Mint ahogy arról már egy korábbi cikkünkben hírt adtunk, a két legendás underground zenekar, a magyar Balaton és a lengyel Świetliki nemrég közös koncertet adott a lengyelországi Wrocławban. Ez azonban még csak a kezdet, februárban várható a folytatás Budapesten, az A38 hajón, és aztán még ki tudja. Az első közös fellépés után a zenekarok frontembereit, Víg Mihályt és Marcin Świetlickit faggattuk élményeikről, lengyel-magyar kapcsolatokról, régmúlt időkről, szövegeik fordíthatóságáról. Ráadásként pedig mikrofon- vagy inkább billentyűzetvégre kaptuk a koncert egyik szervezőjét, Keresztes Gáspárt, a Varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatóhelyettesét. Marcin Świetlicki és Keresztes Gáspár a koncert után e-mailben válaszoltak kérdéseinkre, Víg Mihállyal pedig már Budapesten beszélgettünk. Igyekeztünk ugyanazokra a dolgokra kitérni, így született ez az úgymond párhuzamos – bár helyenként némiképp ellentétes – interjú.
- Kezdjük egy kicsit korábbról, hiszen, ha jól tudom, a lengyel vonal messzebbre nyúlik vissza a Balaton vagy az Ön életében, mint ez a koncert.
Víg Mihály: Igen, annak idején, a hetvenes években nagy divat volt autóstoppal kimenni Lengyelországba, legendásan jól lehetett arrafelé stoppolni, mintha még az állam is támogatta volna valamilyen stoppos könyvecskével. Nekem persze ilyenem nem volt, de akkor is könnyen ment. Egyszer például Csehországban Prágából akartam Krakkóba menni, és egy álló napig, konkrétan tizenkét órán keresztül gyalogoltam, mire egy nyugatnémet fölvett. De ha Lengyelországban stoppolt az ember, ritkaság volt, hogy negyed óránál többet kellett állni. A lengyelek nagyon szerették a magyarokat, szerintem jobban, mint most. Ráadásul a bankban egy złotyt adtak egy forintért, de ők feketén megvették kettőért, és így meg tudtuk duplázni a tőkénket.
- Ezek szerint zenei kapcsolat akkoriban még nem volt?
V.M.: Nem bár, amikor másodszor mentem, – az volt a szokás, hogy egy Krakkó-Varsó-Wrocław-Gdańsk kört tettünk, aztán haza – akkor voltam ősszel a dzsessz dzsemborin, és ott láttam játszani Muddy Waterst, az óriási hatást gyakorolt rám, előtte sose láttam olyat, legfeljebb felvételen, hogy az emberek tényleg extázisba kerülnek egy koncerten, és ott, a Pałac Kultury nagytermében ez történt. Az egész városban tombolt a jazz. nagyon progresszív és experimentális zenéket lehetett hallani. Egy hónappal később Łódźban volt egy hatalmas Big Band fesztivál. A hat big-band-en kívül még volt egy csomó más zenei esemény, filmeket vetítettek. Szitár - koto duók, saxofonfúvókás trombiták.
- És Önnél, Marcin, van valamiféle régebbi kapcsolat Magyarországgal, vagy a magyar kultúrával? Járt már nálunk?
Marcin Świetlicki: Két évvel ezelőtt töltöttem egy napot Tokajban. Nagyon pozitív élményeim voltak. Nagyszerű italok, kiváló ételek. Ezenkívül volt egy magyar film, az Eszkimó asszony fázik, amelyben játszott Bogusław Linda lengyel színész, évekkel ezelőtt láttam, és úgy rémlett, annak a zenéjét a Balaton zenekar játszotta (A filmben játszó zenekart a Trabant együttes alakította, a számokat Víg Mihály, Másik János és Lukin György szerezte – a szerk.). Aztán egy magyar fordítóismerősömtől, Pálfalvi Lajostól kaptam egy régi Balaton lemezt. A nyelvi nehézségek rettenetesek, de érződik rajtuk, hogy nagyon intelligens és érdekes dalok ezek. Ja, és egyszer Krakkóban az utcán próbáltam megérteni, amit néhány magyar turista kérdezett tőlem. Hát egyáltalán nem ment. Még a gesztikuláció is más, hihi.
- Egyszer írt egy verset Gloomy Sunday címmel, amelyben azt írja, hogy „Świetlicki megőrül ezért a dalért”, és a regényeiben is megjelenik ez a motívum. Inspirálták Önt a magyar kultúra más termékei is?
M. Ś.: Ha Krzysztof Varga lengyel írót lehet a magyar kultúra termékének nevezni, akkor igen, sokat merítettem belőle. Nagy hatással volt rám még Molnár Ferenc regénye, a Pál utcai fiúk.
- A mostani koncert, vagy koncertek kinek az ötletei voltak?
V.M.: Ha jól tudom, a Balassi Intézet volt a szervező, de erről olyan pontosat nem tudok.
M. Ś.: Az ötlet magyar részről jött, valahogyan összehoztak bennünket.
- Mi a közös a Balatonban és a Świetlikiben?
V.M.: Mindkét zenekar a nyolcvanas években, az átkos múlt rendszerben indult, és a mai napig létezik, koncertezik; mostanában elég ritkaság, hogy egy együttes harminc éven keresztül folyamatosan működik. Emellett mindkettőnknél vannak félig-meddig reggae vagy ska beütések.
M. Ś: Szerintem mindkét zenekar egy kicsit „outsider” nem szokványosak szövegeink, nem vagyunk részei a mainstreamnek.
- Ezek szerint könnyű volt megtalálni egymással a közös hangot?
V.M.: Az a helyzet, hogy a lengyelek nem nagyon keresték. A billentyűs rokonszenves volt, vele megbeszéltük, hogyan lesz a koncert, húsz percet játszanak ők, aztán húszat mi, ők kezdik, és így tovább. Kicsit ezen csodálkoztam is, azt hittem egy vendéget azért szívélyesebben fogadnak. Mondjuk, amikor megérkeztünk, volt egy fogadás, de azon a lengyel zenekar nem volt ott, illetve az egyik zenész megjelent egy pillanatra, de az énekes (Marcin Świetlicki - a szerk.) fáradtságra hivatkozva hazasétált.
M. Ś.: Úgy alakult, hogy a basszusgitárosunk kommunikált a Balatonnal, ő vállalta magára a mediátor szerepét. Én tényleg csak beestem a próbára, aztán rohantam is el a koncert után, ez egy ilyen nap volt. Egyébként néha lengyelül se tudom megértetni magam, nem találom a közös hangot. Ez attól függ, milyen napom van.
- És a koncerten voltak azért közös számok?
V.M.: Nem, ezt valaki nagy jó indulattal hirdette, hogy így lesz, nem is értettük, se mi, se a lengyelek. Azt viszont meg lehetett, sőt meg kellett volna tenni, hogy ha már hónapokkal ezelőtt elküldtük a dalszövegeket, és a fordítások is megszülettek, akkor kivetítik azokat. Úgyhogy a budapesti koncerten addig fogok kardoskodni, amíg ki nem vetítik. Illetve, ha a Jóisten engedi, és még egyszer kimegyünk hasonló körülmények között, akkor talán sikerül ezt megoldani, most egy kicsit elcsúszott, és azt kell mondjam, nem rajtunk.
- Aztán játszott a Balaton, játszott a Świetliki, és egyszer csak elromlott a keverő, ha jól tudom.
V.M.: Igen, lement talán három ilyen húsz-húsz perces kör, amikor történt valami technikai malőr, amit sajnos nem lehetett megjavítani, de így is majd’ két órát tartott a koncert. Mi éppen az öltözőben ücsörögtünk, és vártuk, hogy megint ránk kerüljön a sor. Nem tudtuk, hogy lerobbant a 
keverő. Mikor újra a színpadra hívtak, próbáltunk elkezdeni játszani, de szóltak, hogy nem működik a berendezés, és nem is lehet megjavítani. Ekkor elköszöntünk a közönségtől, előbb-utóbb mindenki összepakolt, és kicsit lógó orral távoztunk, nem nagyon volt már kedvünk haverkodni. Némiképp szocialista volt a vége. Az ember nem ugorhatja át az árnyékát. Plusz a kelet-európai költő ismert betegsége, a paranoia. Azt képzeli, hogy üldözik, és tényleg.
M. Ś.: Szerintem azért igazi kuriózum volt ez a koncert. Pozitív értelemben, persze. Valóban, eljátszottuk az első háromdalos összeállításunkat, aztán a Balaton a sajátját, aztán megint mi egyet, és az ezt követő magyar szett alatt tönkre ment a keverőpult, és mivel manapság minden a számítógépek kénye-kedvének van kitéve – nem is sikerült többé megjavítani a hangosítást. És elkezdődött a kabaré. A ravasz magyarok elrejtőztek az öltözőben, mi pedig áram nélkül hülyéskedtünk a színpadon. A gitárosunk előadott egy jó néhány perces improvizatív dalt a lengyel-magyar történelmi kapcsolatokról, és megjelent a színpadon egy híres lengyel zenész, Lech Janerka, akivel együtt előadtunk duettben egyet a legendás dalai közül. Káosz volt, de vidámság is. Aztán visszajött a Balaton, és a gitárosunkkal meg velem a másik dobszerkón eljátszotta az utolsó, befejező számot. Előfordul az ilyesmi. Egyszer szabadtéren játszottunk, és négy dal után az egész helységben áramszünet lett. Összecsomagoltunk a sötétben, és elmentünk.
- Annak ellenére, hogy nem volt kivetítés a lengyel közönség értette, vagy érezte, hogy miről szól a Balaton? Miért lehet nekik érdekes?
V.M.: Igen, persze, úgy látszott, hogy értik, jól érzik magukat, tapsoltak, illetve volt egy tolmács (Keresztes Gáspár –a szerk.), aki a bevezető szövegeket fordította. És hogy miért lehet érdekes? Szerintem fájóan keveset tudunk a lengyelekről, és ők is rólunk, úgyhogy, ha más nem, annyi, hogy van egy magyar zenekar, és ezt csinálja, nem is hiszem, hogy ennél sokkal több kell. De ugyanígy nem tudunk szinte semmit a románokról, a szlovákokról, pedig sokkal több a kulturális és mentalitásbeli hasonlóság ezekben a népekben, mint azt az ember gondolná. Elég ugye csak a két nagyhatalom közötti beékeltségre vagy a szovjet érára gondolni.
- A fordításokhoz hogy viszonyulnak? Lefordíthatók a szövegeik, a verseik, vagy a nyelvnek annyira fontos a szerepe, hogy egy másik nyelvre átültetve elveszik a lényeg?
M. Ś.: Úgy néznek ki, mintha nem is az én verseim volnának. A nyelveink nagyon távol állnak egymástól. De mégis minden fordításnak örülök. Egy könyvemet például kiadták észtül, és bár nem egészen tudom, mely verseim vannak benne, és hogy jók-e a fordítások, mégis meg vagyok hatva.
V.M.: Vannak, akik szerint lehetetlen a verseket lefordítani, és ha az ember semmit nem ért az adott nyelvből, csak meghallgatja a verset, az is többet ér, mintha lefordítják jól. Petri György mondja egy interjúban, aki járt egy olyan fesztiválon, ahol politikailag üldözött költők adtak elő, és ahol eredetiben és angolul is felolvasták a verseket, hogy sokkal többet értett a művekből addig, amíg nem értette, hogy miről van szó. A Balaton szövegekben bőven vannak szóviccek, lefordíthatatlan szójátékok, de én azt hiszem, már akár egy nyersfordítás is hozzáadhat valamit a megértéshez. Arról nem is beszélve, hogy, ha abból indulnánk ki, hogy nem lehet verset fordítani, akkor nem tudnánk semmit például se Puskinról, se Baudelaire-ről.
Marcin Świetlickit Karaba Márta Alexandra faggatta, Víg Mihállyal Németh Orsolya beszélgetett.
A frontemberek élménybeszámolója után pedig lássuk, milyen volt a koncert félig-meddig „kívülről”, szervezői szemmel.
- Kinek az ötlete volt eredetileg a közös koncert?
Keresztes Gáspár: Az ötlet sajnos nem az enyém, hanem Pálfalvi Lajos fordító kollégámé. Ő volt az, ki segített előkészíteni is az ügyet, mégpedig úgy, hogy megfertőzte Marcin Świetlickit, a lengyel zenekar frontemberét a Balaton számaival. A továbbiak már egy szerencsés krakkói találkozás után alakultak kedvezően: Irek Grint, a nagyhírű wrocławi Bruno Schulz-fesztivál igazgatóját már nem volt nehéz meggyőzni arról, hogy lássa vendégül a Balatont a fesztivál díszvendégeként, egy színpadon a Świetlikivel.
- Egyszeri alkalom volt ez, vagy "rendszer" lesz belőle? A budapesti koncert szervezésében is részt vesz a Magyar Intézet?
K.G.: Őszintén remélem, hogy lesz alkalom az ismétlésre, mi rajta leszünk, hiszen van értelme a produkciónak: A két fél nemcsak erősíti egymást, de bármikor születhet új minőség is az együttműködésből. A pesti koncert főszervezője a Lengyel Intézet, ebben mint kezdeményező, és támogató veszünk részt.
- Te, aki mindkét nyelvet beszéled, mindkét kultúrában otthon vagy, mit gondolsz, mit adhat a lengyel közönségnek a Balaton és a magyarnak a Świetliki, miért lehet érdekes?
K. G.: Sem a lengyel zenekar nem ismert Magyarországon, sem pedig a Balaton Lengyelországban, ennek ellenére úgy láttam, a közönség vevő a Balaton szellemiségére. Rezonáltak a Balaton zenéjére és Víg Mihály összekötő szövegeire is. Örültem, mert ezzel beigazolódott a kezdeti reményem, hogy mindkét közönség könnyedén megtalálja a lényeget a másik nemzet előadójában. A lengyelek szerintem átérezték azt a szuggesztív erőt, ami a Balatonból jön. A Balaton fő ütőkártyája a hitelesség – a fiúk éppen úgy és azt játsszák, amit húsz vagy harminc évvel ezelőtt, és az a döbbenetes, hogy ezek az élmények, ez az életérzés ma is éppen úgy működik, mint akkor. Akár a zene, akár szövegek, akár az előadásmód miatt. Ami pedig a Swietlikit illeti, azt hiszem, a magyar közönségnek feltétlenül érdekes lenne látni, hogy létezik még, hogy a költészet az egy rockandroll dolog legyen. Vagy mondjuk azt, hogy ötven fölött is lehet egyszerre rockandroll arcnak és erős költőnek lenni, elvégre Świetlicki mégiscsak a középnemzedék egyik legfontosabb szerzője. Vagy azt, hogy a költői szövegekre lehet egy egész zenekart építeni, nemcsak simán megzenésíteni verseket. A magyar irodalomban régóta nincs ilyesmi.
- Szerinted van-e bármi közös a két zenekarban (zene, stílus, akármi), jól működnek-e egymás mellett?
K. G.: Az nem vitás, hogy mindkét zenekar a hangsúlyos frontemberre épít. Mindkét esetben az énekesi karizma az előadás alapja, vagyis a közönség úgymond a személyiséget veszi meg. Zárójelben teszem hozzá, hogy a Świetlikire ez az utóbbi időben egyre kevésbé igaz – a kezdettől fogva együtt játszó tagok és az újak is egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak. A koncert előtt alig ismerte meg egymást a két társaság, jobbára csak youtube-videókból, meg a zenékből tájékozódtak. De azt mindkét zenekar elmondta, hogy bár elsőre nem érezhető, a felszín alatt megvan a zenei rokonság is. Ja és egy apróság, amit Víg Mihály a helyszínen mesélt el - ő már ‘76-ban három hónapot csövezett a városban, így személyes kötődése is van.
- A Balaton szövegek mennyire működtek lengyelül? Elcsépelt kifejezéssel élve, mennyire jött át a lengyel közönségnek?
K. G.: A szövegeket majd csak ezután kapja kézhez a lengyel közönség – az EMG kiadó kétnyelvű kötetben fogja megjelentetni a verseket Karaba Márta Alexandra lelkes fordításában. Nem volt könnyű dolga velük, hiszen az az általánosság, hogy a magyar dalszöveg és líra általában is sokkal jobban épít a nyelvi és zenei játékokra, a Balaton-szövegek némelyike esetében hatványozottan igaz.
- Milyen volt a közönség, mennyien voltak?
K. G.: A vasárnap esti időponthoz, a hófúváshoz és a jegyárhoz képest egészen sokan eljöttek, sőt aktívan bekapcsolódtak a koncertbe is – nyitottak voltak és hálásak. A hangulat kiváló és spontán volt, mindkét zenekar élő és folyamatos kapcsolatot tartott a közönséggel. Még másnap is több vadidegen jött gratulálni a koncerthez az utcán. Még a szálloda portása is eljött, és azzal köszöntött, hogy megtiszteltetés számára, hogy ott lehetett.
- Szervezőként milyennek láttad a koncertet, megvalósultak-e az elképzelések?
K. G.: A koncert jól sikerült, arról sajnos csak a véletlen tehet, hogy kicsit rövidebb lett az előre tervezettnél. Egy technikai hiba miatt nem tudtak annyit játszani a zenészek, amennyit szerettek volna, a közönség viszont gazdagabb lett egy rögtönzött lírai hőskölteménnyel a Świetliki gitárosa, Tomek Radziszewski előadásában, és aztán volt egy kis közös jammelés is. Ja, és a lengyel vendégek kedvéért egy szám erejéig beugrott egy helyi ikon, Lech Janerka is. A lengyel szervezőket, mind a Fesztivál, mind pedig Wrocław városa részéről maximális riszpekt illeti. Lengyelországban különben sem nem nehéz dolog a magyar kultúrát népszerűsíteni, de ha van város, vagy közeg, ahol egyértelmű öröm bármilyen kulturális vonatkozású rendezvényt csinálni az Wrocław. Nem pusztán a végletekeig elkötelezettek a kultúra ügye iránt, de a lengyel átlagból messze kiemelkedő profizmussal és áldozatossággal is teszik azt.
Németh Orsolya
Fotó: Max Pflegel
Víg Mihály: Zeneszerző, költő, dalszövegíró, énekes. Alapító tagja a Trabant (1982–1985) és Balaton (1979–napjainkig) együtteseknek. A nyolcvanas években hivatalos kiadványokon nemigen jelenhettek meg a zenekarok számai, de nagy underground slágerek lettek belőlük. Filmzenéket komponált Xantus János, Szirtes András, Szabó Ildikó és Tarr Béla és Müller Péter filmjeihez. A Sátántangó című filmben a főszerepet - Irimiás - is ő játszotta. A torinói ló című film zenéjét 2011-ben jelölték az Európai Filmdíj "legjobb zeneszerző" díjára. 2003-ban A Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje polgári tagozatával tüntették ki. 2008-ban a bécsi EU XXL filmfesztiválon "Az év zeneszerzője" díjat kapta.
A Balaton zenekar megjelent lemezei: Balaton 1985. 04. 27. (1992, koncertfelvétel), Balaton II. (1992., 1982 és 1984 között készült házi felvételek, valamint egy 1987-es szegedi koncert részletei), A fény közepe a sötétség kapujában (1996), 1979-2009 (2009, Válogatás a három előző lemez dalaiból, 2 újra felvett és 4 új dal). A Trabantnak egyetlen kislemeze az Eszkimóasszony fázik című film zenéje. Ezenkívül megjelentek még Cigánydalok és a Filmzenék Tarr Béla filmjeihez című lemezek.
Marcin Świetlicki: A generációja legjellegzetesebb, és sokak által legjobb költőjének tartott alakja, számos verseskötet, dalszöveg, krimi regény, recenzió, tárca, stb. szerzője, a Świetliki zenekar alapító frontembere. Járt a Jagelló Egyetem lengyel szakára, szolgált katonaként, dolgozott asszisztensként egy kulturális intézetben, és olvasószerkesztőként, újságíróként a krakkói Tygodnik Powszechny hetilapnál, vezetett rádiós zenei műsorokat, szerepelt filmekben, elnyert számos irodalmi díjat. Krakkóban él. 1992-ben a Trupa Wertera Utrata nevű krakkói zenekar tagjaival közösen megalapította a Świetliki zenekart. Ő írja a dalszövegeik többségét, amelyek általában nagyjából azonosak a kötetekben is szereplő verseivel, és adja elő őket jellegzetes, „dallamos szavalás” stílusban. A zenekar hat nagylemezt adott ki: Ogród Koncentracyjny (Koncentrációs kert), 1995; Cacy cacy Fleischmaschine (Simi simi Fleischmaschine, 1996; Perły przed wieprze (Gyöngyöt a disznók elé), 1999; Złe Misie (Rossz Mackók), 2001; Las putas melancólicas, 2005 (Bogusław Linda énekesként való közreműködésével); Sromota (Gyalázat), 2013. Valamint három kislemezt: Cacy Cacy Love Mix (Simi Simi Love Mix), 1998; Perły (Gyöngyök), 1999; Wieprze (Disznók), 1999. Más zenészekkel is dolgozott együtt, többek között Mikołaj Trzaskával, Bogusław Lindával, valamint pl. a The Users és a Czarne Ciasteczka zenekarokkal.
