Közép- és Kelet-Európában a 21. század a választói forradalmakkal köszöntött be. „Buldózerforradalom” vetett véget Slobodan Milošević bűnözőrezsimjének Szerbiában, „rózsás forradalom” változtatta meg a politikai rendszer színét Grúziában, a „narancsos forradalom” pedig a rablóuralom végét jelentette Kijevben.[1] Mindhárom forradalom erőszakmentes, liberális és Nyugat-párti volt. Úgy tűnt, bekövetkezett 1989 „második eljövetele”.
A tarka forradalmak megihlették a Nyugat képzeletét; azt az ígéretet hordozták, hogy a liberális demokratikus forradalmak olyan országokban is sikeresek lehetnek, amelyek zaklatott történelmi terhet hurcolnak, épphogy túlléptek számos konfliktuson, ahol az intézmények gyengék és a jövedelmek alacsonyak. Abban az időben a liberális demokratikus forradalom eszméje súlyos vereséget és presztízsveszteséget szenvedett a Közel-Keleten, Grúzia és Ukrajna pedig visszaadta az egyetemes demokrácia igaz hívőinek életkedvét és megvalósította reményeiket. Grúziára és Ukrajnára úgy tekintettek, mint a demokratikus változás újabb, az egész világot elárasztó hullámának élharcosaira. A Szíria-ellenes libanoni választói forradalom tovább erősítette ezt a képet.
A demokrácia harcosai szerint az volt az egyetlen kérdés, hogy Aljakszandr Lukasenka még hány hetet húz ki a hatalomban Minszkben, és hogy hol tör ki a következő tarka forradalom. A politikai gondolkodók és aktivisták meg voltak győződve arról, hogy a tarka forradalmak elindítják a demokratikus változást, amely aztán végigsöpör egész Kelet-Európán és Közép-Ázsián. A tarka forradalmak lemásolása volt a jövő sikeres stratégiája.
Akkoriban a tarka forradalmakat az alábbi módokon foglalták elméletbe: a) liberális forradalmak; b) EU-ihletésű forradalmak; c) civilforradalmak; és d) a demokratikus forradalmak modellje a következő generáció számára. Két évvel az események után mindezen elméletek alapos újragondolásra szorulnak.
Kiderülhet, hogy a tarka forradalmak természetüknél fogva inkább a latin-amerikai forradalmakkal állnak rokonságban, mintsem Közép- és Kelet-Európa 1989-es liberális forradalmaival. A tarka forradalmak civiltársadalom-központú értelmezéseit mindeddig inkább az ideológiai meggyőződés és az intézményi önérdek keveredése motiválja, mintsem azé az erőé, amellyel a civilszféra érintett szereplői valójában rendelkeztek. Továbbá a gondolat, miszerint a tarka forradalmak a demokratikus változás követhető és másolható modelljével szolgálnak, nemcsak helytelen, de veszélyes is lehet, ha szem előtt tartjuk, milyen tapasztalatokkal gazdagodtunk a volt Szovjetunió államaiban a demokráciaépítő és fejlesztő stratégiák kifejlesztése során.
Azzal, hogy elfogadjuk a tarka forradalmakat, mint a demokratikus változás új paradigmáját, kockáztatjuk, hogy ugyanazt a hibát követjük el, mintha a közép-európai politikai tapasztalatot tekintenénk egyetemesnek. A demokratikus közösség bukása kellett Irakban, a Hamász győzelme Palesztinában és a populista forradalmak sora Latin-Amerikában ahhoz, hogy meglássuk a nyilvánvalót. A hidegháború vége, a nyugatbarát liberális demokráciák és piacgazdaságok felbukkanása Közép-Európában olyan események, amelyeket nem lehet egyszerűen reprodukálni olyan régiókban, mint a Közép-Kelet vagy Közép-Ázsia. Ahogy Francis Fukuyama, a „történelem vége” kiábrándult prófétája legutóbbi könyvében megjegyezte: „1989 annus mirabilis volt, olyan politikai csoda, amelyet még talán Reagan sem látott előre, aki úgy gondolta, hogy a kommunizmus a ’történelem szemétdombja’ felé tart.”[2]
Olyan hiba ez, amelyet most újra el fogunk követni? Nem lenne bölcsebb inkább hálásnak lenni a szerencsénkért, és eltűnődni a körülmények egyediségén, amikor megpróbáljuk levonni a már lezajlott tarka forradalmak tanulságát ahelyett, hogy egyre növekvő várakozással néznénk az automatikus ismétlődés elébe? Úgy járunk, hogy tovább táncolunk, amikor már elhallgatott a zene?
Ennek az eszmefuttatásnak az a központi állítása, hogy a tarka forradalmak nem eredendően liberális demokratikus forradalmak. Aminek a posztszovjet térségben tanúi voltunk, az nem a demokratikus forradalmak újabb hulláma volt, hanem azoknak a hibrid rendszereknek az összeomlása, amelyek a kilencvenes évek részleges demokratizálódásának romjain épültek ki. Összeomlásuk demokratikus áttörés formájában zajlott Grúziában és Ukrajnában, de Oroszországban és Közép-Ázsiában a tekintélyelvű törekvések konszolidációjához vezetett. Belarusz esetében a forradalmi stratégia elbukása csak az első figyelmeztető jele volt annak, hogy hol húzódnak a tarka forradalom – mint a tekintélyelvű rendszerek megtörésének és a demokrácia előmozdításának modellje – határai.
Következésképp az igazi kérdés nem az, hogy hol zajlik majd a következő tarka forradalom, hanem az, hogyan kellene megfogalmazni a demokráciaépítés új, forradalmak utáni stratégiáját Kelet-Európában.
Liberális forradalmak?
A legtöbb politikai elemző észleli, de elmulasztja megfelelően hangsúlyozni, hogy a tarka forradalmak félautoriter, nem pedig egyeduralmi rendszerek elleni felkelések voltak. 1989-ben Budapest és Prága utcáin az emberek szabad, többpárti választásokat, szólásszabadságot és szabad piacgazdaságot követeltek. Tbiliszi és Kijev utcáin mások voltak a jelszavak. Olyan rezsimek ellen tiltakoztak, amelyek demokráciának nevezték magukat, és úgy is néztek ki, mint a demokráciák, de természetükben antidemokratikusak voltak. Olyan rezsimek voltak ezek, amelyekben az állampolgárnak joga volt szavazni, de a kormány fenntartotta magának azt a kiváltságot, hogy a szavazatokat megszámlálja, és az eredményt bejelentse. Az ukrán és grúz polgárok nem totalitárius rendszerek, hanem „demokráciadublőrök” ellen tiltakoztak.[3] A csalódás a felülről irányított, posztszocialista demokratizálódásban és a kiábrándulás volt a tiltakozások kirobbanásának fő és alapvető kiváltó oka.
A tarka forradalmaknak több közös vonása van a latin-amerikai populista forradalmakkal, mint Kelet-Európa bársonyos forradalmaival. A tarka forradalmak a változás iránti erős vágyat fejezték ki, de nem feltétlenül a több demokrácia, még kevésbé a több kapitalizmus iránti vágyat. Kijev utcáin az emberek a privatizációs folyamat felülvizsgálatát kérték, nem pedig több privatizációt: nem az 1989-es közép-európai szavazókra emlékeztettek, hanem a mai latin-amerikai populistákra. A korrupció, nem pedig az államszocializmus ellen harcoltak. A demokratikus eszmék csak kis szerepet játszottak a tarka forradalmak támogatóinak mobilizálásában, amelyek győzői inkább tiltakozó, mintsem demokratikus mozgalomként nyerték el a hatalmat. Michel Foucault a következő megjegyzést tette ezzel kapcsolatban: „A fő üzenet az »Elég!« kiáltás volt, amelyet a hivatalban lévők arcába vágtak.”[4]
Meglepő módon, az eurázsiai tarka forradalmak és a latin-amerikai drámai változások nagyrészt észrevétlenek maradtak, vagy figyelmen kívül hagyják őket. A megfigyelőket elvakította a tény, hogy a narancsos forradalmat egy olyan szabadpiac-párti liberális vezette, mint Juscsenko, miközben a latin-amerikai választók forradalmát olyan baloldaliak vezették, akik Fidel Castróval szimpatizáltak. Az Ukrajna és Latin-Amerika közötti hasonlóságot az is tompította, hogy míg Ukrajnában az elitellenes retorika oroszellenes hangsúlyokat kapott, addig Latin-Amerika USA-ellenes hangsúlyokkal beszéli ezt a nyelvet.
De a fenti, valamint számos más különbségtől eltekintve a tarka forradalmak közelebb állnak latin-amerikai rokonaikhoz, mint közép-európai elődeikhez. Politikai diskurzusuk középpontjában a család, nem pedig a jövő állt. Az ukrán szavazók szembe akartak szállni az elcsalt választás eredményével, következésképpen a narancsos forradalom során bevették Kijev utcáit. Latin-Amerika dühös választópolgárai nem csak a neoliberálisok és politikájuk ellen tiltakoztak, de a csalás és a kormányzat „hegedűpolitizálása” ellen is. Ahogy az ember a bal kezével fogja a hegedűt, de a jobb kezével játszik rajta, úgy nyertek választást radikális populista programmal a latin amerikai politikusok, majd a legmérsékeltebb és triviálisabb eszközökkel gyakorolták a hatalmat. Az új politizálás megkülönböztető jegye, hogy az populista többségnek nincs egyértelmű tervezete a társadalom átváltoztatásához. Nem annyira a remény, mint inkább az elárultság érzete ösztönzi őket. Moralizálnak, nem pedig programot írnak. A politikai és társadalmi változást csak úgy látják lehetségesnek, ha lecserélik a teljes elitet. A hagyományos politikai identitások válságát képviselik. Az új eszmék és a társadalom új víziójának hiánya nyomást gyakorol rájuk, hogy minél több új embert ültessenek hatalmi pozícióba. Az új protesztpolitika csatakiáltása Hugo Chávez választási szlogenje: „Szabaduljatok meg mindtől!”
A tarka forradalmak a bársonyos forradalmaktól eltérően nem a liberális eszmék győzelmének megtestesülései, hanem a népuralom és a liberális demokrácia képviseleti intézményeinek fogalma közötti, növekvő feszültség tünetei. Ahogy a latin-amerikai forradalmak, a tarka forradalmak is a nép hatalomtól való megfosztása elleni tiltakozást képviselik, de demokratikus kontextusban. Demokráciát követelő forradalmak voltak, de egyúttal elutasították az elmúlt tíz évben megtapasztalt „mindennapi demokráciát”. A tarka forradalmak populista természete legalább részben magyarázatot ad azokra a nehézségekre, amelyekkel az új vezetők szembesültek, amikor a forradalmat követő időszakot stabilizálni igyekeztek.
Két évvel a kijevi narancsos forradalom és hét évvel a Milosevicset Szerbiából elűző bulldózerforradalom után itt az ideje, hogy szembenézzünk a poszt-narancsos társadalom valóságával. A médiakörnyezet szabad és eleven, a kormányzat elszámoltathatóbb, mint valaha, a hatalmi funkciók szétválasztása jobban működik, mint korábban, de az eufória, amely a forradalmat kísérte, és a remények, amelyeket keltett, szétfoszlottak. A forradalom hívei körében a közhangulat kétségbeesett, dühös, cinikus és zavart, a forradalom ellenfeleinek körében csalódott és kiábrándult. Az ukránok egyre kevésbé bíznak vezetőikben, ígéreteiket pedig üres frázisként kezelik. Geopolitikai kifejezéssel élve Kijev visszafelé araszol Oroszország befolyási övezetébe, a reformista mozgalom lendülete pedig vánszorgássá lassult.
Ezzel ellentétben Grúzia szilárdan lehorgonyzott Nyugaton, kormánya NATO- és EU-tagságra törekszik. A grúz kormányzat autoriter hajlamai azonban túl nyilvánvalóak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, némely civilszervezet vezetője pedig azt állítja, hogy az új kormány kevésbé nyitott a kritikára még elődjénél, a „tekintélyelvű rezsimnél” is, amelyet megdöntött. Szerbia a maga részéről kudarcot vallott abban, hogy nacionalista múltját feldolgozza, és noha léteznek versengő politikai szervezetek, az antiliberalizmus erősödőben van.
Mindeközben, a forradalmi gondolkodású demokrácia-pártolók tarka logikája ellenére Lukasenka Minszkben továbbra is virul, és közben Moszkvában ment végbe a várttal éppen ellentétes irányú hatalomváltás. Ahogy Jean Cocteau egyszer megjegyezte: „Minden forradalom állva kezdődik és ülve végződik.”[5]
Az civilforradalom mítosza
Nehéz megérteni, mitől olyan elbűvölőek a forradalmak. Ezt a történetet, ami most bontakozik ki, már számtalanszor láttuk: izgatott tömegek, homályos jelszavak, karizmatikus vezetők villódznak a tévéképernyőn ismerős (melo)drámai forgatókönyv szerint. De a csalódásra sosem vagyunk felkészülve. És mindig csábító hinni, hogy amit látunk, az egy új típusú forradalom. A tarka forradalmakról úgy hitték, új jelenség, hogy ez a „civilforradalom”. A Wikipedia – az információs társadalom bibliája – ragaszkodik hozzá, hogy a tarka forradalmak „a nem kormányzati szervezetek és különösen a diákszervezetek azon fontos szerepéről ismeretesek, amellyel azok a kreatív, erőszakmentes ellenállást szervezik”.[6] A civiltársadalom eszméje ugyanolyan alapvető volt a tarka forradalmak számára, mint a „harmadik rend” eszméje a francia forradalomnak. A civilszervezetek szerepét ugyanolyan fontosnak tartják a tarka forradalmak esetében, mint a bolsevik pártét az 1917-es orosz forradaloméban.
„A civilforradalmak a globalizáció és az információ korának forradalmai. Céltalan e realitás ellen tiltakozni” – írta a Kreml politikai technikusa, Szergej Markov. „[...] Mindenkinek, aki részt akar venni a 21. század politikájában, meg kell teremtenie a saját civilszervezet-hálózatát, és ideológiával, pénzzel és emberekkel fel kell töltenie.”[7]A civilszervezeteket elméletben az új század politikai változásának főszereplőivé emelték. Fontosabbnak tekintik őket, mint a politikai pártokat, a szakszervezeteket és a karizmatikus politikai vezetőket. A kérdés azonban az, hogy mennyire jól megalapozott a tarka forradalmak ezen civilszervezet-központú értelmezése.
A civilszervezetekből kiinduló értelmezés megszületése az ideológiai kényelmesség és az intézményi önreklám szerencsés véletlen találkozásának köszönhető. Ha az ember azt szeretné, hogy írjanak róla a történelemkönyvekben, először is gondoskodnia kell róla, hogy valami köze legyen a megírásukhoz – a civilszervezetek vezetői így tettek. Nem csak a tarka forradalmak vezetői voltak, de ami fontosabb, az események legaktívabb értelmezői is. Ők voltak azok, akik folyékonyan beszéltek angolul és a demokrácia nyelvén is. A – Keleten és Nyugaton egyaránt uralkodó – politikaellenes hangulat hozzájárult a civilközpontú értelmezés sikeréhez. A politikai pártokat sajátos érdekek képviselőiként bélyegezték meg, míg ezek a szervezetek a civiltársadalom hangján szólaltak meg. És a sors egy különös fordulata folytán, amelyet a történészek oly nagyon kedvelnek, a tarka forradalmak civilszervezet-központú értelmezésének kitűnése a többi közül a demokrácia aktivistái és a Kreml hatalom-technikusai közötti akaratlan együttműködés végeredménye volt.
A tarka forradalmak civilközpontú értelmezését a nyugati demokráciapárti alapítványok adták el. Számukra a civilszervezetek által játszott kritikusi szerep közkeletű elfogadottsága egyben annak a kritikusi szerepnek az elfogadása volt, amelyet a demokrácia erősítésében, és így a demokratikus változás előidézésében érdekelt ügynökségek és alapítványok játszanak. Más szóval, a nyugati alapítványokat nem tekinthetjük közömbös félnek, amikor a tarka forradalmak értelmezése kerül szóba, s nemkülönben igaz ez a velük kapcsolatban álló szakpolitikai és politikai elemző intézetekre is.
A tarka forradalmak civil csomagolása ideológiailag is meggyőző volt. A Nyugatról pénzelt civilszervezetek tagjai egyedül voltak nyíltan liberális, demokráciapárti és nyugatpárti választópolgárok a forradalomban. A civilközpontú értelmezés arról biztosította a külvilágot, hogy a politikai változás elsődlegesen liberális természetű. Azáltal, hogy a civilszervezetek a demokratikus forradalmak főszereplőivé váltak, feltárult a politikai változás nemzeteken átívelő természete is a tarka forradalmak kontextusában. Nem véletlen, hogy a politikai elemzők sokkal több figyelmet szenteltek azoknak a szerb aktivistáknak, akik Grúziában bukkantak fel, illetve a grúz aktivistáknak, akik Ukrajnában segédkeztek, mint a grúz, illetve az ukrán társadalmakat terhelő szociális egyenlőtlenségnek és etnikai feszültségnek, amelyek már a demokratikus áttörés előtti időszakban is nyilvánvalók voltak. A marketing felülkerekedik a marxizmuson, amikor definiálni kell a forradalom jelentését. Azonban a forradalmi kézikönyv, amely a tarka forradalmak tapasztalataira támaszkodva íródott, arra biztatja a demokrácia építőinek közösségét, hogy ragadja meg a változtatás lehetőségét ott, ahol hiányzik a helyi tudás, és a helyi populáció még nem szervez demokratikus mozgalmakat. A népszerűtlen, fél-autoriter rendszereken rést üthetnek a „rutinos fickók”: a független médiát, egységes ellenzéket, az emberek mozgósításának művészetében gyakorlott civil szektort és választási megfigyelőket úgy tartják nyilván, mint a liberális forradalmak sikeréhez elégséges tényezőket. A demokratikus változás új mantrája: „Csakis civilekre van szükségünk.”
A Kreml politikai stratégiái is lelkes szószólói voltak annak a nézetnek, hogy civilforradalmakkal van dolgunk. Ez az interpretáció igazolta azt az állításukat, miszerint az, amit a Nyugat forradalomnak hívott, az valójában a posztszocialista társadalmak háta mögött végrehajtott választói puccs volt, egy titkos akció, melyet a nyugati titkosszolgálatok és az ő civilalapú infrastruktúrájuk tervelt ki. A tarka forradalmak civilközpontú értelmezése tökéletes átfedésben volt a Kreml stratégáinak szilárd meggyőződésével, miszerint a politikai technológiák előbbre valók, mint a politikai képviselet.
E könyv lapjain az olvasó beható elemzést talál a tarka forradalmak során és a hozzájuk vezető úton minden országban szerepet játszó civilszervezetek tevékenységéről. [8] Az esettanulmányok dokumentálják, mit és hogyan csináltak a civilek, továbbá azt, hogy miért volt fontos mindez a forradalmak szempontjából. Hitelesen senki sem tudja megkérdőjelezni, hogy az civilszervezetek kulcsszerepet játszottak abban, hogy hangot adtak a társadalomban keletkezett többféle nézetnek, mozgósították az embereket, különösen a fiatalokat, és nemzetközi együttérzést vívtak ki a Kelet-Európa utcáin vonuló tiltakozóknak. A választások megfigyelésében játszott szerepük szintén kulcsfontosságú volt. Ennek az írásnak nem az a célja, hogy cáfolja ezeket az elemzéseket. Súlyos hiba lenne, ha nem foglalkoznánk a civilszervezetek érdemeivel. Csupán megkérdőjelezném azt a vélekedést, amely szerint a társadalmak megnyitásának főszereplői a civilek. Meggyőződésem, hogy alaposan felülértékelik a civilek érdemeit a demokratikus változások kiharcolásában, és figyelmen kívül hagyják befolyási potenciáljuk korlátait. A civiltársadalom-elképzelés erőltetése téves stratégiája, mely könnyen visszaüthet, hiszen ezzel olyan elvárásokat kelthetünk velük szemben, amelyeknek nem tudnak megfelelni. Ráadásul úgy tűnik, mintha létezne egy közvélekedés, amely szerint a civilszervezetek szerepének fontossága elkerülhetetlenül nőni fog a demokrácia kiépülése során. Ez azonban ellentmond azoknak az egyre nyilvánvalóbb jeleknek, amelyek szerint a demokratikus politizálás civil lendülete múlóban van.
Közép- és Kelet-Európa esetében a politikailag aktív civilszervezetek többsége nem tagságalapú. Pénzügyi támogatásuk legnagyobb része általában külföldről érkezik, és sokkal liberálisabbak és Nyugat-barátabbak, mint a környező társadalom. A szerb Otpor! és az ukrán Pora! kísérlete, hogy a tarka forradalmak elmúltával belépjenek saját országuk politikai életébe, fiaskóval végződött. Ezek a kudarcok mutattak rá a civilszervezetek befolyásának korlátaira. A civilek fontosak voltak, de nem ők voltak a változás főszereplői. Amit a civilszervezet-párti elemzők tudatosan vagy öntudatlanul alábecsültek, az a nacionalista és populista érzelmek ereje, valamint a politikai vezéregyéniségek központi jelentősége az összes ilyen forradalomban.
Azt az elit- és politikaellenes nyelvet, amely oly nagy népszerűséget szerzett a „hosszú kilencvenes évek” során a civilszervezeteknek, a forradalmak idejére már a populisták beszélték anyanyelvi szinten. Más szóval a populista pártok és a populista ügy diadala teljesen új helyzetbe hozza a civil szektort, hiszen a liberális eszmék nagyon vonzók voltak az állampárti rezsimek ellen küzdő társadalmak számára, de az elbukott demokratizálás korában a liberális civilek közömbösebbek a populista alternatívánál. A liberálisok intézményi változást ígérnek. A populisták azt ígérik, bosszút állnak a hivatalban lévő politikai eliten. A civilek segítik az állampolgári részvételt, és társadalmi egyeztetéssel orvosolnák a demokrácia kudarcait, a populisták pedig erős vezetést ígérnek és közvetlen kapcsolatot a vezetők és a nép között.
Tovább bonyolítja a demokráciapárti civilszervezetek helyzetét, hogy a nem-demokratikus erők hajlamosak színlelni a demokratikus retorikát, és ehhez létrehozzák a saját civilszervezeti hálózataikat, amelyeken keresztül a külpolitikai folyamatokat befolyásolni tudják. Az Oroszország által dominált civilhálózatok megteremtése – beleértve a szakpolitikai intézeteket, médiaszervezeteket és fejlesztési központokat – a posztszovjet köztársaságok területén lényeges eleme Oroszország új régiós hatalmi politikájának.
Gondoljuk újra a tarka forradalmakat
A tarka forradalmak a posztszocialista Európa kulcsfontosságú eseményei voltak, de csak egy tágabb perspektívában szemlélt változás részeiként értelmezhetők. A „demokratikus forradalmak új hulláma” szószólóinak figyelmét elkerülte, hogy Kelet-Európában a közös nevező nem a demokratizálódás új hulláma, hanem a kilencvenes évek részleges demokratizálódása után felbukkanó hibrid rezsimek összeomlása volt. A tarka forradalmak vezettek Grúziában és Ukrajnában a hibrid rezsimek megnyitásához, de ugyanennek a folyamatnak a része az oroszországi rendszer, illetve a közép-ázsiai rezsimek antidemokratikus tendenciáinak további konszolidációja is. A moszkvai politikai stratégák által kitervelt megelőző ellenforradalom a tarka forradalmak örökségének lényeges mozzanata.
A Kreml lényegében egyetértett a demokráciaelméleti gondolkodókkal abban, hogy a hibrid rezsimek szerkezetileg instabilak és összeomlásra vannak ítélve. Moszkva szerint a tarka forradalmak testesítették meg a legnagyobb fenyegetést: a hosszú távú, ellenőrzött népfelkelést. Az Ukrajnában bekövetkezett demokratikus váltás után Putyin „megelőző ellenforradalmat” indított Oroszországban: az a változás, amely a narancsos forradalom hatására az oroszok politikai gondolkodásában bekövetkezett, csak ahhoz a fordulathoz hasonlítható, amelyen az amerikai szemlélet esett át szeptember 11-ét követően. Moszkva azonnali válasza a „narancsos fenyegetésre” az volt, hogy teljes felügyeletet léptetett életbe az orosz média felett. Jelenleg egyetlen élő politikai vitaműsor nincs a főbb orosz televíziós csatornákon.
A Kreml abban is egyetértett a demokráciaelméleti gondolkodók elemzéseivel, hogy a forradalom sikerében döntő szerepet játszott az, hogy repedések mutatkoztak az elit egységén. Ezért aztán Oroszországban a válaszreakció az elit nagyarányú nemzetiesítése volt. Az olaj- és gázipart teljes kormányzati ellenőrzés alá vonták. A Kreml ráadásul egyértelművé tette, hogy nem tolerálja, ha valaki az ellenzékkel flörtöl. A Kreml által elfogadott új, civil szervezeteket szabályozó törvény és a Társadalmi Kamara létrehozása azt a célt szolgálta, hogy visszaállítsák a civiltársadalom feletti ellenőrzést. A külföldi „politikai pénz” bevételezése büntethetővé vált. Ennél is fontosabb, hogy Oroszország elutasította, hogy az alapvető emberi jogok védelmében bárki is beavatkozzon külföldről. Ugyanakkor a Kreml több állami pénzt szánt a hazai harmadik szektornak, és közben egyértelműen megkülönböztette a kívánatos és nem kívánatos szervezeteket, ami véglegesítette az állami kontrollt. Félve az utcai tiltakozások hatásosságától, különösen a diákmozgalmak politikai potenciáljától, a Kreml felhagyott a megosztás politikájával, és maga hozott létre ifjúsági mozgalmakat, melyek hatékonyan támogatják a hatalmat (többek között a Nasi és a Molodaja Gvargyija nevű szervezeteket). A moszkvai megelőző ellenforradalom a szuverén demokrácia eszméjét szolgálja. Ez a szuverén demokrácia lesz az Oroszországban berendezkedő új rezsim ideológiai támasza.
Az orosz politikai klímaváltozást talán az igazolja a legmeggyőzőbben, hogy a hatalom immár nem riad vissza a rendszerrel radikálisabban szembeforduló csoportok nyílt elnyomásától. A mikor „A másik Oroszország” aktivistáit megverték és letartóztatták, az üzenet félreérthetetlen volt: az erőszakmentes forradalmak ideje lejárt. A Kreml megmutatta, hogy kész erőszakot alkalmazni az ellenségeivel szemben. A demokráciát követelő üzbegisztáni lázadások erőszakos elfojtása volt az új trend leglátványosabb nyitánya.
Konklúzió
Ennek az írásnak az volt a fő mondanivalója, hogy a tarka forradalmak – bármennyire meghatározók és inspirálók voltak is –, immár nem tekinthetők a demokratikus áttörés modelljének Közép- és Kelet-Európában. A demokráciaépítés új, posztforradalmi szakaszba lépett a régióban. Így aztán a kérdés nem az, hogy „hol lesz legközelebb?”, hanem hogy „mi lesz legközelebb?”.
A demokrácia továbbfejlődésének fő akadálya az iraki háború és az Amerika-ellenes hangulat erősödése lett. Az amerikai külpolitika a „realizmus” felé mozdul: számukra most inkább az egyes országok külpolitikája, nem pedig a belpolitikája a fontos. Dick Cheney híres kelet-európai látogatása, amelynek során az egyik nap élesen kritizálta Oroszország demokráciaellenes hullámát, másnap pedig a még tekintélyelvűbb kazahsztáni rezsim demokratikus vívmányait méltatta, jól példázza ezt az új realitást. A „kettős mérce” vádja már nem csak „vád” az amerikai kormányzattal szemben, ha közelebbről szemügyre vesszük az ehhez hasonló konkrét ügyeket. Ezen az alapon ítél majd meg az amerikai kormány, és ez a megközelítés felkorbácsolja az Amerika-ellenes érzelmeket, ráadásul az USA által támogatott demokráciákat sokkal sebezhetőbbé fogja tenni a kritikával és a rossz nyelvekkel szemben. Ugyanakkor az Amerika-ellenességet a nem demokratikus kormányok cinikus módon arra fogják felhasználni, hogy a demokráciapárti szervezeteket hiteltelenítsék. E csoportok pedig egyre kevésbé hajlanak majd arra, hogy anyagi támogatást fogadjanak el külföldről, hiszen félteni fogják társadalmi legitimitásukat.
A kibővült Európai Unió a másik fontos tényező, amely negatívan fogja befolyásolni nem csak a közép- és kelet-európai demokratikus áttörés új hullámának esélyeit, de rontani fogja a forradalom utáni rezsimek konszolidációjának kilátásait is. A tarka forradalmak voltak az Európai Unió „puha hatalmának” legmarkánsabb demonstrációi. A demokratikus áttörés, különösen Ukrajnában különös ellentmondást tárt fel: az Európai Unió forradalmi hatalom, melynek átalakító ereje elégséges ahhoz, hogy nem demokratikus rendszereket döntsön meg, miközben tagállamainak többsége a status quo mellett kötelezte el magát. Azonban a tarka forradalmak egyúttal azt is megmutatták, hogy az EU puha ereje, az a képessége, hogy az embereket mobilizálja és hatalommal ruházza fel, hogy hasson a képzeletükre, hogy állampolgári példák révén befolyásolja a változást a nagyobb fizikai erő helyett, nem másból, mint határainak puhaságából fakad. Az EU puha ereje a következő ígéretben rejlik: „Ha olyan vagy, mint mi, akkor egy lehetsz közülünk.” Abban a pillanatban, hogy a puha határok megkeményednek, az EU ösztönző képessége hirtelen csökkenni fog.
Megváltozott továbbá az ideológiai környezet is. A kilencvenes évek emberi jogokat, szabad piacot és jogállamot éltető totalitarizmusellenes liberális hang ma halkulóban van. Közép- és Kelet-Európa társadalmai egyaránt átmenetellenes hangulatban vannak. A nacionalista és populista ideológiák aggasztóan népszerűek lettek a szavazóközönség körében, ugyanakkor a liberalizmust, vagy a képviseleti demokráciát érintő komoly támadásokat figyelhetünk meg a régió több országában.
Az intézményi környezet szintén megváltozott. A terrorizmus elleni háború aggodalmat szült a nem kormányzati szereplők megerősödésével kapcsolatban. A civiltársadalom külföldi finanszírozása most a világ számos táján ütközik ellenállásba. A populista pártok burjánzása pedig közvetlenül hat a civilszervezetek legitimitására. A populizmus világnézete szerint a társadalom két homogén és kibékíthetetlen csoportra szakadt, a „becsületes népre” és a „korrupt elitre”, a politikát a népi akarat direkt kifejeződésének tekinti, a társadalmi változást pedig csak radikális elitváltással képzeli el. A sors iróniája, hogy a liberális civilszervezeteket így, vagy úgy, de ennek az elitnek a tartozékaként kezelik.
A nyugati támogatással működő civilszektor elveszítette monopóliumát a „civil társadalom” képviseletére. Oroszországban és más államokban már tisztán látszik a markáns kormányzati szándék, hogy a nyugatpárti civilszervezeteket büntethetővé tegye, ugyanakkor pedig segíteni és anyagilag támogatni akarják a kormánybarát harmadik szektort. A demokráciapárti civil szektornak mind a legitimációja mind a mozgástere összezsugorodott.
„Semmi sem tűnik nehezebbnek, mint megérteni egy nagy forradalmat akkor, amikor már vége van”[9] – írta Stephen Sestanovich. A szerző szerint e megfigyelés különösen igaz a tarka forradalmak legutóbbi európai hullámára. Hamisnak bizonyult az elképzelés, miszerint a tarka forradalmak a politikai változás olyan modelljeit kínálják, melyek lemásolhatók. A történelmi felfordulás nem a demokratikus forradalmak új hullámát jelezte, hanem a demokratikus politizálás „liberális lendületének” kimerülését. Ez nem jelenti azt, hogy a demokratizálódási elképzelés fölött eljárt volna az idő, vagy hogy az emberek nem mennek ki az utcára, hogy követeljék a jogaikat. Csupán azt sugallja, hogy a nemzetközi szereplők fontossága csökken, és hogy a demokratikus forradalmak új főszereplői valószínűleg nem a liberális eszméket valló és nyugati támogatású civilszervezetek lesznek. A demokratizálódás nem lesz már ugyanaz, ami volt, és itt az ideje, hogy ezzel szembenézzünk.
Fordította: Klopfer Judit
A tanulmány a Tarka ellenállás (szerk.: Krasztev Péter és Jon Van Til) című kötetben jelent meg a Napvilág Kiadó gondozásában.
[*] Az írás eredeti megjelenésének helye: Foerbig, Joerg–Demeš, Pavol (szerk.): Reclaiming Democracy. Civil Society and Electoral Change in Central and Eastern Europe. The German Marshall Fund of the United States–Erste Foundation, Washington D.C., 2007;
http://www.gmfus.org/doc/ReclaimingDemocracy_web5.pdf – legutóbbi letöltés: 2013. február 5.
[1] A kirgizisztáni „tulipános forradalom” gyanús módon eltűnt a tarka forradalmak témájával foglalkozó irodalomból.
[2] Francis Fukuyama: Amerika válaszúton. Demokrácia, hatalom és neokonzervatív örökség. Ford. Tomori Gábor. Századvág Kiadó, Budapest, 2006. 62.p.
[3] Ivan Krastev: Democracy's Doubles. Journal of Democracy, 2006. április, vol. 17., no. 2. 52–62.
[4] Michel Foucault: Transitions from Postcommunism. Journal of Democracy, 2005. július, vol. 16., no. 3. 16.
[5]Jeanne Fuchs: George Sand: Notorious Woman, Celebrated Writer. The Coast of Utopia, The Lincoln Center Theatre Review, 2006. ősz. Issue 43.
[6] Lásd http://en.wikipedia.org/wiki/Color_revolution. Legutóbbi letöltés: 2013. január 5.
[7] Steve Gutterman: Russia wants its NGOs play stronger role in the world affairs. Associated Press, 2006. március 13.
[8]A szerző arra a kötetre utal, amelyben ez az írás először megjelent, de a mondat érvényes arra a könyvre is, amelyet az olvasó épp a kezében tart (a szerk.)
[9]Stephen Sestanovich: Force, Money, and Pluralism. Journal of Democracy, 2004. július, vol. 15., no. 3. 32–42.
