A „Polak” és a „pan” (úr) szavakat szinonimákként használják a Warta völgyétől egészen a Dnyeper völgyéig. A nyomorgó Galíciában és a mindig éhes Fehéroroszországban. A lengyel a falvakban – osztályellenség. Ha átlépjük a Bug folyót, elég odafigyelnünk a kiskereskedők szavaira és hangnemére: „vedd meg, uram, vigyed, uram, mit garasoskodik itt…” Mennyi könyörgés és megalázkodás van ebben az „urazásban”.
De az átlag fehérorosz titokban köp erre az egész lengyel-úri méltóságra, amit oly sok nemzedék tapasztalataiból ismer. A lengyel pan sose veszett éhen, és nincs jobb dolga, mindig csak bujtogat meg cirkuszol. Nem komoly ember, bár elég veszélyes. Nem árt óvatosnak lenni vele.
Most pedig helyezzük be más nemzetek nevét ebbe a sémába. A magyarokét, a szlovákokét, a románokét, a szerbekét. Így is minden stimmel. A magyar urak birtokolták a földet a Tátrától az Adriáig és az erdélyi hegyekig. Ma ezek a területek új, paraszti eredetű államokhoz tartoznak, akárcsak a régi Lengyelország keleti végei. Nem könyörületes az idő a fényes birodalmakhoz.
Egy paraszti származású szlovák ugyanolyan allergiásan reagál országa határ menti járásaiban a magyar kultúra jelenlétére, mint manapság egy fehérorosz Grodno (Hrodna) környékén a lengyelségre. A lengyelül beszélő helybelit urizáló, okoskodó parasztnak tartják. És nem ajánlatos közelebbi kapcsolatba kerülni vele, mert az ilyen mocsoktól bármilyen disznóság kitelik.
A lengyeleknek a vérükben van a nemesi kultúra, mert a nemzetté válási folyamat az udvarok és udvarházak köré szerveződött. Ezt akár a Pan Tadeus példáján is bemutathatjuk, hisz a lengyel nemzeti eposzban valójában nem léteznek parasztok. A Pan Tadeushoz hasonlított fehérorosz nemzeti eposz címe Új föld, ennek is egy Mickevics[1] a szerzője, de nem Adam, a hétszilvafás nemes, hanem a kulák hájat növesztő Kasztusz. Ő is a Nyemen vidékéről, a zseniket termő novogrúdoki tájakról származik. Az ő Új földje a jobbágyság eltörlése után földhöz juttatott parasztok gazdagodásáról szól. A Pan Tadeussal ellentétben itt legföljebb véletlenül kerülhet szóba az udvarház és a földesúr.
A fehérorosz igazság Jakub Szela[2] igazsága, és az erre épült új keletű Fehérorosz Köztársaság nem nemzeti, hanem szociális állam. Sőt rosszabb, béres-zsellér osztályállam, ahol a kolhozparaszt-világnézet az uralkodó. Le az oligarchákkal, le a reformokkal, ne majmoljuk a kordonon túli szomszédokat. A mai fehérorosz – tulajdonképpen szovjet – ember véleménye szerint Fehéroroszország körül mindenki hülye. És őszintén csodálkozik azon, hogy a testvérnépek ilyen reménytelenül és könnyelműen utat tévesztettek.
A fehéroroszokat alázatos, halk szavú emberekké formálta a sorsuk. Néha olyan véleményt is hallani, hogy e nép mentalitása nemrég szabadult rabszolgákéra emlékeztet. E lekezelő megjegyzésből a behódolás keltette düh érezhető. De mind a bosszúság, mind a lekezelés igazságtalan. Mindez csak a történelmi ismeretek hiányával magyarázható. Fehéroroszország út Európa és Oroszország között. Lehet-e másfajta mentalitása annak, aki országúton nevelkedik, ahol hadseregek és népek vonulnak évszázadok óta?
A legnagyobb, döntő katasztrófa Alekszej Mihajlovics[3] országdúlása volt. A XVII. század közepén történt (Lengyelországban ez volt a svéd özönvíz ideje). Fehéroroszország ekkor elvesztette népessége felét és gazdasági potenciáljának majd’ háromnegyed részét. Az ellenség felperzselte a falvakat és a városokat, például a meglehetősen nagy területű vityebszki járásban alig kétszáz lakost találtak az invázió után. Amputálták a fehérorosz társadalom felsőbb rétegeit, a helyi népesség társadalomszerkezetét ezután már csak jobbágyok alkották. Ezt a csapást tulajdonképpen sose heverte ki az ország.
A XVII. századból ránk maradt tudósítások szerzői arról számolnak be, hogy Fehéroroszországban reggeltől estig vándorolhatott az ember anélkül, hogy élő emberrel találkozott volna, mindenütt csak hullák, hullák, hullák. Nem volt, aki eltemesse őket. A megmaradt viskókban egész családokat találtak holtan, végzett velük az éhínség vagy a betegség.
Fél évszázaddal később tört ki az északi háború. Fehérorosz földön már nemigen volt mit rabolni, de azért I. Péter parancsára fölégették Mohilevet, az újjászülető lakosság negyedrészét pedig kiirtották vagy Oroszországba hurcolták. A lakosság tömeges elhajtása az oroszok állandóan bevetett kedvenc fogása volt. A ritkán lakott és elmaradott civilizációjú területeket elnyelő terjeszkedő birodalomnak szakemberekre és munkaerőre volt szüksége, ezért foglyul ejtette a megfelelő embereket. Különösen nagyra értékelték a polgári kézművescsaládokból kikerült foglyokat, közülük is legfőképpen az építőmestereket. Nagyon kellettek, mert ekkor kezdett kiépülni Moszkva és számos vidéki katonai-közigazgatási központ.
És mintha mindez még nem lett volna elég, 1812-ben jött Napóleon hadjárata. Csak abban különbözött a korábbi tragédiáktól, hogy a helyi lakosságot nem karddal tizedelték, hanem az éhínség és a járványok, gyakran a kolera és a nőket megerőszakoló katonák által behurcolt nemi betegségek pusztították a népet. A két ellenséges hadsereg minden élelmiszert eltüntetett az országból. A korabeli feljegyzések szerint még kannibalizmusra, az elvadultság legtébolyítóbb eseteire is volt példa – az anyák megették saját gyerekeiket.
A soron következő, negyedik katasztrófa a sztálini diktatúra és a német megszállás évei alatt sújtotta Fehéroroszországot. A tízmilliós ország majd’ hárommillió embert veszített, ezt a hiányt csak a hetvenes évek végére sikerült pótolni.
Találhatunk-e Európában még egy nemzetet, amelyből négyszáz éve minden évszázadban milliókat mészárolnak le módszeresen? A fehéroroszok csak biológiailag maradtak fenn, a gazdasági és kulturális fejlődésre, a felsőbb társadalmi rétegek újraképzésére már nem maradt erejük.
Amikor az emberi sorsokat nagy együttérzéssel megjelenítő Maria Konopnicka[4] bejárta az egykori Litván Nagyhercegség tájait, sokkolta a rettenetes nyomor. Mintha a jövőbe látna, megérezte, hogy egyszer majd életre kel itt Fehéroroszország, csak attól félt, hogy a jövő idők fehéroroszai kőszívű emberek lesznek.
Volt is mitől félnie. A nyomorra épülő társadalomban nem találnak kedvező feltételekre a humanizmus és a demokrácia eszméi. Sziklaszilárd bizonyíték erre az új állam mostani elnöke, akit szeret, valósággal tenyerén hordoz a nép. Osszuk el egyenlően a nyomort, gazdagok meg ne legyenek – ezt a programot lelkesen támogatja az egész ország. Egyébként Lengyelországban is milliók követnék Lukasenkát, különösen a munkanélküliek.
A fehéroroszok közt még mindig él az elnyomó lengyel sztereotípiája, jól ismerjük ezt a történelemből. Az egykori kizsákmányoló manapság a dörzsölt és igen bőbeszédű figura alakját ölti. Ilyen emberrel nem érdemes egyezséget kötni. A fehéroroszok undorodva fordulnak el a puha kezű, simára borotvált képű vigéctől, mert ugyanúgy nézett ki a rengeteg hektáron gazdálkodó földesúr vagy a környéken letelepedett főtiszt.
Kölyökévek című könyvében bámulatosan írta le Melchior Wańkowicz[5] azt az ellenszenvet és bizalmatlanságot, ami azt sugallja, hogy a világon minden rendes ember normálisan beszél, vagyis úgy, mint a fehéroroszok, ugyanakkor a dicső államoktól kitelik az, hogy mindenféle elképesztő nyelveket találjanak ki, nehogy átlássa a paraszt a mocskos cselszövésüket.
Jakub Szela szemével nézve az udvarházban élő hölgyek csábos kurváknak tűnnek. Lássunk egy jelenetet egy prózai műből, a háború utáni lengyel irodalom paraszti vonulatából: egy Kielce környéki földbirtokos asszony meglépett a Vörös Hadsereg elől, a parasztok meg benyomultak a kastélyába, letépték a falról az úrnőt ábrázoló olajfestményt, majd egymás után rámásztak, és beleélték magukat a nemi erőszak gyönyöreibe. Majdnem ugyanilyen jelenetet találhatunk a fehérorosz Csaszlau Adamcsik egyik történetében – 1939 szeptemberében a parasztok röhögve törik be a feleségével és a lányaival elrejtőző földbirtokos hálószobaajtaját; a szerencsétlen férfinak még volt ideje agyonlőni az egész családot és öngyilkosságot elkövetni, mielőtt rájuk tört volna a kiéhezett horda.
Ez a fehérorosz és a lengyel igazság ütközését is jelképezi. Jobban mondva a paraszti osztályszemléletet ütközteti a lengyel nemzeti igazságfelfogással. Hisz a Visztula partján élő kisasszony is átlátott a szitán, amikor nyugatra szökött falusi lengyel honfitársai elől. Egy lengyel nő menekül a lengyel férfiak elől, méghozzá egy német férfi társaságában. Igaz, nem szereti, de mégiscsak junker származék, nem pedig egy büdös paraszt.
A két világháború közti korszakban a megkésett Fehéroroszországban nem született meg a fehérorosz államiság, még autonómia formájában sem. Ezért jelentős részben a lengyeleket terheli a felelősség, hiszen elvetették Józef Piłsudski marsall föderalista koncepcióját. Azért teszek szemrehányást a lengyeleknek, mert mindig az erősebbet terheli komolyabb felelősség – azt, aki megtehette volna, de nem akarta. A lengyelek könnyen elérhették volna ezt a célt, mert a bolsevikok a legkevésbé sem ragaszkodtak semmiféle határvonalhoz, hisz Lenin szájából hangzott el az a kijelentés, hogy egyáltalán nem mutatnak érdeklődést a Berezynkától nyugatra fekvő területek iránt. Ők csak két dolgot tartottak fontosnak: a békét és Ukrajna bekebelezését, mert anélkül nincs orosz birodalom.
De a Lengyel Köztársaság határain belüli fehérorosz Piemont csak ábrándkép, szép utópia maradt. A lengyel közvélemény az ország örök időkig elszakíthatatlan szerves részének tartotta a keleti határvidéket gazdaságilag és kulturálisan egyaránt. A többség csak lengyelül rosszul beszélő lengyeleknek látta a fehéroroszokat.
Így aztán fehérorosz nemzeti körökben hamar fölszívódott a kezdetben általános lengyelbarátság, átadva helyét a sérelemérzetnek. Nagy volt a csalódás, már csak azért is, mert a két nemzetet összekötő kapcsolatok valóban szorosak voltak. Hadd hivatkozzam a fehérorosz költészet géniuszára, Janka Kupala[6] (Jan Lucevics) példájára, aki ifjúkorában lengyelül kezdett írni, s mint feleségétől, Uladziszlavától tudjuk, álmában még hosszú évek múltán is gyakran nyöszörgött lengyelül. Egyébként a minszki dolgozószobákban és szalonokban ma is megértetheti magát az ember ezen a nyelven.
De legyünk igazságosak – az se ért volna sokat, ha az első világháború után hajlandó lett volna nem lengyel érdekeltségnek nyilvánítani a fehérorosz területeket a lengyel állam és a lengyel nemzet, mert a fehérorosz nemzeti mozgalom ekkor még csak kezdeti stádiumban volt, és csak a következő nemzedék vehette volna át a hatalmat a lengyelektől.
A szovjet kolhozok viszont tökéletesen illettek a fehérorosz mentalitáshoz, betöltötték a nemesi udvarházak helyét, ahol gazdatisztek és hajdúk képviselték a hatalmat. Ilyen világ volt egészen 1991 augusztusáig, amikor is Fehéroroszország váratlanul önálló állammá vált, pedig egyáltalán nem vágyott ilyesmire. Most egyedül kell boldogulnia, mert sorsára hagyták a szomszédai. Ezért paraszti módon próbál javítani az önbecsülésén, eltörli szégyellt identitásának nyomait, és azokat utánozza, akiket többre tart magánál.
Pontosan ezért törekednek a fehérorosz szülők és gyerekek arra az államhatalommal együtt, hogy minden iskola és oktatási intézmény orosz nyelvű legyen. A határvidékeken a szomszédos országok nyelvei is kiszorítják a paraszti sors stigmáját viselő fehérorosz nyelvet – egyre több lengyel, litván és ukrán tannyelvű iskola nyílik. A lengyel oktatási nyelvű iskolákból kikerülő fehérorosz diák úgy viselkedik, mint egy angol tannyelvű gimnáziumban végző varsói diák: a kivándorlást fontolgatja.
Hát így mutatkozik meg a fehérorosz lelket hatalmába kerítő parasztkomplexus. Akinek ilyen lelke van, az haraggal néz a környező világra, különösen a lengyelekre. Mert nem adtak semmit, nem segítettek, nem vonszolták magukkal a jobb világba. Hiszen a gazdagnak erkölcsi kötelessége, hogy adjon a szegénynek. Aljakszandr Lukasenka ügyesen kihasználja ezeket a fehérorosz komplexusokat, amikor azt mondja: „Nem kellünk senkinek, még a lengyelek is a hátsó fertályukat fordítják felénk.”
Most kiderült, hogy az oroszok se kapkodnak Fehéroroszország után. Élősködőnek titulálják. Az orosz elitek magát Aljakszandr Lukasenkát találják a paraziták legnagyobb díszpéldányának, ez a megrögzött lejmoló mindig kikönyörög magának valamilyen kedvezményeket a Kremlben, ugyanakkor a nyugati kapitalistákat is fűzi; pont olyan, mint a vőlegényét hülyítő menyasszony.
A fejlődés és a növekedés motorja minden államban csak a társadalom kis része, nem több, mint az állampolgárok tíz százaléka. Ők az aktívak, a legsikeresebbek, a kreatívok, az élelmesek, és ennek köszönhetően a gazdagabbak is. Ezt az arányt – tíz százalék, vagyis minden tizedik ember tartozik ide – univerzális normának tartják. A fehérorosz társadalomból hiányzik ez a csoport. A hatalom nem hagyja, hogy kiváljanak ezek a százalékok az egyenlők és még egyenlőbbek monolitikus társadalmából. Éberen őrködik ezen az orwelli igazságügy-minisztérium, minden egyéb állami szolgálattal együtt. Fehéroroszország, Lukasenkával az élén, nem akar fejlődést és növekedést, ehelyett a maga nemében egyedülálló képződmény létrehozásán munkálkodik, a szegények paradicsomát kívánja megteremteni.
A fehéroroszok irigységgel és ellenszenvvel figyelik a gazdagodó nemzeteket, ez pedig abból a tapasztalatból következik, hogy „úgyse érjük utol Amerikát”. Pontosan ugyanezt gondolta uráról és az udvarházról a jobbágy. Ebből a kétségbeesett irigységből született az a gyűlölet, amelynek irodalmi ábrázolását a XIX. századi szerzők műveiben, például Jan Barscseuszki[7] Parasztdúlások című elbeszélő költeményében is megtalálhatjuk.
De a fehéroroszok, hogy szabadulni tudjanak kisebbrendűségi komplexusuktól, sajátos mitológiát agyaltak ki, mely szerint a sikertelenség valami pozitív dolog. Elég meghallgatni az Amerikába kivándorolt fehérorosz emigránsok történeteit – szerintük ott minden rosszabb, mint szovjet hazájukban. Ez a szemlélet Lengyelországban sem ismeretlen. Ha figyelmesen elolvassa az ember Edward Redliński[8] Dolorado című kisregényét, nem győz csodálkozni azon, hogy az a szerencsétlen hogy tudott hét hosszú évet végigszenvedni abban a rettenetes Egyesült Államokban!
Szóval a lengyeleknek nem jelenthet problémát a fehéroroszok megértése. Hiszen van nekik Lepperük.[9] A Podlasién élő lengyelországi fehéroroszok egyértelműen Lukasenka hasonmását látják benne. Itt minden látogatása valóságos népünnepély, a vezér minden durvább kiszólását hatalmas ovációval fogadja a nép. E nép szemében Lepper nem lengyel, hanem a mi kutyánk kölyke, csak éppen lengyelül beszél. Ő a mi emberünk a szejmben, aki megfogalmazza az egyszerű emberek gondolatait és elvárásait. Sajnos a „tolvaj uraságok” nem hagyják szóhoz jutni.
És pont ezt a Leppert tekinthetjük a lengyel–fehérorosz sorsközösség újabb bizonyítékának. Ez a sorsközösség jóban-rosszban megmutatkozik. Hisz valahányszor elbukott a történelmi Litvánia, vagyis a mai Fehéroroszország, elbukott Lengyelország is. Könnyű ellenőrizni a történelemkönyvekben.
Pálfalvi Lajos fordítása
Eredetileg megjelent a 2000 folyóirat 2004/6. számában.
[1] Kansztancin Mickevics (1882–1956) Jakub Kolasz néven vált a fehérorosz irodalom klasszikusává.
[2] Jakub Szela (1787–1866) a galíciai mészárlásnak is nevezett 1846. évi nyugat-galíciai parasztfelkelés vezetője. Wyspiański Menyegzőjében „galíciai vámpírként” szerepel, más szerzők népi hősként ünneplik.
[3] Alekszej Mihajlovics Romanov (1629–1676) orosz cár, I. Péter apja.
[4] Maria Konopnicka (1842–1910) lengyel író- és költőnő.
[5] Melchior Wańkowicz (1892–1974) lengyel publicista és prózaíró.
[6] Janka Kupala (írói név, 1882–1942) a modern fehérorosz irodalmi nyelv egyik megteremtője.
[7] Jan Barscseuszki (1790–1851) fehérorosz és lengyel nyelvű költő és író, népdalgyűjtő és kiadó.
[8] Edward Redliński (1940) lengyel prózaíró, a nyolcvanas években Amerikában élt. Magyarul megjelent regényei: A kor szava (1977), Kenderszál kisasszon (1989).
[9] Andrzej Lepper (1954) lengyel politikus, az Önvédelem nevű parasztpárt vezére.
