Én
Idén ősszel vettem egy százéves házat Alsó-Szilézia egyik hegyi falucskájában. Járt hozzá egy kutya, a pofája farkasra hajazott, a teste pedig porlepte jegesmedvére hasonlított. Az egyik füle fekete volt, a másik fehér, mindkettő hegyes és éber. A korábbi tulajdonosoktól ottmaradt némi berendezés, többek között egy konyhaszekrény, egy oszlopos ágy meg egy masszív tölgyfaasztal, telekarcolt lappal, sajátos írásnak tetszett, mindennap megpróbálom megfejteni.
A helységet a németek idején Görbersdorfnak hívták, és arról volt híres, hogy a világon itt volt az első tüdőszanatórium, Hermann Brehmer doktor és utódai a klímával és a megfelelő diétával gyógyították a betegeket. Most Sokołowsko a neve, annak a lengyel tüdőgyógyásznak a tiszteletére, aki néhány évig Brehmer doktor kedvelt, noha kritikus szellemű asszisztense volt, aki makacsul állította, hogy a hideg zuhany és a hosszú séta nem használ az előrehaladott állapotú tüdőbetegeknek. Az a hely, ahol le akartam telepedni, olyan kicsiny, hogy könnyen szem elől lehet téveszteni, olyan, mint egy vékony sebhely, amit lassan ellep az erdő. A régi szanatórium romokban hever, a kisebb üdülők és panziók többsége évek óta zárva van, a háború előtti házak szétmállanak vagy üresen tátonganak. Ez a helység a legkisebb, amelyben eddig éltem, a kutya viszont hatalmasra sikerült, sűrű bundáját csak lóvakaróval tudtam kifésülni. A szőrzet alól előbukkanó rózsaszínű, sebhelyekkel teli bőre finom, akár egy gyereké. Kifésült bundája olyan puha, hogy be lehetne fonni, langyos illat árad belőle, olyan, mint a juharszirupé vagy a tőzegé. Az állat három nappal azután jelent meg, hogy beköltöztem, és a hűvös hajnalban egyszerűen odatelepedett az ól elé, valószerűtlenül fenségesen. A szájából pára gomolygott, és amikor kinyitottam az ajtót, a kutya egyenesen a szemembe nézett, de nem jött oda azonnal.
A falu boltjában elmondták, hogy azelőtt a látnok és gyógyító Bazyl Ochęduszkót kísérgette, akit annyira meggyötörtek a gondok, annyira elfogott a kétségbeesés, hogy eladta a házát egy wrocławi üzletembernek, aztán belefoszlott a völgy fölött súlyosbodó ködbe. Állítólag meghalt, vízbe fulladt, de a holttestét nem találták meg. A városi ember először elvitte valahová a kutyát, majd ezt megismételte, de az visszajött, és vicsorogva kerülgette a házat. Az újdonsült tulajdonos végül megbékélt az ottlétével, habár inkább félelmében, mint jóindulatában, amit hasztalanul igyekezett elnyerni az őslakosoktól azzal, hogy úgy tett, mintha idomulna a helyhez. Valahogy magához édesgette a kutyát, és attól fogva láncon tartotta az ól mellett, a helybeli asztalossal építtette meg, akit Cica Maciejának hívtak, ugyanis, mivel a feleségének megígérte, hogy nem káromkodik, a durvább szavak rímes változatait szokta használni. A cicába ezekkel a falakkal!, így idegeskedett, amikor a könyvespolcokat szerelte fel a házam görbületeire, de pompásra sikerült, mert Cica Macieja valóságos mester. Azt az embert, akitől a házat megvettem, egyszerűen Azottan néven emlegették, mert kezdettől fogva megérezték, hogy hiába az ól, és hiába vágott jó képet a harapós kutyához, többet nem érdemel. Az olyan helyek, mint Sokołowsko, kegyetlenek és szeszélyesek, a jövevényeket vagy királyi módon fogadják, vagy megfejthetetlen logikával kiköpik, mint egy almamagot. A kutya pár hónap múlva eltűnt, Azottan pedig a falut járta, és kérdezősködött, ki kötötte el tőle, mert állítása szerint a láncot elvágták. Azért is vádaskodott, mert a villany- és a vízvezeték állandóan elromlott, ami annál is bosszantóbb volt, mivel mindig a szerelők érkezése előtt javult meg, és egykettőre visszaromlott, miután azok elmentek. Végül árulni kezdte a házat. A kutyának hónapokra nyoma veszett, és csak akkor jött vissza, amikor Azottan már nem volt ott. Akárhol volt is, jól tartották, mert, ahogy nekem elmondták, soványan ment világgá.
A kutya talán messziről figyelt engem, azon töprengve, meg lehet-e bennem bízni, és talán még azt is látta, amint először gyújtom meg a konyhaasztal fölötti lámpát, és érintem meg az asztal lapját. Bazyl Ochęduszko ennél az asztalnál gyógyított a saját forrásvizével, itt idézte meg a szellemeket, és itt jósolta meg a jövőt, meg a múltat is, ami legalább ugyanolyan nehéz mesterség volt Barbara nagyanyámnak és sok ezer társának. Bazyl mindenkivel a saját nyelvén beszélt, közvetlenül, szívhez szólóan. Kvantumenergiája volt a racionalisták részére, a Szűzanya könnye az anyáskodva hívő asszonyok részére, a Szentlélek lehelete a felvilágosult katolikusok részére, és New Age meg Paulo Coelho stílusú halandzsa a könnyen emészthető ezoterikára vágyók részére. Bazyl Ochęduszko kezelése használt ugyan, de az volt a pechje, hogy csak némelyeknek, és semmi sem vált ki nagyobb bosszúságot, mint egy gyógyító, aki a rák végső fázisában lévő páciensek közül csak minden tizediket tudja meggyógyítani, meg egy látnok, aki szokatlan pontossággal találja ki minden ötödik személyről, él-e, hal-e. Viszont a spiritiszta szeánszain mindig megjelentek a szellemek, ezt mindenki megerősítette.
