkább. Bocsásd meg nekem.
Te mint egyedüli, ki ezt olvasod.
A te Hermínád
Június 11.
Talán nem várta a következő levelemet ilyen korán. Én se, higgyen nekem. Megtagadtam magamban, még a nem létező lapokat is kitéptem... De ez a négy nap igazából olyan elviselhető. Négy nap, és át tudnám ölelni az egész földkerekséget!
Én magának úgyis megszűntem! Hacsak ez nem fenyegetés az Ön számára? Észreveszi, hogyan alakítom át a kétségbeesést puszta játékká? Hacsak nincsen röntgen szeme.
Hacsak nincsen röntgen szeme, nem tudná megérteni, miért utasítottam vissza olyan gyorsan, aznap este. Kispolgári morál, természetesen anyai felszólítás a bizalmatlanságra, szégyen, főleg az én igazságtalanságom...is. De az egyetlen indok ez volt: mert én soha semmi máshoz így még nem vonzódtam! Belélegezni az illatot (Tényleg el kellene magának hinnem, hogy valóban tamariskát éreztem?) Nem félni (még ha ez mind annyira kábító) mert Ön velem marad.
Értse meg, ezt vissza kellett utasítanom.
Meg nem is próbált olyan hosszasan rábeszélni. Kétszer kérdezett. De ha harmadszorra is megkérdezné, engednék. Nem tudná még egyetlen egyszer megkérdezni? Meg tudnám védeni magam előtt szilárd akaratomat. Be tudnám bizonyítani, hogy tényleg nem engedem. Ilyen módon kételkedek folyamatosan.
A nevemre, remélem, majd emlékezni fog.
Képtelen vagyok az emberekre annyit mosolyogni. Félre lehet érteni, arra gondolhatnak, hogy valamit gondolok, de lehet még talán arra is, hogy ezzel valamit mondani akarok. Hacsaknem inkább hallgatok, hallgatok és mosolygok, talán ez egy kissé sejtelmes, de miért kell máris mindezt megfejteni – én soha nem utaznék el a loch ness-i tóhoz. Hát vajon miért kell folyton folyvást magyarázkodnom? Ez nem önnek szólt. Nem? Hát akkor miért nézett rám? Én önre nem néztem. Nem? Hát akkor ez mi volt? Nem nézés?
És úgy rajtam felejti a tekintetét, hogy úgy kell vélnem, igen, talán tényleg úgy tűnhetett, mintha nézés lett volna, jól van, akkor nézés volt. De ez nem azt jelenti, hogy önre mosolyogtam volna. Nem? - combjára csapva. Hát akkor meg kire? Kire, amikor épp rám nézett? És vár, vár kérdőre vont szemöldökkel. Nem mosolyogtam magára, sem senki másikra. Egyáltalán senkire sem mosolyogtam. Hm. Aha.
Ő rám akarván mosolyogni, a szemöldökét annyira felhúzza, hogy az csaknem eltűnik hajában (ami azért eléggé komikus látvány, mert le kellett hozzá küzdenie a feje búbjának kopaszságát), de nem mosolyogtam, mert megint félreértés lehetne belőle, és megint rosszul magyarázkodtam volna.
Még egyszer kérdezné: És akkor kire itt? Kire, hogyha egyáltalán senkire se? Ekkor megvillanthatnám mélységes bölcsességemet (ámulat mindörökkön – milyen bölcs és milyen fiatal): Létezik mégiscsak az a mosoly a senkire: magamra. Csak ismeri Ön ezt a másikat!
Június 13
Elvíra! Nem tudok összpontosítani.
Valamilyen vizsga lenne most az utolsó, ami lefoglalna, habár az óra valóban érdekelt. Csak ne és ne szakadjak szét! Mondogatom magamnak, hogy „muszáj” szakadatlanul, nyugalommal, csak mindig kimegy a fejemből. Ez most alkalmatlan időben jött. Vagy a legalkalmasabban. A diák státusz megengedi nekem, hogy mindennel a maga valójában átfogóan foglalkozhassak egészen a célegyenesig.
A Jakubtól kapott könyvek kéményként tornyosulnak, a tanuláshoz szükséges könyvek mellett (Minden amit csak megemlített és meg volt a könyvtárban) ez napról napra egyre csak magasodik és túlnövi az első kéményt, már vészjóslóan inogva. Nincsen biztos talapzaton.
Az lehet, hogy nem engedik meg nekem (ami szomorú lenne) a halasztást a „halálos szerelem” indokán. A tanulmányi osztályon három nő van! Hátha a halasztási indokom sérelemként éri őket? Hátha büntetni fognak érte? Büntetem én magamat érte, már-már azt szeretném tudni mi végre vagyok. Leszidom és megfélemlítem magamat ennek az indoknak a hallatán! Milyen illetlen ez a mismásolás! A hivatalos kérelmemben az intimitás határait pedzegetem. Ezt nem lehet félreérteni! A rektor lehet, hogy viccnek veszi majd a megmosolyogtató vétségemet, majd elutasítja a jó pofaságot arcátlanságnak véve.
Ha valamilyen betegségem lehetne. Azt megbocsátanák. (Biztos, hogy nem az influenzát. Legalább egy hörghurutot.)
Ez az én parányi ijedtségem, kishitűségem. Százszor undorodok tőle! Egy kis hedonizmust ebbe a francos életbe! Ez új lesz Elvíra! Ez lesz a bevezetés. Szabadon cselekedni, örömből. Ebből keletkezik a félelem és a rettegés - kiráz a hideg, - nem kérdezni, csak ha lehetséges. Lehetséges?
Hermína
Utazok haza. Viszem a táskát a szennyessel – ez az egyetlen, amit viszek a nagyvárosból. A vizsgákat feladtam- hazudok.
Kétségbeesettem imádkozom magamban, ezért a fiatal lányért itt szemben, aki annyira esetlennek tűnik és szemmel láthatóan az egész élete peches, elszúrt. Narancsot hámoz, és már-már hozzá látna enni, csak hogy egy csekélyke gyümölcs nedv csurog belőle, csurog az álláról és ujjai pedig egymáshoz ragadtak, Istenem segíts neki, olyan csodálatos lenne, ha méltóságteljesen ehetné meg. De nem, a narancs kifakadó nedve hirtelen elindul a gyümölcs felületén és két oldalról lefröcsköli, és elsőre meggátolhatatlanul beszivárog a kék ruhájának nyakán keresztül túlméretezett mellei közé.
Jaj, a gyerekek biztosan rajta nevettek az iskolában. Csúfolódásaikkal célba vették testének korai érése miatt; kiabáltak vele, árulkodtak rá, eldugták a dolgait és bezárták a mosdóba. Ráncigálták a grabancánál fogva és uborkasalátát öntöttek a nyakába. Elgáncsolták, húzták a haját, bökdösték a melleit. Figyelték hogyan izzad. Nyomorult áldozata az iskolai terrorizálásnak. Szép termetű és karcsú, amellett bizonytalan és megingatott. Ez a gyermek társadalom. Miért nincsen a büntethetőségi korhatár kilenc évre lecsökkentve, ahogyan az Angliában volt?
Isten tudja, hova utazik és kihez. Isten tudja, hogy azok a combok átöleltek e már valakit. És azzal együtt elsőként az osztályból.
Egyenesen ment átöltözni a tiszta tornaruhájába – tejszín fehérbe. A tornaterem előtt várakoztak, az óra kezdete előtt, lányok és fiú, amikor a fenekénél megjelent egy folt. Gyorsan itta a tréningruha, mohón beszívta az ágyéka táján, amíg teljesen el nem borította ölét.
Kicsit úgy tetszett mint egy sérülés, kicsit mint egy csoda, de mindez csak a megfelelő mértékben. Sajnos. Senki nem akart neki kölcsön adni váltásruhát. Biztosan most is. Biztosan most is menstruál a járás közben, ezt soha nem lehet tudni. A naptárak nem jók semmire. Akkor jön meg, ha vízhez akar menni (legalább nem a tengerhez utazik, nem kell keservesen sajnálnia) megjön, amikor épp valamilyen fehéret akar felvenni... Nem, nem. Ezek között a combok között senki nem volt. Biztosan szűz még. Biztosan a rokonokhoz utazik. Nagynénjéhez vagy a nagymamához. A nővéreitől holmikat örököl. A nagymamával főz. Talán pakol valami finomat neki az útra.
Szívesen jeleznék neki az ujjaimmal. A megcsócsált narancs a nadrágjára esett és most megkísérli a ragacsos ujjaival kitisztítani a foltot, amit végül tényleg sikerül ügyetlenül elmaszatolnia, és így az lesz az első (és talán az egyetlen), amit az ember meglát, alig hogy ránéz. (hasonlóan, ahogy az a zsíros hajjal, csipás szemmel, lepedékes fogakkal szokott lenni).
Persze, hogy csak szétmaszatolta, persze, hogy belekente pulóverének nyakába a maradék ragacsos rostos nedvet. Persze a vonat épp ebben az őrizetlen pillanatban figyelmeztetés nélkül zökkent egyet és a narancs rendetlenül a lábaimhoz gurult. Persze lehajolok érte és persze abban a pillanatban hajol érte ő is. Persze a fejünk összeütődik és persze ártalmatlanul. Persze sajnálja. Persze én is. Felkel egy hatalmas folttal a jobb combján és persze egy még nagyobbal a mellein. Végül elindul a mosdó felé. De éppen csak az egyre dudorodó homlokomhoz értem, már vissza is tért. Persze nem volt víz. A szája szokatlanul duzzadt – persze, mert narancsot evett. Persze mosatlanul... Soha nem dobná ki a félig végzett narancsot – persze!
Mint ha nem imádkoztam volna érte, mintha nem sugalltam volna felé jobbnál jobb tanácsokat. Amint, hogy a narancs először kifröccsent, tudtam, hogy ha begyömöszölné az egész narancsot (egy ehhez lehetséges méretűt) a szájába, az megelőzne minden további kellemetlenséget, ha begyömöszöli az egész narancsot, felülemelkedhet azokon a rosszindulatú törpéken az iskolás évekből, mert ha begyömöszöli az egész narancsot, az kitörölhetné ezt a hiábavaló látomást, mert az egész narancs szájba gyömöszölése az egyedüli értelmes dolog lehetne, amit tehetne. Akkor miért viselkedett ilyen érthetetlenül? Miért könyörült meg a narancson, ami könyörület csak ilyen alattomos foltok árán adható? Istenem irgalmazz, hogy csak a zsebéből ne húzzon elő egy megkeményedett, használt zsebkendőt. Néhányszor megdörzsöltem majd hunyorogtam a szememmel, hogy felrázzam magamat az unalomból és a fáradságból, hogy megpillanthassam a tiszta és illatos zsebkendőt, ami igazolhatná diagnózisom helytelenségét.
Természetesen a zsebéből kiszabadított egy összegyűrt kockás csomót. Zsepi! Ó bárcsak megvakulnék és kevesebbet sejthetnék a végzetből.
Fordította: Kepics Márta Boglárka
Ivana Myšková: Nícení. Fra, Praha, 2012.
Fotó: www.fra.cz
