A világjárvány nyilvánvalóan tudatosította bennünk, túl messzire mentünk önpusztító tevékenységünkben. Na, és akkor most azok, akik a gombokat nyomkodják és a konzolokat markolásszák, talán önreflexiót kezdenek gyakorolni? Erősen kétlem.
Wisława Szymborska nem várt 2020-ig, hanem a Chwila (Pillanat) című kötet egyik versében előrelátóan megírta: „Csak a kő görögjének van erre szava”[1], a mű csattanója az idő és a Kozmosz paradoxonját érinti.
Most, 2020 tavaszán, rendkívül intenzíven szembesülünk ezzel a paradoxonnal. A hatalmas sebességgel terjedő járvány okán valami furcsaság történt a földi, a társadalmi, az állami és az egyéni időnkkel. Különféle tevékenységeket függesztettek fel, az oktatást és a munkát az otthonaink mélyére irányították, eltanácsoltak ilyen-olyan tevékenységektől, sok mindennapos dolgot –mint a szórakozást, a táncos összejöveteleket és rendezvényeket, valamint a vallási szertartásokon való közvetlen részvételt - betiltottak.
Hiszen ez nem vakáció, ez előírás, rendelet, mindenféle nevekre hallgató speciális törvény– Letartóztatlak benneteket– mondta egy koratavaszi napon a járvány. Csak ő lépi át a határokat és a kordonokat, csak ő jár ma plázázni, elfoglalja a Metropolitán Opera legjobb ülőhelyét, a Prado Múzeumban az úgynevezett Gyönyörök kertje előtt áll, úgy jár-kel, mint a legkiemelkedőbb utazási iroda legjobb ügyfele, aki számtalan és elképzelhetetlen lehetőségeket magában rejtő all inclusive csomagot rendelt.
Hagy nekünk egy emlékeztetőt, egy posztot, az – egyéni időnkben – közelebbről meg nem határozható fenyegetettség, félelem, üresség és veszteség tárházát ajánlja. És van olyan demokratikus és igazságos, hogy ujjával nagy és egészen apró országokra, miniszterekre és a szegénynegyedekből származó emberekre egyaránt. rámutat.
Pándemos, azaz egyetemes
A pandémia a „pándemos” szóból származik, ami azt jelenti, „egyetemes”, „az egész népre kiterjedő”. Mindenkire kiterjedő fenyegetés? Vegyük észre, hogy ezzel rokonértelmű szó a „pandemónium”, a valódi pokol, a világvége, az ítéletnap és a káosz. A jelenések könyvében, amely egy égei-tengeri apró, görög szigeten, Patmoson íródott, a jelenések barlangjában ilyen előrejelzéseket láthatunk: „A második jaj elmúlt: íme, a harmadik jaj eljön hamar” (Jelenések 11:14).
A kérdés így hangzik: miért mi, miért én? A válasz: hát ki? Van még itt valaki más is? Biztosan rengeteg ilyen szöveg, reflexió, monológ fog születni azért, hogy ezt mindegyik szerző jobban megértse. Mert a ragály teremtette valóság különböző regisztereiben – például az okostelefonok többé-kevésbé vidám, abszurd, rémisztő vicceiben, amelyek vagy adekvátak, vagy nem – jelenik meg a felfoghatatlan és megszelídített ismeretlen, például egy olyan helyzetben, hogy a megállóban várakozó emberek közt áll egy lány, aki éppen tüsszent, és a csoport egyik tagja hirtelen fegyvert ránt és lead egy lövést, a többiek pedig fertőtlenítőszeres üvegekből szintén lövéseket adnak le a már fekvő lányra.
Etikai szempontból nagyon ingatagok ezek az üzenetek – kezdve az állapotos nők felvonulásától (mert teherbe estek, amíg muszáj volt otthon ülni), egészen addig, hogy védőmaszk hiányában inkább a fejükre húzzák az óvszert. A számos szexszel való képzettársítás mintha varázsige lenne a fertőzés, a betegség és a halál ellen.
E konstrukció egy másik típusa Isten különféle mosolyai: Cohen dalait játszani csellón a hóban, visszatérni John Lennon Imagine című számához vagy „köszönetet mondani a járványért” mert tudatosította az emberiségben, hogy túl messzire ment önpusztító cselekedeteiben. Most jön a kijózanodás és az elmélkedés ideje, a billentyűzet nyomkodók és a konzolokat markolászók hirtelen felhagynak-e tevékenységükkel nem készítenek több szelfit, és elkezdik gyakorolni azt, amit önreflexiónak nevezünk?
Erősen kétlem. Inkább erősebbé válnak a pszichotikus tünetek, az agresszív cselekedetek. Újabb ötletek, hogyan üssük el ezt az időt? Visszatérnek, legalábbis néhányan, az írott szóhoz, ha valamelyik nap „kiég” a hálózat, nem lesz áram, és nem töltik fel az eszközeiket? A túlélés iskolája lájkolgatás nélkül! És jó hír: Tavasszal egyre több lesz a természetes fény, hosszabbodnak a napok...
Viszont (óráról órára) változik a szóhasználatunk – egy nekrológ egy részlete: „A járvány nehéz időszaka nem teszi lehetővé, hogy nagyobb társaságban búcsúztassuk NN-t”, változik a tévés reklámok repertoárja, mert nincsenek luxusnyaralások, csak szemeteszsákok, nincs tömeges hamburgerzabálás, csak gyomirtó a kiskertbe. Ez van, és egy pillanatig meg is felel így.
A pusztítás ígéretének vége
A járvány egyeseket kijózanít, megfosztja őket az illúzióktól. Van, aki egyenesen megírja az interneten: „orvosokra, ápolókra, raktárosokra, pénztárosokra, kukásokra, sofőrökre és így tovább, van szükség. Azok az emberek pedig, akik jelenleg semmi értékeset sem mutatnak fel a gyakorlatban (bloggerek, vloggerek, influenszerek, celebek, gyenge írók és focisták) észrevehetik, hogy a munkájuk egy ideje teljesen felesleges, és ráadásul nem is fizetik meg majd jól őket.”
Azon elmélkedem (ezt március 21-én írom), hogy meddig fogok még lefekvéskor arra gondolni: holnap felkelek és ismét ott lesz a ragály a pusztítás számos ígéretével az ajtón/ablakokon túl. És melyik év melyik hónapjának melyik napján jelentik be, hogy a járvány lecsillapodott, kihunyt, végzett magával, illetve azt, hogy már kimehetünk, utazhatunk, egymás karjaiba borulhatunk, és szájon csókolhatjuk a másikat. Biztos ki akarunk-e majd menni, és el fogjuk-e hinni, hogy ami most láthatatlan, nem öl már meg minket?
Mert éppen abban áll a paradoxon, hogy a vírus ugyan nem látható, de... nagyon is igazi. Jelenléte előre vetíti a meg nem valósult utazások üres bőröndjeit, a lemondott találkozókat, a megváltozott terveket. Létrehozza a jövendőmondók demokráciáját – az egyik azt mondja, hogy legfeljebb tavaszig húzódik el (pedig már tart a meteorológiai tavasz), egy másik, hogy nyár végéig, megint más, hogy az év végéig, a következő pedig, hogy jövő tavaszig. A vírus ott és akkor tevékenykedik, amikor akar, újra megjelenik, és azokat is megöli, akik már kigyógyultak belőle és haza küldték őket.
Vajon visszanyerjük-e valaha a vírussal kollaboráló térbe és időbe vetett bizalmunkat, amely olyan gyalázatosan becsapott minket?
Varga Bianka fordítása
Krzysztof Lisowski (1954) lengyel költő, publicista. Többek között a Kresy, a Nowe Książki,a Dekada Literacka, a Kraków és a Twórczość című kulturális folyóiratokban jelennek meg írásai. Jelen írása eredetileg a Gazeta Wyborczában jelent meg.
[1]Csordás Gábor fordítása