Honlapunk szerkesztői szlavisták, vagy egyéb módon kötődnek valamelyik szláv kultúrához-nyelvhez – és nagyon jól tudjuk, hogy a magyar átlagolvasó nincs tisztában az alapvető tényekkel sem, keveri Szlovéniát és Szlovákiát, Krleža és Hrabal hajdani népszerűsége köddé vált, csak az jelenik meg könyv formában, amire sikerül támogatást szerezni valamelyik európai alaptól, és az is alig néhány száz példányban... Mindebből az is következik, hogy az Önök most megjelent könyveit alig tucatnyi ember olvasta, ezért általánosabb kérdéseket tennék föl. Sőt, nem is mindig kérdéseket, hanem továbbgondolásra szánt fölvetéseket.
‒ Hogyan látják az úgynevezett kis nyelvek irodalmainak szerepét az európai kultúrában? Mit ér egy író, ha (például) szerb?
Mileta Prodanović: Az irodalmat is, mint annyi minden mást manapság, a globalizáció jellemzi. A bestsellereket azonnal lefordítják, és még a borítójuk is azonos minden országban (a budapesti kirakatokban ugyanazt a Stieg Larsson-krimit és a Szürkének ugyanazt az ötven árnyalatát láttam, mint Belgrádban vagy Brüsszelben). A kommunizmus idejében az író szerepe felforgató, prométheuszi volt – mára ennek nyoma veszett. Az író termelő, iparos, aki a saját műhelyében pepecsel. Könyveinek megjelenése mikrotörténésnek minősül. Hogy mit ér az író, ha szerb? Amikor a kilencvenes években fölléptem külföldön, mindig azt tapasztaltam, hogy azonosítanak a rezsimmel, noha én a kezdetektől fogva szembeszálltam vele. A közönség mindenhol azt várta, hogy egy szerb író minimum a srebrenicai mészárlásban részt vett. Ennek a nyilvános firtatása megszűnt, de a gondolat nem tűnt el az emberek fejéből. Egy rövid, magyar vonatkozású anekdotám is van erre: tavaly a lipcsei könyvvásár vendége voltam, majd egy irodalmi esten vettem részt Berlinben, kiváló horvát kollégámmal, Robert Perišićtyel, és a magyar Szvoren Edinával, akitől az egyébként igen fölkészült műsorvezető azt találta kérdezni: Hogyan tud a zenéről írni, amikor az országa éppen elmerül a fasizmusban? Úgy éreztük, hogy meg kell védenünk fiatal kolléganőnket, és Roberttel mindketten tulajdonképpen ugyanazt mondtuk: Miért gondolja rólunk mindenki azt, hogy mi egy Kusturica-filmből bújtunk elő? Szóval: a kis irodalmaknak az egyik feladata az előítéletek elleni harc.
Dragan Velikić: Tény, hogy a nagy nyelvek kis írói előnyben vannak a kis nyelvek nagy íróival szemben. Megszállott olvasóként azonban sok kiváló, kis nyelven írt könyv került a kezembe, a fordításoknak köszönhetően. A nemzeti hovatartozás nem jelent minőséget, ez nyilvánvaló. Erről nem lehet dönteni – arról viszont igen, hogy hova jutunk el. Ez már tehetség-, ész- és kitartásfüggő. Bizonyos körülményeken nem tudunk változtatni. Mindenben ott a politika keze. De a jó könyvek előbb-utóbb sorra kerülnek. Kosztolányit például sok évvel az után fordították le szerbre, semhogy a kortársunknak mondhattuk volna. De az irodalom, amit írt, igenis kortárs, és az is marad, a következő nemzedékek számára is.
‒ Általánosnak vagy marginálisnak mondható a jugoszláv idők iránti nosztalgia Szerbiában?
Mileta Prodanović: Belgrádban nemrég volt egy kiváló kiállítás erre a témára, amit több, a volt Jugoszlávia területéről érkező művészettörténész állított össze. Én Marija Todorovával értek egyet: a volt Jugoszlávia kis zsebbirodalom volt. Nem más népek leigázása volt a célja, és támogatta a kettős identitást – én például nyugodtan vallhattam volna magam jugoszlávnak is, meg szerbnek is, miközben az államalkotó nép ideológiája mindig is távol állt tőlem. Az volt a tapasztalatom, hogy ha több nép él egymás mellett, akkor annak a társadalomnak nagyobb a belső dinamikája, több lehetőség adódik a tapasztalatcserére. Nem véletlenül érzik azt sokan, hogy valamivel megrövidítették őket. És most minden ország abba az Európai Unióba igyekszik, amelytől ugyanazt várja, amije korábban már megvolt.
Mondhatnám akár azt is, hogy a most lefordított regényem, a Kert Velencében erről is szól, két idősíkon, és két kulturális síkon, arról, hogy a hozzám hasonlóan gondolkodó naivak háta mögött hogyan készülődött mindaz, ami aztán a 90-es években történt.
Dragan Velikić: Mindig jobb az, ami már elmúlt, ez már közhely, mert az emberi természet része, hogy igyekszik elfelejteni, elfojtani a kellemetlen eseményeket. Idővel mindenki megalkotja a saját múlt-változatát, és ez gyakran eltér a megélt eseményektől. Azonban, őszintén szólva, a régi Jugoszlávia polgárainak többsége számára az élet akkoriban gondtalanabb és biztonságosabb volt, mint manapság. Szerintem kevesebb alantasság és durvaság volt a mindennapokban. A kommunizmus valóban favorizált egy kasztot, de Jugoszláviában, a többi kelet-európai szocialista országgal szemben, lehetett lélegezni. Az a szabadság is megadatott, hogy vízum nélkül utazhattunk Nyugatra is, Keletre is. Ezek az érvelések tehát, hogy a múlt század 80-as évei jobbak lettek volna, érthetőek és logikusak, de nem gondolom, hogy ez a kortárs szerb irodalomban fontos téma lenne.
‒ Eljut-e Önökhöz valami a mai magyar irodalomból?
Mileta Prodanović: Személyes kapcsolatokon múlik minden. Zilahi Péter Ablak-zsiráfját például szeretem: fölnőtté válásunk közös nevezőit találtam meg benne. Azt tudtam, hogy Belgrádnak, Nándorfehérvárként nagy szerepe volt a magyarok történelmében – ugyanakkor nekem van egy Belgrádról szóló esszékötetem, amelyben patchwork-citynek nevezem a városomat, és ennek megírásakor rá kellett döbbennem, hogy a város életében nem túl látható, de fontos a magyar szál.
Dragan Velikić: Másfél évet töltöttem Budapesten. Hiszem, hogy az irodalmi művek olvasása a legjobb módja annak, hogy az ember megismerje egy nép kultúráját, ezért angol és német fordításban olvastam a magyar írók műveit. Ki merem mondani, hogy némileg ismerem a magyar irodalmat. Mint a B92-es Rádió kiadójának szerkesztője kezdeményeztem két magyar író, Kosztolányi Dezső és Eörsi István műveinek kiadását.
‒ Mi az a kép, amit ezúttal hazavisz magával Budapestről?
Mileta Prodanović: Visszatérés volt ez számomra a kilencvenes évek elejére, amikor még úgy tűnt, hogy a rendszerváltás átmeneti évei rövidebb ideig fognak tartani.
Dragan Velikić: Ismerem és szeretem Budapestet. Ez a város színhelye néhány regényemnek is, elsősorban az Orosz ablaknak (magyarul a Geopennél jelent meg), és a Bonaviának (jövőre jelenik meg a Napkútnál). Első kézből ismerem a várost, nem egy turista szemszögéből, aki aztán egy vendég-író stílusában, Wikipédia-forrásokból írja le egy város tereit. Az a tény, hogy nem beszélek magyarul, előnynek bizonyult másfél éves budapesti tartózkodásom során, mert sokkal megfoghatóbb, mélyebb módon ismertem meg várost, szinte belélegeztem, magamba szívtam a részleteit, csavarogtam, fölfedeztem a mindenapjait. Volt kedvenc éttermem, a Kör a Sas utcában, fogorovosom a Villányi úton, írógépszerelőm a Szív utcában, szabóm a körúton... Beleivódtam a város mindennapjaiba, és a regényeim megőriztek egy olyan Budapestet, amely ma már, legalábbis részben, nem létezik. Ebben van az irodalmi művek előnye, bennük olyan területek maradnak meg, amelyekre bármikor visszatérhetünk. Ezúttal korrigáltam néhány részletet, például az új busz- és metróvonalakat és -állomásokat... A város képét néhány további infóval bővítettem, de mivel évente legalább egyszer meglátogatom Budapestet, nem értek meglepetések. Itthon vagyok ebben a városban.
Lejegyezte: Rajsli Emese
