Megjelent Bronisław Wildstein: A velünk élő múlt című regénye magyarul, amely nem más, mint egy elementáris XX. századi tabló. Bronislaw Wildstein megdöbbentő látleletét rögzítette a lengyel, de ugyanúgy közép-európai XX. századnak is. Egy család történetén keresztül járjuk be az 1900-as évek elejétől a 2000-es évtized végéig tartó bő száz esztendőt, miközben több regény lapul a regényben, amely egyszerre a dokumentumregény és a fikció úgy, hogy a könyv letehetetlen legyen. Mélyen megrendítően jelenik meg előttünk az 1917-es októberi orosz forradalom brutalitása, a lengyel kommunista berendezkedés a kezdetektől a szétesésig, a rendszerváltás zavarosban halászó, ügyeskedő időszaka, amikor sokan köpönyeget váltanak, de a Putyin irányította Oroszország megszületése is. Eközben sorsok tárulnak fel előttünk, küzdenek a múlttal, saját hibáikkal, a politika teremtette alattomos helyzetekkel, amelyekre egyéni válaszokat kell adniuk. A zsidó származású, és a rendszerrel együttműködő Benedykt illetve a katolikus, ádáz, börtönt is megjárt ellenálló Zuzanna házassága mély kérdéseket vet fel: lehet-e bárkinek is igaza, amikor az ember a történelem játékszere, miként lehet viszonyulni egy aljas hatalomhoz, mit tehetünk azért, hogy a félelem légkörében se éljünk félelemben, valamint minden körülmények közt érdemes-e az igazunkat hangoztatnunk. A szerzővel a magyar könyvmegjelenés kapcsán interjúztunk.
Mennyi időbe telt egy ilyen monumentális, összetett regény megírása, amelynek ráadásul a cselekménye is több szálon fut, sőt néha az időben is ugrál?
Bronisław Wildstein: Hogy őszinte legyek, nem emlékszem. Nálam soha nem az első mondat leírásával kezdődik egy könyv megírásának aktusa, ahonnan majd aztán folytatom a munkát, amíg ki nem teszem az utolsó pontot. Már jóval korábban, amikor gondolkodni kezdek egy könyvön, rögtön nekiállok vázlatokat készíteni a témát illetően, kezdem megrajzolni a figurákat, akik idővel egyre konkrétabb alakot öltenek, leírok jeleneteket, jönnek a részletek. Mikor ez megtörténik, bátorkodom azt mondani magamnak: Mostantól nem szakadok el a regénytől, amíg le nem írom az utolsó mondatot.
Mennyiben táplálkozik saját élményekből a regény?
B.W.: Szerintem minden író a saját tapasztalatait használja fel, dolgozza át, mi mást is tehetne? Hiszen az alkotás nem más, mint a kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatott élményei. Személyes életeseményei, de az olvasmányok, képek, zenék, reflexiók is ide tartoznak, minden – időnként akár nagyon távolinak tűnő – inger, amely az őt körülvevő világból érkezik. Személyes történetére rárakódnak a családban történtek, de azoknak a közösségeknek az eseményei is, amelyeknek tagja, ideértve a távoli közösségeket is. Minden formálja az írót, és ez valamiképpen visszatükröződik a műveiben. Az ön kérdése azonban nyilván az én magánéletemre vonatkozik. Szóval, bár merítek belőle, egyik hősöm sem az alteregóm és a sokadrendű szereplőket leszámítva senkit sem mintáztam konkrét figuráról. Illetve, de. Zuzanna öccse, Tadek mesél egy tüntetésről, amelyet 1977-ben rendeztek Krakkóban, azután, hogy megölték Stanisław Pyjast. Ebben a jelenteben megjelenik egy bozontos fickó, aki felolvas egy röpcédulát a kapualjban, ahol megtalálták Pyjas holttestét. Ez voltam én. Úgyhogy egyetlen rövid mondat erejéig jelenek meg a közel hatszáz oldalas regényben. Természetesen a Zuzanna Sokół-Benedykt Brok házaspár pedig köthető valamelyest a szüleimhez. Apám zsidó származású volt, a háború előtt szimpatizált a kommunizmussal, aztán kiábrándult, anyám meg az első volt a családjában, aki leérettségizett és eljött vidékről, a háborúban a Honi Hadseregben harcolt, és képes volt rátámadni apámra a döntései miatt. Ugyanakkor ők teljesen mások voltak, mint a Velünk élő múlt hősei, más generáció, más tapasztalatcsomaggal. Aztán azt, amit apám átélt a háborúban, viszonylag hitelesen adtam vissza Benedykt apja, Adam élményeiben. Ahogy ezekből a példákból is látszik, elég szabadon gazdálkodom a tényekkel, amelyek különböző, általam ismert emberek életéből származnak. Az viszont egyedi, hogy megpróbálom megmutatni a lengyel és a lengyel-zsidó nézőpont hasonlóságait és különbségeit. Úgy döntöttem, ebből a bonyolult helyzetből kiindulva tárom fel a huszadik századi európai krízis tapasztalatait, amely még mindig nem ért véget, és amely ideológiai értelemben a regény témája.
Részt vett valamilyen formában az ellenzéki mozgalomban?
B.W.:Nem csak, hogy részt vettem, hanem egyik létrehozója voltam. Adottak voltunk mi, egy csapat krakkói egyetemista, akik egy olyan központot igyekeztünk létrehozni, amilyen addig nem létezett Lengyelországban. Később, miután az Állambiztonsági Hivatal (a kommunista politikai rendőrség) megölte egy barátunkat, 1977 májusában hivatalosan megalakítottuk a Szolidaritás Diákbizottságot. Elsőkként hoztuk be a lengyel köztudatba azt a fogalmat, amely három évvel később nagy karriert futott be. A hetvenes évek második felében semmi másról nem szólt az életem, mint az ellenzéki tevékenységről. 1980 augusztusában, a sztrájkok idején, a hajógyárban voltam, és miután kiszabadultam a börtönből (akkor tartóztattak le, amikor egy pillanatra elhagytam a hajógyár területét), részt vettem a Szolidaritás és a Független Diákszövetség létrehozásában. A hadiállapot Hollandiában ért – a körülmények kényszerítettek az utazásra, de meg voltam győződve, hogy rögtön haza is mehetek majd –, és a kommunizmus bukásáig nyugaton maradtam, mivel a hazatérés egyet jelentett volna a börtönnel. Franciaországban én voltam az egyik alapítója és a főszerkesztője a Szolidaritás Kontakt című havilapjának, ami egyben az emigráció központjaként is működött. A Szabad Európa Rádió tudósítójaként is dolgoztam.
Milyen tapasztalatai vannak a kommunizmus időszakából?
B.W.:Nehéz ennél gyűlöletesebb rendszert elképzelnem. Valójában a legkeményebb, leginkább elnyomó szakasza már véget ért addigra, mire én abba a korba értem, hogy tudatában legyek a dolgoknak, de a fenyegetése mindvégig rendkívül erős volt, a félelem mindent átitatott, mindenütt ott volt, ez dominált a társadalmi életben is. Lengyelországban mindenki tisztában volt a rendszer gonoszságával, és azzal is, hogy tehetetlenek vele szemben. Ezt bizonyította az összes, brutálisan elfojtott tüntetés is. Totalitárius rezsim volt, amely mind az egyént, mind a közösséget megfosztotta szabadságától. A hazugság és a tüntető igazságtalanság undorító, – sokszor szó szerint is – mocskos világát hozták létre. Sőt, arra ítélte minden egyes alattvalóját, vagyis mindenkit, aki ebben az elnyomó rendszerben találta magát, hogy nap mint nap kompromisszumot kössön saját moralitásával és a józan ésszel, magyarán kikényszerítette az ember közreműködését ebben az ocsmány rendszerben; ettől függően foglalhatott el valaki magasabb helyet a társadalmi hierarchiában. A kommunizmus a legrosszabbat volt képes kihozni az emberekből. Mindenki, aki alapvetően érzékeny volt, úgy kellett érezze, megalázzák azzal az élettel, amelyre ítéltetett.
Mit gondol, miért nem sikerültek a közép-európai rendszerváltások?
B.W.:N agyrészt azokból az okokból, amelyeket említettem. A kommunizmus felbomlasztotta a társadalmat, illetve magányos egyénekké alakította át, akik szembe kerültek a totalitárius szörnyeteg teljhatalmával. Csak mérgező gyümölcse lehetett ennek a majd’ félévszázados rombolásnak. Amikor Moszkvának már nem volt ereje, hogy kommunista függőségben tartsa az országokat, a rendszer ugyan szétesett, de felégett föld maradt utána. Semmiféle erős közösség nem maradt fent azokban az államokban, amelyek tőle függtek, kivéve a „mocskos” variációikat, vagyis a nómenklatúrából kinővő paktumokat, amelyek képviselői kiváltságos helyet foglalhattak el, és olyan eszközökkel rendelkeztek, amelyet az államból sajátítottak ki. Másképp zajlott a történet az NDK-ban, mert azt az NSZK dekommunizálta. Lengyelország kivétel volt, mert ott mindvégig erős volt a katolikus egyház, és a Szolidaritás is létrejött. Csak az volt a probléma, hogy a Szolidaritás elitjének egy része megegyezett a posztkommunistákkal, és együtt építettek fel egy oligarcha-államot. Nagyrészt azért történt így, mert a lázadó elit egy része magában hordozta a kommunizmus eredendő bűnét. A III. Köztársaságnak nevezett lengyel állam a Szolidaritás holttestén jött létre. Azért is történhetett így, mert a nyugati országok, főleg az európaiak a posztkommunista rendszert támogatták. Ez moszkvai blokkal szembeni neokoloniális politikájuk része volt. Jól jöttek nekik a gyenge államok, elitjeik kritika nélkül fogadták el a ma is domináló baloldali-liberális ideológiát, így lettek a mai európai estabilishment vazallusai.
Sikerült-e Lengyelországban tisztázni az ügynökmúltat? Ha nem, miért nem?
B.W.: Manapság ez már történelem. Harminc év telt el a kommunizmus bukása óta. A III. Köztársasághoz tartozó körök azonban még mindig tiltakoznak az ellen, hogy kiderüljön a teljes igazság a múltról. Lech Wałęsa ügye a legjelentősebb, akit rögtön a zászlajára tűzött a III. Köztársaság, amikor kiderült, hogy az állambiztonság ügynöke volt. Wałęsa ügynökmúltját úgy bebizonyították, hogy alaposabban már nem nagyon lehetne. De mivel a két cikluson át kormányzó Polgári Platform szövetségese, amely jelenleg pedig a legnagyobb ellenzéki párt, beszélhet hihetetlen hülyeségeket, dobálózhat a legmesszebb menő sértésekkel és rágalmakkal az ellenfelei vagy azok felé, akik azon igyekeznek, hogy kiderüljön róla a teljes igazság. Eközben pedig a III.Köztársaság mai napig ugyancsak befolyásos képviselői védik. De mint történelem már egyre kisebb visszhangot kap az ügynök-kérdés.
Seb még az ügynök múlt a lengyel társadalomban?
B.W.: Az a nagy seb, hogy nem történt meg a teljes leszámolás a múlttal, és hogy relativizálják. Ez az erkölcsi rend megkérdőjelezését jelenti, és megfertőzi a társadalmat. Tehát annak a betegségnek egy kicsit másmilyen tünete, amely a nyugatot is mardossa. Azzal a különbséggel, hogy nekünk jó esélyünk van különösebb károsodás nélkül kilábalni belőle.
Milyen reakciókat váltott ki a könyv Lengyelországban?
B.W.: Egyrészt nagy volt a lelkesedés, másrészt – és ez volt a jellemzőbb – nagy volt a hallgatás. Ez is azt bizonyítja, milyen fertőzött a lengyel kultúra, ahol még az irodalomhoz való hozzáállást is alárendelik a politikai-ideológiai sémáknak. Jellemző volt, hogy a másik oldal – a domináns baloldal – kritikusai pár mondattal elintézték, amelyekből csak az derült ki, hogy bele sem néztek, azt sem tudják, miről szól. A Jagelló Egyeteme elismert professzora, az azóta már elhunyt irodalomtudós, Henryk Markiewicz, aki szintén baloldali nézeteket vall, azt mondta egy interjúban, hogy a tény, hogy a Velünk élő múlt nem váltott ki nagy társadalmi vitákat irodalmár körökben, arról tanúskodik, hogy komoly gondokkal küzd a lengyel kultúra. De Markiewicz kivétel volt.
Dolgozik most új könyvön? Ha nem titok, mi az?
B.W.: Éppen befejeztem az eddigi legambíciózusabb, de nem szépirodalmi könyvemet, a címe: A lázadásról és pozitív megerősítésről. Esszé napjainkról (O buncie i afirmacji. Esej o naszych czasach). Néhány hónap múlva jelenik meg. A modernizmus egyébként ötszáz évre visszanyúló kírzisét próbálom benne diagnosztizálni, de természetesen leginkább a mai időkről szól. Ez a sűrű könyv, amely fölött több mint egy évet ültem, annyira fárasztó volt, hogy közben, mikor észre sem vettem, lejegyeztem egy elbeszélés tervezetét. Hamarosan nekilátok a megírásának.
Kovács Gergely, Németh Orsolya
Bronisław Wildstein: A velünk élő múlt, Rézbong Kiadó, 2019, 449 oldal, 3400 Ft, ford.: Németh Orsolya
Bővebb információ a könyvről a kiadó oldalán és a Facebookon
