Jan Kuntur permi költővel találkoztunk, aki azért utazott Budapestre, hogy bemutassa most megjelent A Perem-lét könyve című kötetét (Napkút Kiadó, 2013.) A kötet verseit Vándor Anna műfordító válogatta, szerkesztette és fordította. A vers- és prózakötetet 2013. április 11-én az ELTE BTK-n mutatták be, majd szerepelt a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, amelyet április 18-21 között tartottak a Millenáris Központban.
Jan, kérem, meséljen a kötet budapesti megjelenéséről, és hogy miért utazott Budapestre?
Ez egy hosszú történet, véletlenek különös egybeesése. Nagyon érdekel a permi népek származása, szeretném megérteni. Levéltárakban kutatva foglalkoztam ezeknek a népeknek az eredetével. Kutatásaimban arra a következtetésre jutottam, hogy a legfontosabb összetevőjük az ugor elem. És akkor, egyik alkalommal ülök a levéltárban, és hirtelen odajön hozzám egy ismerősöm, és azt mondja: „Érkezett hozzánk egy magyar kutató, aki szintén a vogulokkal foglalkozik, mint te. Szeretnélek titeket megismertetni egymással.” Így ismerkedtem meg Annával. És így kezdődött közös levéltári utazásunk. De nem tudtam, hogy Anna műfordító is, és hogy 18 éves kora óta fordít. És nem akartam irodalmárként és költőként szerepelni előtte, csak mint etnográfiai kutató.
És ez régen volt?
Nem, nem régen. Tavaly kaptunk egy feladatot a Budapesti Orvosszakértői Intézet DNS Laboratóriumától, hogy utazzunk el a Hanti-Manysi Autonóm Körzetbe, de először az expedíció előtt egy évvel találkoztunk. Anna akkor éppen Oroszországon utazott keresztül, és Hanti- Manszijszkból érkezett Permbe, hogy Reguly adatközlői családjának eredetét és történetét kutassa a levéltárainkban. Mert Perm város volt a központja az egész Permi Kormányzóságnak, amely magába foglalta a mai Szverdlovszk megye területét és Cseljabinszk megye egy részét is. Így botlottunk egymásba. Nekem már sokkal korábban volt egy cikkem Mindnyájan egy kicsit magyarok vagyunk címmel, ami 2007-2008 körül jelent meg. Ez a tanulmány a Permi terület mostani lakosainak ugor gyökeréről szólt. Anna megkért, hogy mutassak neki más, ehhez hasonló anyagokat. Én gyakran szoktam egyedül, csak egy hátizsákkal vándorolni az Urálban, a hegyekben és a Tajgán. Jártam az őslakosok számára szent helyeken is. Persze, voltak tisztán művészi szövegeim is, amelyekben megpróbáltam átadni az emocionális tapasztalataimat. Azaz, olyan verseket írtam, amelyek kapcsolatban állnak azzal a személyes kísérletemmel, hogy belülről értsem meg a Permi területet. Ezekben a versekben tükröződik a vogul mitológia és világnézet. Odaadtam Annának ezeket a verseket, de csak azért, hátha ezek érdeklik őt, más tervem ezzel nem volt. És neki megtetszettek a versek. Azonnal arra gondolt, hogy le kéne fordítani őket a magyar olvasók számára. Majd más szövegeket is kért tőlem, amelyek már nem a voguli témáról szóltak, hanem lírai és városi tematikájú művek voltak. De a kötetbe leginkább a voguli költemények kerültek be, mert Anna ezeket érezte magához közelinek.
Azaz a szövegeket főleg a műfordító válogatta kötetbe?
Igen, a kötetet egészében Anna állította össze. Azokat választotta, amelyek számára érdekesek voltak, és amiket hűen le lehet fordítani. Egyébként Anna a prózára specializálódott, ezért a kötetbe többnyire szabadversek kerültek bele. Sőt, sok esetben azokat a verseket is, amelyek eredetileg rímelnek, ritmusosak, azaz klasszikus formájúak, Anna inkább szabadversként fordította le. Erre őt Kiss Anna magyar költőnő biztatta, akinek megmutatta a munkáját. Kiss Anna jónak tartotta a fordítást és azt mondta, hogy nem a ritmus és a rím a fontos, hanem a tartalom, majd segített a szerkesztésben és a kötet kompozíciójának kitalálásában is. Ő írta az utószót is, és kiadónak Szondi Györgyöt ajánlotta. Így jelent meg ez a könyvecske.
Hogy folyt a versek fordítása? Sokat kellett magyaráznia? Hiszen a költészetben a képek a legfontosabbak…
Igen, persze. Nagyon gyakran kellett. Például szójátékok, idiómák esetén, vagy amikor olyan metaforákat használtam, amelyeket sem a magyar, sem az orosz ember nem ért meg rögtön. Akadnak váratlan nézőpontok, rébuszok, utalások, rejtett idézetek, szerzői neologizmusok. Így nemegyszer kellett átírni, magyarázni, hogy például ebben a versszakban fontos valamilyen egybehangzás, vagy máshol valamilyen kapcsolat van bizonyos szavak között. A többjelentésű szavak a versben jó néhány réteget előteremthetnek: így is, úgy is olvashatjuk.
És az Ön számára újdonságot jelentett az, hogy a műveket magyarázza? Hiszen amikor ír, akkor nem végez ilyen részletes elemzést.
Természetesen, noha próbálkoztam már mások szövegeinek elemzésével. Filológusként végeztem ugyanis. Írtam például esszét Tutycsev, Cvetajeva és Mandelstam verseiről, kísérletet tettem az interpretációjukra, átérzésükre, ahogy irodalomelméleti szempontból való megközelítésükre is. Érdekes lenne persze a saját szövegeimet elemezni, eltávolodni tőlük, és kívülről nézni őket.
Mikor kezdett el prózát, és mikor költészetet írni?
Prózát később. A próza számomra eleinte rejtély volt, mert a prózában más energia rejlik, más megközelítést, koncentrálást igényel. Verseket? Nehéz megmondani. Természetesen az első próbálkozásom, mint sokan másoknál is, gyerekként volt: egyszerű, vidám versikéket írtam. Aztán a hadsereg már a filozófiai gondolatok időszaka volt. Mert a Szovjet Hadsereg egy óriási „javítóintézet”, „koncentrációs tábor”, ahol először is azon kezdesz el gondolkodni, hogy ha nem követtél el semmi rosszat az életedben, sőt mindent valamilyen rózsaszín szemüvegen keresztül láttál, jó családban nőttél fel, kellemes hangulatban és az embert övező tiszteletben, akkor hogyan kerülsz - vajon milyen bűnök miatt - hirtelen oda? Ahol az emberek közötti kapcsolat olyan, mint a rabok között, legyen szó felettesekről vagy a bűnözők világában uralkodó hierarchiáról. Nos, ott próbálkoztam először valami mély értelműt írni. Írtam útinaplókat már gyerekkoromban és az expedíciók során is... A hadsereg után történt még egy s más, de mindent elmesélni nincs elég idő: művészi csoportok, informális művészi közeg, az első magányos vándorlás. Ekkor már kialakult bennem az alkotói folyamat komolyabb, mélyebb megértése: hogy miért pont ezt csinálom és minek. Kísérlet arra, hogy megtaláljam a saját kifejezésmódomat, árnyalataimat, és hogy eljussak a keresés, kísérletezés szintjére.
Ha jól tudom van egy írása Biográfiai kísérlet címmel, amit 2001-ben írt.
Igen, akkor még nem fejeztem be az egyetemet. Ez már azután volt, hogy a barátaim, akik tanári végzettséggel a Permi Egyetemen tanítottak, arra biztattak, hogy mégiscsak szerezzek felsőfokú végzettséget, és aztán kaphassak valamilyen státuszt az életben. Noha eleinte erre nem is igazán volt szükségem. Az egyetemet újságírói szakirányon fejeztem be 2008-ban, 38 évesen,két gyermek apjaként.
És akkor már egy cukrászdában dolgozott...
Nem közönséges cukrászdában... akkoriban, még végzettség nélkül, próbáltam meg elindulni az újságírói pályán, és ez nem is ment olyan rosszul. Ez még a válság előtti időszak volt. Már alkalmaztak a Vecsernyaja Perm című lapnál... aztán jött 1998 augusztusa. Teljes összeomlás, hiperinfláció. Sok vállalkozás és a lap is tönkrement, és nem is támadtak fel többé. Néhány hónapig fizetésünk sem volt, és nekem akkor született a fiam, így akarva-akaratlanul fel kellett hagynom az újságírással. Voltak azonban Krisna-hívő barátaim, akik akkor szervezték különleges tortákat előállító üzemüket, amelyet egész Perm ismert: elsajátították a kelet-indiai technológiát, tojás nélküli piskótát készítettek, a legjobb egzotikus termékeket használták, azaz magas minőségű dolgokat állítottak elő házilag. Ennek Permben a megszokott szovjet minőséghez képesti különbség miatt nagy sikere volt, és stabil bevételt jelentett. És csak később kezdődtek el az intrikák, harcok, viták, és mindaz, amit a konkurencia nem szerzett meg, darabjaira hullott szét. De ez akkor valódi megváltásnak tűnt. Három évig dolgoztam együtt velük – valahogy meg kellett élni. Az elején a raktárban dolgoztam, aztán a mogyorós süteményeket formáztam, majd tortákat raktam össze, kb. 500 kilót egy nap alatt.
Olvastam a Ber Blet (Jegyeket...) című elbeszélését. Ez tekinthető valamilyen szempontból önéletrajzi írásnak?
Természetesen az elbeszélés hőse nem végig azonos a szerző személyével, művészi ábrázolás, de egészében véve végül is önéletrajzi írásnak tekinthető.
Ott ezt olvashatjuk: „akkoriban közel éreztük magunkat a szimbolikus-szürrealisztikus tradícióhoz, új szavakat, formákat, váratlan nézőpontokat kerestünk, sokrétegű tartalmat próbáltunk létrehozni...”. Talán ez minden korszakra jellemző. Mit jelent az Ön számára a nyelv: a művészetének az eszköze, azaz inspirálja a gondolatait?
Ebben Brodszkijjal értek egyet: a nyelv élő közeg, és néha ő diktál nekünk, a legfontosabb, hogy fogékonyak legyünk erre a diktálásra. Van akinek, élesebb a hallása, van, akinek kevésbé. De amikor egybeolvadunk a nyelvvel, akkor már nem ő a mi eszközünk, hanem mi leszünk az övé. Ez már annak az érzékenységén múlik, aki a nyelvvel dolgozik.
Szeretném Önt a természethez fűződő viszonyáról kérdezni. A felolvasáson arról beszélt, hogy Önnek nagyon fontos a természettel való egyesülés.
Jaj, nem igazán szeretném újra ugyanazt a tirádát elmondani, Magyarországon már kb. négyszer tartottam erről monológot....(nevet)
Igen, valóban, erről már sok minden elhangzott. Akkor inkább felteszem a következő kérdést, ami ehhez kapcsolódik. Ön átéli a természettel való egyesülést (és erről már sokat is mesélt), de érez hasonlót az emberiséggel is?
Tudja, már írtam erről egy nagy terjedelmű tanulmányt, a címe Az egyedüllét három foka, azaz Egység és Elegyíthetetlenség. Ez a Szentháromság elve: amikor egyik elem sem olvad egybe a másikkal, hanem ehelyett egyedül állnak. Ez a kereszténység nagy paradoxona...Azaz, amikor tényleg elszakadsz a társadalomtól, és valahol a tajgában találod magad, nagyon-nagyon furcsa érzés fog el – mintha egyesülnél mindennel, amit otthagytál. Azt érzed, hogy kapcsolatod van mindennel. A teljes magányban ezt nagyon intenzíven megéled, aztán, amikor újra visszatérsz az emberek közé, egyszerűen csak elveszel köztük. Az emberi világ inkább hasonlít egy hangyabolyra, főképp, mert mindenki magáért van, és ugyanakkor mindenki egy gép értelmetlen alkatrésze.
Noha én az emberiségről kérdeztem Önt, Ön mégis inkább a társadalomról beszélt. Létezik az Ön számára az emberiség kategóriája?
Olyan bonyolult és összetett kérdést tett fel, amely számomra mindig is fontos volt. De ez a kérdés, hogy úgy mondjam, már valamiféle misztikus princípiumra vezethető vissza. Amikor megpróbálunk megismerni bizonyos tulajdonságokat, mondjuk Isten tulajdonságát, a végtelenséget... amikor egybeolvadunk ezzel a végtelenséggel... azaz kilépünk a saját énünk határaiból, és elérjük a végtelenség állapotát (ez már lelki gyakorlat), akkor valamelyik misztikus út nyílik meg előttünk. Valami olyan, ami minden szent írás betűi mögé el van rejtve... Ezt egyszer át kell élni... A végtelenség mindent és mindenkit magába foglal... Ha egyszer megérzed magadban ezt a végtelenséget, akkor már te magad olvasztasz bele mindent és mindenkit saját magadba. Ha önmagad vagy, akkor mindenki leszel, minden élőlénnyel eggyé válsz, aki a Földön és nem csak a Földön él. Minden benned van, és Te vagy ugyanakkor mindenben. És akkor megérted Jézus igéjét: „Szeresd ellenségedet”, azaz megérted, hogy ha egy egység vagy az ellenségeddel, akkor már nem lehetséges nem szeretned őt, mint a saját részedet...Így működik az egység és elegyíthetetlenség.
Ön a „misztikus” szót használta, itt nem inkább a lelki értelemről lenne szó?
Valahogy sajátságosan viszonyulok a misztikus szóhoz. A tömegek számára – a hollywood-i akciófilmek hatására – a misztika fogalma összekeveredik a mágia fogalmával. De a misztika és a mágia külön dolgok. A misztika a függőleges út, azaz a Teremtő keresése, és egyben saját magad megértése, ez a végtelenség legnagyobb és egyszerre legkisebb formája. A mágia pedig csak arra lehetőség, hogy manipuláld a materiális világ láthatatlan elemeit. Ez a képesség a vízszintes síkhoz tartozik, úgy, mint a félistenek és szellemek pogány világa, ez is materiális világ, de az energiák és a formák még megfoghatatlanabbak. Míg a vallások útja függőleges: a megismerés útja a materiális világ határain kívül. Vagyis számomra a misztika – Út, a mágia viszont csak az a képesség, hogy befolyásolni tudjuk az energiákat, és hogy különböző szinteken transzformáljuk az anyagot. Kísérlet arra, hogy elérjük a Sziddha szintet, valamilyen csodás képességet, de nem a lelki megismerés céljából, hanem egoizmusból, hiúságból. Azaz nem azért, hogy függőlegesen felemelkedjünk, hanem azért, hogy uralkodjunk a világon, és mások fölé emelkedjünk.
Ön az ihletet a szenvedésen vagy inkább az örömön keresztül kapja?
Számomra a végtelenség a legfontosabb, a végtelenség foglal magába mindent. És ebben nincs meg az arisztotelészi logika kategorizmusa: vagy ez vagy az, de más nincs. Létezik ez is, az is és még valami... a „valamik” végtelen sokasága.... és ezek között olyanok is, amelyekről nincs is fogalmunk. Megszoktuk, hogy mindent felcímkézünk, vagy így vagy úgy, de valójában az is lehet, ez is lehet. A konkrét helyzettől függ, a körülményektől, a kedvünktől és az érzéseinktől. Szerintem válaszoltam (mosolyog).
És ha azt kérdezem, hogy kinek írja a verseit, akkor azt mondaná, hogy mindenkinek, ugye?
Vagy mindenkinek vagy senkinek... lehetetlen mindenkihez igazodni. Nem fogsz mindenkinek tetszeni. Valójában nem is képzelek el egy konkrét olvasót. Nem valakinek írok konkrétan, egyszerűen nem is tudok egy konkrét olvasóhoz írni. Ha valakihez igazodom, akkor már nem írhatok őszintén semmit, attól félnék, hogy hamisat írok.
És az, aki az Ön költészetét szereti, az Ön barátja is egyben?
Én Vízöntő vagyok. Számomra mindenki, aki szembe jön velem, potenciális barát. És nagyon boldog vagyok, ha ez valóban így történik. Így volt Vörös Istvánnal is. Rögtön éreztem, hogy barát, és remélem, ő is így volt ezzel. Ha mégsem így történik, akkor sajnálom. Az emberek mind mások, vannak olyanok, akik rögtön falakat emelnek, ez valószínűleg a negatív tapasztalataik miatt van így. Én mindenkihez barátként állok hozzá, ez az én hitvallásom. Ahogy a buddhizmusban is: minden élőlény potenciális Buddha, csak még alszik, de olyan tiszteletet kell tanúsítani feléjük, mint a Megvilágosodott iránt.
Lehet, hogy ez a kérdés az olvasóról kicsit abszurd volt...
Minden olvasó, ahogy az író is, teremtő. Újrateremti azt, amit az író megírt, és ez minden alkalommal egy teljesen más, új, eredeti mű. Számomra az alkotás folyamata lelki gyakorlat. Mert az olvasó és az író is a gondolataikat és érzéseiket egy témára, egy képre összpontosítja. Hiszen ez a meditáció, szemlélődés, vizualizáció folyamata. Amikor írsz, mindenről megfeledkezel magad körül, teljesen belemerülsz az új teremtésének folyamatába. Eltűnik a hamis én, az ambíció, a hiúság... a lényeg éppen a folyamat, a többi abban a pillanatban egyáltalán nem fontos. Sőt, a teremtésed produktuma nem is fontos, az, hogy mennyire sikeres vagy nem sikeres. Csupán megpróbálsz kifejezni a legteljesebben, a legpontosabban, minden művészeti eszközt felhasználva valamit. Ennyi, más nincs. Azt éled át, azt az állapotot, amit a Teremtő az alatt a hat nap alatt…
Min megy most keresztül Ön szerint az orosz irodalom?
Számomra úgy tűnik, a művészet világában most olyan folyamat zajlik, hogy nem az irodalom értékes önmagában, hanem bizonyos divatos tendenciák. A különböző divatos körök a maguk ízlésvilágával, trükkjeivel, törvényhozóival. Gyakran ők a sikeres szülők gyerekei, aranyifjak, akik már mindenen túl vannak, ami az életben lehetséges, az élet számukra túl egyszerű és túl jó. És ezért valami különlegesre vágynak. Mindenre képesek, hogy másokban megrökönyödést keltsenek, képesek bármiről írni, legyen az fekete humor, banalitás vagy mocsok. Ez most náluk a menő. Valójában, ezt elég nehéz művészetnek nevezni, ez valamilyen váladékozás, de csak a váladékozásért magáért, és nem azért, hogy felépüljenek a betegségből. Éppen ekkor fejlődik ki a kasztszellem: amikor már nem az alkotás a fontos, hanem, hogy valamilyen divatos körhöz közel kerüljenek. Most általánosságban, ahogy én érzékelem, az orosz művészet valamilyen gyászos perióduson megy keresztül, vulgarizáción, ahogy ez megtörtént a sötét Középkorban is az antik örökséggel, ezt most a moszkvai divatos körök kultiválják. A vidék sokkal egészségesebb közeg ebből a szempontból, noha már ott is megkezdődött ez a folyamat. A divat követése megront, már a saját természeted ellen teszel, becsapod saját magadat, és ennek következtében nehézkes, nyomott hangulatú művek születnek, depresszív dolgok következnek… Vidéken más bajok vannak: stagnálás, lassúság, ragaszkodás a megszokotthoz – ez az antipólus. Szóval elmondható, hogy az irodalmi környezet szempontjából minden vidéki központ különálló, még azt sem tudják mi történik a szomszédban.
Ha az irodalmat, mint szervet képzeli el, akkor az most egy krízist él meg?
Szerintem a társadalom krízise mindenre kihat.
És nem volt valaha olyan vágya, hogy elvonuljon az erdőbe?
De. El is vonultam, és éltem is ott.
Sokáig?
Egyedül vándoroltam, volt úgy, hogy másfél hónapig is. Egyszer egy kunyhóban is éltem a havasokban a Konzsakovszkij Kámenynél, ez Szverdolovszk megye legmagasabb pontja. Akkor egyszerűen nehéz volt a lelkem, itt hagytam mindent és kimentem a havasokba.
És úgy gondolta, örökre?
Nem, nem lennék képes örökre elvonultan élni. Mivel valamennyire én is ennek a rendszernek a produktuma vagyok. Ott más rendszer működik – ott egyszerűen nem élnék túl. Más világok, más törvények. Engem a hátizsákom súlya befolyásol: amennyit tudok, magammal viszek, és ameddig az kitart, addig maradok. Képtelen lennék vadászatból élni, vegetáriánus vagyok. Számomra az erőszakmentesség elve nagyon fontos. A termések, gyümölcsök mindig jó vésztartalékok, de nem tartanak örökké. A földet ásni és valamit termelni, az már külön tudomány, aminek teljes egészében neki kell szentelnie magát az embernek, és csak azzal kell foglalkoznia.
Lenne még egy kérdésem, bár lehet ezt már megválaszolta másnak is. Melyik néphez tartozónak vallja magát?
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Mert én úgy gondolom, hogy az orosz nép vér szerint 70%-ban eloroszosodott finn. Ha az orosz nép területének alakulását nézzük, láthatjuk, hogy sok finn elnevezés van, és hogy az orosz állam fővárosa sem szláv, hanem finn gyökerekkel rendelkezik.
Beszéli a komi-permják nyelvet?
Nem, nekem az orosz az anyanyelvem és minden ősöm orosznak van jegyezve az iratokban, egészen a jobbágyság eltörléséig visszavezethetően. De az utolsó népszámláláskor vogulnak vallottam magamat. A vogul nem egyenlő a manysival, nem képvisel konkrét népet, a vogul az csak vogul (nevet). Permben éppen ezért lett szerintem 11 ilyen vogul rögzítve.
Szerettem volna még Önt kérdezni a prózáról. Azt mondta, hogy ez az Ön számára mindig is nehezebb volt.
Eleinte igen.
És most?
Amikor elkezdtem az aktív újságírói munkát, fejlődés indult meg a prózát illetően is. Eleinte inkább a költészet szabályait alkalmaztam.
Gondolt arra, hogy kiadjon egy próza kötetet is?
Ebben a kötetben is van egy-két prózai írás. Anna azt mondta, hogy ilyen kötetet szeretne... És kell is, hogy a fordító ezt akarja. Tavaly Permben megjelent egy lírai tárcákat tartalmazó könyvem a Plennyiki goroda (A város foglyai – szerk.). Ezek séták a perm-városi folyócska, a Danyiliha mentén, amelyik hasonló a Rákos patakhoz, ami a Dunába torkollik. Bár a miénk kevésbé szerencsés, bizonyos szakaszait aszfalt fedi, néhol meg szemétlerakókba fut bele. Régóta kész van egy anyagom egy másik hasonló könyvhöz, ami egy éve egy permi kiadónál fekszik, de ez már nem alkotói, hanem tisztán anyagi kérdés. Ez a próza a szépirodalom és a publicisztika határán mozog. Valójában nem gondolom, hogy tisztán szépirodalmi, inkább újságírói feladat volt ez. De akárhogy is, az embereknek tetszett. Természetesen szívesen visszatérnék újra a tiszta művészi prózához, de mivel sokszor dolgozom újságoknak, erre már nincs energiám. Továbbá, a próza nem költészet, nagyobb összpontosítást, erőt igényel.
Az orosz irodalomból mi áll közel Önhöz?
Mandelstam. Ő a kedvenc orosz költőm. Bár az életem különböző szakaszaiban mindig valaki más okozott függőséget, hosszú lenne felsorolni. Az „Aranykor”-ból nagyon szeretem Baratinszkijt, lelkileg közel áll hozzám. Mindketten sztoikusok vagyunk. Általánosságban számomra az élet hitvallása egyenlő a pesszimista sztoicizmussal, azaz, hogy az életben nem lesz semmi jó, és mindent, bármi történjék is, méltósággal kell elfogadni. Ez a krédóm. Nem elveszíteni a személyiséget, akár az indiánok.
És Puskin?
A kései Puskint szeretem. Például az Ördögök-et, tudom is fejből. Vagy a Álmatlan éjszakán született ez a költemény címűt. De ebből az korszakból sokkal jobban szeretem Baratinszkijt Puskinnál.
Ez igazán érdekes. Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.
Szívesen, vagy ahogy magyarul mondanánk: „Nincs mit.”
Az interjút Banchenko Alexandra készítette,
fordította Zimmermann Gerda
