Az Ex Symposion összeállította a magyar Jugoszlávia-lexikont, az alábbiakban, ebből olvashatnak részleteket. A lap megtalálható az Írók Boltjában és a Massolit Könyvesboltban.
állami nyelvezet – Mivel nem tudjuk megállni, s hogy az olvasó is lássa, mily géniusz vezette néhai hazánkat, és milyen cáfolhatatlan nyelvezettel, idézünk a jogászból lett külügyminiszter (sekretar za inostrane poslove – szó szerinti ferdítésben: „a külföldi munkálatok titkára”, azaz külügyi államtitkár, khm), partizán, vezérőrnagy Miloš Minić Tito – az el nem kötelezettek mozgalmának építője című remekművéből: „A függetlenség, az önállóság, a szuverenitás, az egyenjogúság, a fejlődés útja szabad megválasztásának elve, minden népnek az a joga, hogy szabadon döntsön sorsáról, eltéphetetlen kapcsolat saját hazájával és annak népével: ezek az eszmék vezérelték Tito forradalmi gondolatait és felbecsülhetetlen jelentőségű tevékenységét hazánkban – a JKP[1] szervezeti és eszmei megerősítéséért folytatott erőfeszítései 1941-ig, a népfelszabadító háború és a szocialista forradalom zseniális irányítása, valamint Jugoszlávia szocialista fejlődése – éppúgy, mint termékeny és előrelátó nemzetközi tevékenységét. A titói mű zsenialitásának és történelmi nagyságának forrásai az említett elvek rá jellemző, alkotó módon történő alkalmazásában rejlenek.”[2] (BOZSIK Péter)
BUREK (бурек) – ószláv tésztaétel. A rigómezei csata szünetében megfáradt szpáhik kérték el receptjét Miloš Obilićtól, majd küldték haza a mamának a messzi Anatóliába, ahol szintén népszerűvé vált. Emiatt egyesek tévesen török eredetűnek tartják. Valamikor a multikulturális Jugoszlávia egyik jelképe volt. A burek éjjel-nappal készül, ezért lehet reggeli, előétel vagy akár lakoma. Mértékegysége az egész vagy a negyed. Műanyag tányérból és meisseni porcelánból egyaránt fogyasztható, bár az utóbbi tényét két egymástól független tanú még nem erősítette meg. Sokan előszeretettel majszolják egyszerűen a csomagolópapírból (magyarul: pakkpapírból), ami a gasztroenterológusok szerint is egészséges, mivel a falatokkal együtt leharapott, baktériumoktól hemzsegő fecnik serkentik a bélműködést. Egyes feltételezések szerint a burek rövidítéséből származik a búr megnevezés, ami arra utal, hogy távoli szláv rokonok, ráchollandusok élnek Dél-Afrikában, ezt a hipotézist azonban még maga Milić od Mačve is túlzottnak tartotta. A Szerb Tudományos Akadémia 1986-ban tette közzé értekezését Szerbia és a szerbek Jugoszlávián belüli hátrányos helyzetéről. Kevésbé ismert, hogy a dokumentum teljes neve Memorandum a burekról. A Memorandum volt a fellángoló szerb nacionalizmus ideológiája, aminek nyomán a kiszolgáltatott nép (vö. goloruki narod) tűzzel-vassal ölte szomszédját. A polgárháborúban szétesett Jugoszlávia utódállamai ezek után minél kevesebbet akartak emlékezni a Belgrádból rájuk erőszakolt hagyományokra. A nemzeti öntudat ébredésével új nyelvek és szavak alakultak ki. A szlovénok a kicsit előkelőbbnek ható burek, Zágrábban a dallamosabban csengő burek, míg Boszniában az inkább népiesebbnek hangzó burek kifejezéssel váltották fel. Ezzel szemben Macedóniában a kicsit bolgárosabb burek szót választották. A törpére zsugorodott Kis-Jugoszláviából utoljára kiváló montenegróiak a hősies burek kifejezést tették magukévá. Az alpári burek szó csak Szerbiában maradt meg változatlanul. Néhányan félve kérdezik: „hát ezért volt érdemes harcolni?” Mellesleg a szerb–albán kapcsolatok enyhülésének jeleként magyarázzák, hogy amikor egy belgrádi az albán péktől burekot kér, az sajátos hanglejtésével, szinte mosolyogva visszakérdez: „Sa sirom? [túróval?]” (NÉMETH Árpád)
CRNAGORÁC – Montenegrói, más néven crnogorac. Mint feketehegyi; a szlávos csatolóképzővel o-san lekerekítve. A belhoni magyar nyelv bevett hangképzése és hivatalos helyesírása szerint mégis crnagorac. Végeredményben azonban górac, mivel Újvidéken úgy mondták. Ahogy Magyarországon a lengyel góralt (ejtsd: gurál) is elterjedtebb gorálnak ejteni. Számunkra mindazonáltal az a legérdekesebb, hogy a szó eleji szláv g-ből héber anyanyelvünkben – akárcsak a szovjet-oroszban vagy az összcsehszlovákban – h lesz, s így a hegyet harnak ejtjük. Kérjük, hogy mikor Tito a Holt-tengernél járt, akkor nevezte el így a sínai kőtáblákat. (Amidőn így szólt: „én vagyok az alfaj és az ómegaj!”) (Meir FELDMANN)
mirko i slavko – Képregény (strip) két partizán kiskamaszról, akik ketten több csetniket, német nácit, usztasát és olasz fasisztát ölnek meg, mint ahányan elestek a háborúban. Jókat lehetett röhögni rajta, ahogy mindig figyelmeztették egymást: „Vigyázz! Balról.” „Vigyázz, jobbról!” – s a következő képkockán már ki is nyírták az ellenséget. Hősöm kedvenc szabadkai falfirkája az erre a képregényre utaló „Slobo! Pazi! Metak!”[3] volt. (BOZSIK Péter)
munkaakció – A titóizmus egyik szimbóluma volt. „Tito, partija! / Omladina, akcija!” (Tito, párt! Ifjúság, akció! – csak szerbül rímel.)[4] Ez a szlogenüvöltés valahogy beleivódott a fülbe. Hősöm egyszer, hogy megtanuljon szerbül, tehát ez hetedikben vagy nyolcadikban lehetett, megbeszélte két barátjával – Gibbonnal és Borssal –, akikkel egyébként szerb különórákra járt, hogy elmennek Boszniába, Szarajevóba munkaakcióra. (Nektek: építőtábor!) A szerb különórákat Hősöm apjának szerbtanárnője tartotta, Ilonka néni. Elmondták magyarul a fogalmazást, Ilonka néni lefordította szerbre, leírták, bemagolták és dolgozatíráskor újra leírták. A tanarak meg puskázással vádolták őket, merthogy a három munka azonos lett. De a puskázás tényét nem tudták bizonyítani, s különben is bevallották a különórákat. Sem ötöst, sem egyest nem kaphattak. Viszont a munkaakcióra egyikük sem ment el. Borsot és Gibbont a szülei nem engedték („Mész te az anyád picsájába, nem munkaakcióra, kurva kölke! Oszt’ még a buszt is mi fizessük, mi?!”). Hősömet elengedték, sőt az apja biztatta is. El is ment egy palicsi előjátékra (ami előfeltétele volt a, hogy is fogalmazzak, főműnek), ahol egy idősebb, pelyhedző állú brigadéros a kezébe adott egy csákányt, és megmutatta, mit csináljon. Krampácsolt ott órákig valami köveket a tűző napon, szomjasan, senki nem szólt hozzá, ő se senkihez. Ezért aztán az első adandó alkalommal meglógott, még az ebédet sem várta meg. Így lőttek Szarajevónak, nem dicsekedhet azzal, hogy az 1984-es xiv. Szarajevói Téli Olimpiai Játékok színhelyét építette. Szerbül meg jóval később, középiskolás korában, a szabadkai Majomplaccon tanult meg. (BOZSIK Péter)
NYÁRHÓ – A VIII. Vajdasági Rohambrigád Általános Iskola mögött fölgyújtottuk a nyárpelyhet. A magyarterem alól átfutott a tűz a történelem-, majd a szerbterem alá. A magyar és a szerb között persze akkor is ott volt a történelem. Hiába toporogtunk, csapkodtuk a dzsekijeinkkel, nem tudtuk megállítani. Nem vártuk meg, hogy a földrajzterem alatti dzsumbuj is lángra kapjon, elfutottunk. Kerülő úton, földes utcákon futottunk hazáig, elméletileg még Jugoszláviában.
Másnap ugyanezeken a görbe utcákon mentünk iskolába, gyakorlatilag már Szerbiában. Máshol, mások közben nem csak a nyárpelyhet lobbantották lángra. A mi nyárfasorunk derékig megszenesedett. Hiába szorongtunk napokig, hogy a tűzoltókat is ki kellett hívni, minket nem büntetetett meg senki: a szerbeket hívatták be az igazgatóhoz, ők még ebben is jobbak voltak. A rekonstruált történet szerint a mi tüzünk magától elhalt, ők viszont délután már sokkal szakszerűbben gyújtogattak.
Jugoszlávia és Szerbia között persze nincsen ilyen éles tűzvonal. Mi még évekig ugyanazokon a hol latyakos, hol poros utcákon mentünk haza, és ugyanazt a tíz deka szalámit, negyed kenyeret ettük jogurttal a nagyszünetben. Ma már azt is tudom, hogy nem szalámit, hanem fölvágottat, és persze joghurtot. Nyolcadikban viszont Postojna helyett Becsére mentünk osztálykirándulásra, és azóta sem jutottam el Szlovéniába. Jugoszlávia egyre több és több Szerbiát tartalmazott, egyre nyilvánvalóbban egyre több adalékanyagot. Egyre több szorongásra emlékszem, de lehet, ez is csak utólagos rekonstrukció.
Jugoszlávia egyébként semmi különös. Az egy ház a Vardar utcában, ami még most is itt áll, Szerbiában is. Jugoszlávia az, hogy van hó télen, sok-sok hó, az autók pedig tükörsimára tapossák az utat. Lehet csúszkálni. Az, hogy füstszag van a külvárosban, és ez jó. Az, hogy a pesti vasút töltésén nyílpuskával kilőjük a szomszéd gyerek szemét. Nem baj, amúgy sem szerettük. Jugoszlávia egy góré a Partizanska Baza utcában, beletúrom a kezem, beletúrom a lábam a csövek közé. Az, hogy mindenhol értik, amit mondok. Az, hogy nem értem a világot, de nem is akarom.
Jugoszláviának semmi köze olyan dolgokhoz, mint a tenger, a farmernadrág vagy Tito elvtárs, maximum a cocktához van valamennyi. És nem, kurvára nem érdekel, nem akarom századszor is végighallgatni azt a nagyon saját történetedet, hogy ide jártatok farmernadrágért, meg mit tudom én miért. Jugoszlávia ugyanakkor nekem is egy nagyszerű póz, például, hogy én voltam még pionír. Ellenben Szerbia is egy nagyszerű póz, például, hogy nálunk meg csak úgy lőnek az utcán, érted. Érted, ez meg az én nagyon egyedi történetem, ami viszont már téged untat, szerencsére.
Havonta elhajtok a nyárfasor mellett, hazafelé menet. Így mondom, hazafelé. És havonta tudom, hogy már semmi közöm az egészhez, az egészhez. A nyárfasorhoz, a tantermekhez, az utcákhoz. Mert mi közöm lenne, nekem, ahhoz, aki fölgyújtotta a nyárpelyhet. Nem is így mondtuk akkor, ezt is másvalaki mondja már helyette. Nyárhó, ő még azt gyújtotta föl. És mi közöm azokhoz, akikkel együtt. Már csak fényképről ismerem őket. Keményen dolgoznak, erős cigarettát szívnak, erős pálinkával. Én persze filozofálok, filozofálok, így mondanák. Vékonyat szívok, ha szívok, és szagolgatom, nem hajtom föl a pálinkát. Mint egy buzi. Egy peder. Ők így mondanák. Mert ők keményen dolgoznak, gyorsan öregednek, és több közük lehet még önmagunkhoz. (KOLLÁR Árpád)
sestra (ejtsd: szesztra) – Így hívták, a vajdasági magyarok többsége is, az egészségügy nővért. Hősömnek volt egy kedvenc sestrája, amikor műtötték a szemét, és kontrollra járt a szabadkai kórházba. Magdának hívták, és nagyon szerette Hősömet, mondhatni, a kór házában csak ő szerette. Legalábbis így érezte. Aztán Magda Bajmokra költözött, és kicsi Hősöm elsiratta. Siralmas hely lett utána a kórház. (BOZSIK Péter)
SUSKOVÁC – Csantavéren és környékén így ejtették. Más régiókban, mondja Féderes Manó, suskávácként. Műanyag orkán- vagy esőkabát. Nagyrészt Triesztből csempészett áru, amely a hetvenes-nyolcvanas években elárasztotta a szabadkai és szegedi ócskapiacokat. (BOZSIK Péter)
SZERBÓRA – A zombori magyar óvodában, a Kalap utcában minden harmadik nap „szerb nap” volt, amikor is szerbhorvát nyelven kellett kikéredzkedni a budiba, és vizet, teát vagy uzsonnát (pástétomos, lekváros, mézes vagy túrós kenyeret) is szerbül kellett kérni. A székletvisszatartás meg a szomjazás pszichés következményekkel járt. Otthon apám elővette a fakanalat, hiszen, magyarán szólva, egy ötéves kislány ne kakáljon be. A Testvériség–Egység Általános Iskolában már a fülembe mászott a szerb nyelv, hiszen három szerb osztályra jutott két magyar (akkor még, ma már csak néhány gyerekből áll a madžarski razred), azt azonban nem értettem, hogy a szerb fiúk mért kiabálják utánam olykor, hogy „gembeš”, hiszen Gömbös Gyuláról fogalmam sem volt, miként nekik sem. Otthon a vitrinben sorakoztak Ivo Andrić összes művei eredetiben: vándor könyvárustól vette anyám, akárcsak a Zilahy-összest, szintén szerb nyelven, amit ő is buzgón tanult. A hetedik osztályos dolgozatra már föl tudtam készülni, szorgosan kijegyzeteltem az Andrić-utószókat, azonban Klemm Márta szerbtanárnő a jegyzeteimet puskának nyilvánította, kizavart, és egyest adott (kécót). Ez megfékezte a nyelvi fejlődésemet. Ekkoriban jelent meg azonban a trafikokban a Tina című, kislányoknak szóló illusztrált szerb magazin, mely, akárcsak a Politikin Zabavnik[5] képregényei – Paja Patak,[6] Pera Detlić (àPionír) és Miki Maus –, megédesítette a diákéletemet. A Tinában divat is volt, smink, finom erotikus tanácsok („tizenhat éves vagyok és még szűz”) meg pop-toplista, amit a luxemburgi rádión lehetett kísérni, fülhallgatós tranzisztorral a paplan alatt. Majakovszkijjal a Tinában ismerkedtem meg, szerb nyelven, a szerelmi költészet komoly faktor volt az újságban; magyarórán A nyomorultak volt a kötelező olvasmány, amit szintén a szerb tévén közvetített filmsorozat révén olvastam el (felirattal vetítették ugyanis – ahogy a délszláv országokban máig mindent). A Ljubavni Vikend Roman[7] ponyvaregények is nagy hatást gyakoroltak a szellemi fejlődésemre, a Čik[8] című erotikus újságra pedig a zombori katolikus plébános lakosztályában figyeltem föl a hittanórán, és anyámék hálószobájának szekrénytetején az Eva i Adamra is rátaláltam bizony. Benne teljesen pucér férfiak és nők voltak fényképe. Ennél is nagyobb élményt jelentettek a gimnáziumi szerbórák, mivel Stričević tanár néptárs szemlátomást beleszeretett szép osztálytársnőnkbe, Takács Teribe – aki, bezdáni lévén, nemigen értett szerbül –, és átszellemülten szavalta neki, sűrű, forró pillantások kíséretében, Desanka Maksimović költeményeit. Ezek után már könnyen követtem a szerb nyelvű filozófia-, logika- és tornaórákat, különösen miután a szüleim megengedték, hogy a Columbo-sorozatot végignézzem a belgrádi televízión (az első színes tévénken; latinicával feliratozva, természetesen). Az újvidéki egyetemre bekerülvén már nem volt gond a szerb nyelv, Végel László hatására a Политика rendszeres olvasójává váltam, és nagy megrökönyödéssel értesültem belőle Vojislav Šešelj ellenzéki filozófus és Gojko Đogo, a Tito-ellenes költő lecsukásáról. Jöhetett már Sartr, Kami, Hajdeger, Bloh és Markuze akár tyirilicával is. Szerbóráimról azóta sem csöngettek ki, mi több, azóta bosnyákul, horvátul és crnagoraiul is megtanultam. (RADICS Viktória)
[1] Jugoszláv Kommunista Párt – mielőtt Jugoszláv Kommunista Szövetséggé (JKSZ) változott volna.
[2] Fordította Szöllősy Vágó László. Szerzőnk ismerte – pszichológus, népzenész, újságíró, pedagógus, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség (àvajdasági magyar hatalom) egykori főtitkára… volt: 2012. október 26-án hunyt el –, sokszor aludt náluk, kitűnően főzött Szabadkán; fia, aki emigrálása után turulmadárrá változott, kamaszkori legjobb barátja volt.
[3] Jelentése: „Slobo! Vigyázz! Golyó!” – Slobo: Slobodan Milošević beceneve.
[4] Magyarul így fordítanánk: „Tito és a párt, / tettre kész az ifjúság!” A szerb akcija szó ugyanakkor a cselekvés és az akció jelentésárnyalatát egyként magában hordozza. (A felelős szerk. megj.)
[5] A Politika belgrádi napilap szórakoztató melléklete. Még a második világháború előtt alapították a lap felnőtt újságírói, ha nem is kizárólag, de inkább az ifjabb közönségnek. Így nagy teret kapott s kap ma is a képregény és a tudományos-fantasztikus írás benne. Jugoszlávia idején a popkultúra részévé vált. Hetilapként, sok amerikai képregénnyel, újabban cirill betűkkel jelenik meg. (A szerkesztők megjegyzései.)
[6] A Donald kacsa szerb elnevezése.
[7] „Hétvégi szerelmes regény”.
[8] A cím jelentése: „rajta”, „nosza”.
