Augusztus 9-én, délután ötkor már nem égetett annyira a nap, mint huszonnégy órával korábban, a kijevi zenészek, színészek és zenetudósok nem szenvedtek annyira, de azért kellett a vizes törölköző a félméteres fekete kucsma alá.
A koncerten mindent hallhattunk és láthattunk abból, amitől ez a zenekar alkalmassá vált arra, hogy a világ bármelyik pontján élményszerűen jelenítse meg az ukrán kulturális eredetiséget. A káoszból időnként kibontakoztak az ukrán népzene mély rétegeiből vett, kompromisszummentes minimalista eltökéltséggel átdolgozott, hipnotikus transzig fokozott dallamok, majd megint eltűntek a hullámzásban, aztán egyszer csak a mai popkultúrában találták magukat.
A koncert után Marko Halaneviccsel készített beszélgetést a Szláv Textus és az Oroszlános Udvar. Halanevics színész is, emellett nemcsak zenészként vesz részt a projektben, hanem a DahaBraha bámulatos vizuális arculata is az ő műve. Mivel ukrán filológiai végzettsége is van, arra kértük, hogy a kulturális kontextust is mutassa be.
A zenekar pályafutása nagyon jól beleilleszthető az ukrán nemzetté válás történetébe. A folyamat mindig a folklór felfedezésével, a kulturális örökség felmérésével és leltározásával indul, akkor válik visszafordíthatatlanná, amikor a tömeges agitáció formáját ölti. Itt tartunk most. A folyamat ekkor már visszafordíthatatlan. Moszkva megpróbálta skanzenbe zárni, regionális érdekességgé stilizálni az ukrán kultúrát – ez nagy lehetőséget adott a folklór kutatására, de Irina Kovalenko, Olena Cibulszka és Nyina Harenecka pont onnan vette a felforgató kulturális tevékenységhez szükséges energiákat, amelyek szétrobbantották a skanzent.
– Ősszel járt Magyarországon az ukrán posztkolonializmus legismertebb képviselője, Mikola Rjabcsuk. Hogyan tudná elhelyezni a DahaBraha tevékenységét az ukrán posztkolonializmus kontextusában?
Marko Halanevics: Mi legfőképpen arra törekedünk, hogy kilépjünk ebből a kontextusból. Ukrajna, Magyarország ugyanúgy gyarmat volt, természetesen tudjuk, ki volt a mi urunk. Oroszországnak óriási gazdasági, politikai hatása volt, a média nagy része is Moszkvát szolgálta, de mi nem akartuk, hogy különféle posztkoloniális komplexusok deformálják a művészetünket. Mi ettől függetlenül akartunk foglalkozni a zenével. Hallottunk nagyon érdekes, inspiratív produkciókat, bekerültünk Vlagyiszlav Trojickij kísérleti színházába – ez a DAH (Tető). Ő jelölte ki az utunkat: induljunk ki abból, hogy az ukrán folklórral kísérletezünk.
– Ez úgy nézett ki a kezdet kezdetén, hogy folkloristák és zenészek dolgoztak együtt a rendezővel? Zenei kíséretet adtak a darabokhoz?
M. H.: Igen, volt egy egész Shakespeare-ciklus Misztikus Ukrajna címmel. Shakespaere-i motívumokból, fabulákból indultunk ki, mert ez mind örök, egyetemes, az egész világon ugyanúgy működik, ezeket társítottuk az ukrán folklórral folytatott kísérletekkel. Az együttműködés során nem vettünk figyelembe semmiféle korlátokat, ragaszkodtunk az alkotás legszabadabb formájához, ez pedig nem mindig jellemző a posztkoloniális kultúrákra.
– Milyen az ukrán nyelv helyzete Kijevben?
M. H.: A nyolcvanas évek végén szinte nem is létezett Kijevben. Falusias nyelvnek tartották. A város, a kultúra és a fejlődés nyelve az orosz volt. Azóta sokat változott a helyzet, és ez a folyamat természetes módon zajlik, nem adminisztratív eszközökkel próbálják növelni az anyanyelv presztízsét. Olyan sokan tértek át az ukrán nyelv használatára, hogy most már fele-fele az arány. Ez nagy előrelépés. Mindenki érti az ukrán nyelvet, de mindennap kerül olyan helyzetbe az ember, hogy oroszul beszél. A következő nemzedék már várhatóan túllép az ilyen kétnyelvűségen.
– Sok etnozenekar a pálya kezdeti szakasza után a pophoz közeledik, a DahaBraha viszont – bár az új lemezen van néhány igen érdekes kivétel – megmarad a nehezen meghatározható kortárs zenénél, és az egész projekt mindmáig erősen színházi jellegű.
M. H.: Igen, nálunk nincs meghatározott műfaj, mi kísérletezünk, akár a poppal, például a trip hoppal is, de továbbra is nagy hatással van ránk a klasszikus minimalizmus, Philip Glass, Michael Nyman.
– Balanescu is?
M. H.: Természetesen a Balanescu Quartet is nagyon fontos nekünk.
– Az az érzésem, hogy a Light című album már távolabb került az ukrán folklórtól. Mintha az etnokáosz összetételben egyre inkább az utóbbira kerülne a hangsúly.
M. H.: Igen, itt a popkultúrával is folytattunk kísérleteket, idegen területekre merészkedtünk, a dalainkat néha reggae vagy rap formájában szólaltattuk meg.
– Végül nézzük meg egy igen látványos példán, hogyan kezeli a zenekar az ukrán nemzeti vizuális sztereotípiákat. A viseletet mindenki ösztönösen ukránnak érzi, de nem látunk visivankát (ukrán hímzett inget), kozákos heringet (a kopasz fejen csúfoskodó hajtincset), semmi olyat, amit ugyanebben a formában folklórfesztiválokon vagy akár az utcákon, a nemzeti ébredés előrehaladott állapotában lévő állampolgárokon láthatunk. Honnan van a félméteres fekete kucsma? Folklór vagy színházi jelmez?
M. H.: Ez színházi jelmez. Mi nem autentikus folklórral dolgozunk, s mivel újfajta zenét teremtünk, nem állna összhangban ezzel, ha hagyományos népviseletben jelennénk meg. Tanulmányoztuk, miféle kucsmákat viselnek a világ legkülönbözőbb tájain. Nők sehol sem hordanak erre kicsit is emlékeztető fejfedőt, a bolgár férfiaknak van hasonló kucsmájuk.
Németh Orsolya, Pálfalvi Lajos
Az interjú létrejöttéért köszönet Marton László Távolodónak.
