Idén Martyna Bunda volt az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának lengyel vendége, Ridegség című regényével. A szerzőnővel nőkről,családról, politológiáról, újságírásról, tragédiákról, a kasubokról és kék macskákról beszélgettünk.
Miért éppen politológiát tanult?
Martyna Bunda: Ez elég bonyolult, mint minden az életben. Zenei középiskolába jártam, zenét tanultam. Arra gondoltam, hogy az egyetemen újságírást tanulok majd, de bonyolultak voltak a feltételek. Mivel Szerettem volna eljönni Gdańskból, Varsóban akartam tanulni, megnéztem, mik ott a lehetőségek. Többek között ott volt a társadalompolitika, ez érdekesnek tűnt. Végül egyébként tényleg érdekesnek bizonyult, de egészen más okból, mint ahogy én azt gondoltam. A társadalombiztosításról tanultunk, az amerikai rendszerről, az anyasági támogatásokról… Évekkel később derült ki, amikor már újságíróként dolgoztam a Polityka hetilapnál, hogy ez nagyon hasznos tudás. Mi nagyon szerencsések vagyunk, hogy nálunk létezik társadalombiztosítási rendszer, de a világ nagy része enélkül él. Egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy ez a rendszer működik, lehet jó is, rossz is. Hasznos tudás, de nincs semmi közös benne az irodalommal.
Nekünk azért is érdekes ez a dolog, mert nem ismerünk más politológust, aki aztán irodalommal kezdett volna foglalkozni.
M. B.: Szerintem ez nem így működik. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább azt tapasztalom, hogy az élet tényleg egy utazás. Bizonyos pontokon rendet kell tennünk az életünkben, építeni kell valami alapot. Ha van már házam, munkám, könnyebben tudok építkezni rá. Én ugyanakkor azt gondolom, hogy ez nincs összefüggésben azzal, aki vagyok. Tehát vagy valaki és van egy szakmád. Az, hogy társadalompolitikát tanultam, nem jelenti azt, hogy én társadalompolitológus vagyok. Nem. Én egy ember vagyok, aki úton van az életében, és különböző dolgok történhetnek útközben. Úgy gondolom, hogy ez egy jó nézőpont, mert az ember vállalja a kockázatot. Kockázatos kimenni Mongóliába, Indiába, Oroszországba, eljönni ide Budapestre, angolul beszélni. Valamelyik nyelvben – most nem emlékszem melyikben – van olyan nyelvtani szerkezet, amivel azt lehet kifejezni, hogy lehet lenni valakinek csinálni valamit. Ez jó szemlélet az életre.
Az írósággal talán kicsit más a helyzet. Ez az identitás része, mivel arról írsz, amit tapasztaltál. De nem határozza meg a létemet, hogy író vagyok. Megírtam egy könyvet. Aztán most megírtam a következőt is. Érdemes vállalni a kockázatot, és könnyebb úgy vállalni a kockázatot, hogy az ember nincs benne valamilyen dobozban.
Mielőtt megírta volna a könyvét is írónőnek érezte magát?
Ez egy érdekes dolog. Igen. Írónak éreztem magam. Nehéz ezt meghatározni, mert nem volt ennek semmi alapja. És továbbra sincs. Én ezt a könyvet szívvel-lélekkel írtam. Ez nem olyan, mint ruhát váltani. Nagyon személyes munka egy könyv megírása. Írónőnek éreztem magam. És most is annak érzem.
Miért éppen most írta meg a könyvet?
M. B.: Lehet, hogy azért, mert korábban nem volt rá időm, más dolgokkal foglalkoztam. Talán azért, mert újságírással foglalkoztam: egész nap a számítógép előtt ültem. Mert ha nyolc órát vagyok a számítógép előtt, szövegeket írok az újságnak, nincs lehetőség egy könyv megírására. De egyébként én örülök, hogy most írtam meg a könyvet. Vannak dolgok az életben, amik összejönnek, meg amik nem. Könnyebben kockáztat az ember, ha olyan sok minden nem múlik rajta. Ha az ember még csak húsz éves, és még csak azon van, hogy meghatározza saját magát, még nem tudja, hogy nevezze meg magát, ki ő, és ki nem, akkor az pszichikailag sokkal megterhelőbb feladat. Nekem már volt egy rendezett életem, sok tapasztalat volt mögöttem. Hiszen újságíró voltam, ami azzal járt, hogy egyszer-kétszer a héten vonatra ültem, órákat utaztam, elmentem egy településre, mert valami történt ott. Ez egy nehéz időszak volt. Gyerekek haltak meg például. Ezek is tapasztalatok. Mert akkor oda kellett menni az emberekhez, beszélni velük, megtalálni a megfelelő metaforát, amivel le lehet írni a dolgokat. Az újságíró munkája az, hogy leírja a dolgokat, és mélyebb értelmet keressen mögöttük. Nehéz az értelmet keresni akkor, amikor gyerekek haltak meg. Ezek elképzelhetetlen dolgok, de különleges beszélgetések. Volt néhányszor részem ilyen kritikus beszélgetésben, mert az emberek a nehéz helyzetekben egészen más dolgokról kezdenek el beszélni. Nekem pedig meg kell értenem, mit éreznek igazából. Ezek értékesek egy újságírónak. Valamit neked is adnod kell, nem lehet az, hogy te csak kapsz. Ez olyan hatalmas tapasztatlati tőke volt, ami folyamatosan csak halmozódott. Aztán egyszer regény lett belőle.
Ezek szerint fontos volt a regény szempontjából, hogy újságíróként dolgozott, emberekkel találkozott, megismerte az emberi jellemeket.
M. B.: Sokszor csodálkoztam már ezen: elmentem egy helyre, és azt hittem, tudom, mi fog történni, tudom, miről van szó, hogy fognak az emberek viselkedni. Erre van egy szemléletes példám. Egyszer egy városban árvíz volt, csak egy utcát öntött el, de azt tönkre tette. Odamentem, hogy riportokat készítsek. Azt gondoltam, hogy panaszkodni és sírni fognak, és egy piknikkel találkoztam, mintha lagzi lett volna. Persze ez nem egy vidám piknik volt. Ilyen éles helyzetekben eltűnik minden álarc, és a frusztrációt az emberek néha nagyon érdekesen vezetik le. Valamire számítok, és az ellenkezőjével találkozom. Nekem ez a tapasztalat adta a legtöbbet, sokkal inkább, mint az, hogy megismertem volna az emberek jellemét. Azt mondják, hogy ez a könyv hihető és igaz, de az igazság egyáltalán nem olyan egyértelmű. Sokszor egyszerűbbek a dolgok, mint ahogy mi azt gondoljuk. Megtapasztaltam például, milyenek az emberek motivációi, reakciói.
A délelőtti beszélgetésen mondta, hogy nem minden ember tud tovább lépni, ha tragédia éri őt.
M. B.: Ez így van. De ez az embertől és a környezetétől is függ. A drámai tapasztalatok már régóta érdekelnek, nehéz megmondani, miért. Sokat utaztam, sok mindent láttam, nagyon fiatal voltam még, olyan idős, mint ti. Voltam Kambodzsában a háború után, voltam Ázsiában. Olyan dolgokat láttam, amiket korábban nem. Talán ez az oka ennek az érdeklődésnek. Van olyan tapasztalat, amit nehéz kitörölni az emlékezetből. Ezt nem lehet erővel legyőzni, megváltoztatni a múltat, megjavítani a jelent. Ebbe tönkre lehet menni. A kilépés, a gyógyulás körökből áll, ezek jelennek meg a könyvben is. Az első a fagy, a tél, mert egy ilyen tapasztalat után az ember megfagy. Aztán jön a tavasz, amikor kell egy kis bátorság ahhoz, hogy érezzünk. Ez kockázatos, mert rossz vége is lehet. Az érzelmek elengedése után enyhülés jön. Ez a nyár. Utána jön a legfontosabb rész, az ősz, amikor elfogadjuk a veszteséget. Így van minden drámai helyzettel. Kijövünk belőle, jön a fagy, a jég, aztán egy kevés érzelem. Szükségünk van mások empátiájára, valakire, akire támaszkodhatunk. Elég akár egyetlen ember is. Erről van szó a könyvben. Az egyik lány nincs abban a helyzetben, hogy felnevelje a gyermekét, a testvére viszont igen, és magához veszi. Hány és hány olyan helyzet van, mint itt, hogy négyük közül csak egy az, aki abban a helyzetben van, hogy felnevelje a gyereket. Elég egyetlen ember. A gyógyulás folyamatához szükség van ezekre a körökre.
Tehát ezek a történetek a saját tapasztalatai?
M.B.: Bizonyos értelemben. Én kasub vagyok, ez a történet, a nagymamám, a nagynénéim, egész Lengyelország története. Amióta megjelent a könyv, sokat utazom Lengyelországban, máshol máshogy történtek meg ezek az események, de a lényegük mindenhol egyforma. Az emberek láttak valamit, amit nem tudnak túlélni, valami szörnyűséget. Lényegtelen, hogy azok katonák voltak, vagy nem, oroszok, akik kasub nőket erőszakoltak meg, a varsói felkelés, vagy a kilakoltatások. A pszichológia azt mondja, hogy a tragédiák megtöbbszöröződnek, és a következők még jobban fájnak, mint az előzők.
Három hősnőről van szó és az anyáról. A nőkről szól ez a könyv?
M.B.: Igen, de ez nem azt jelenti, hogy a férfiak nem fontosak. Ez nem egy feminista kiáltvány. Nem arról van szó, hogy a nő fontosabb. Sokszor mosolygok, mert mindig azt hallom, hogy a könyvek tele vannak nőkkel, és már nem lehet semmiről sem normálisan írni. Azt akartam megmutatni, hogy állnak össze az emberi rendszerek. Az emberek kapcsolatban vannak egymással, és együtt éreznek. A nőket könnyebb volt bemutatnom. A háború utáni időkben egész egyszerűen több volt a nő. A hősnőknek van férjük, de nem kellett volna feltétlenül lennie. Én a gyógyulást akartam megmutatni ilyen tapasztalatok után. Ha még azt is meg akartam volna mutatni, hogy milyen a viszony a férfiak és a nők között, elveszett volna a lényeg. El kellett döntenem, hogy most ezt a történetet írom meg, nem lehet a világ összes történetét egyszerre elmondani.
Ez a könyv a családról szól, igaz? Nálunk, Magyarországon ez egy népszerű műfaj. Hogy néz ki ez Lengyelországban?
M.B.: Szerintem ez a könyv nem a családról szól. Igaz, hogy ezek a nők az én családom nő tagjai. De a családi témák lehetnek nagyon súlyosak. Ez teljesen véletlenszerűen alakult így.
Ami a lengyel irodalmat illeti, szerintem nincs a családnak, hogy úgy mondjam, jó „sajtója”. Mert a legérdekesebb családi témák a bosszúságokkal vannak összefüggésben. Azt hiszem, ilyen könyvből több is van. Az én könyvem komoly könyv, nem szórakoztató irodalom, nem azért íródott, hogy vonaton olvassák, bár persze olvassák nyugodtan! De azt hiszem, azon az irodalmi szinten, ami ambíciózus, nincs jó sajtója a családnak. Az írók inkább a családi gondokra koncentrálnak. Erőszakra, alkoholizmusra, függőségre. De ahogy már mondtam, nem lehet minden témát egyszerre elmondani. Ez a könyv inkább a női közösségvállalásról szól. A nők közössége és a férfiak közössége mindig más volt. Persze… nők a férfiakkal, férfiak a nőkkel, de azért ez két külön világ, van, ami ugyanolyan, van amiben eltérnek. A nők beszélgetései máshogy néznek ki, mint egy nő és egy férfi beszélgetése. Azt hiszem, a női kapcsolatok témájának van egy fajta reneszánsza, ennek örülök! Ez a regény szólhatna barátnőkről is. De annak máshogy kéne kinéznie, kis kasub faluban kéne játszódnia. A női kapcsolatok nagyon érdekelnek. A családi kapcsolatok csak egy formája ezeknek a kapcsolatoknak, és azt gondolom, hogy nehezebb forma is, mert a családok ki vannak téve sok nehézségnek. Könnyebb a baráti kapcsolatokról írni, mint a családiakról, ez már egy magasabb szint.
Miről tervez még írni?
M.B.: Már befejeztem a második könyvet. Lengyelországban szeptemberben fog megjelenni. Az is egy érdekes könyv, mert az mögöttes értelem kereséséről szól, bizonyos értelemben akár annak megtalálásáról és elvesztéséről is. 1938-ban kezdődik, ugyanott, mint a Ridegség, egy karthauzi kolostorban. Kék macskákról szól. Ha rákerestek, megtaláljátok a karthauzi macskákat, nekik kék a szőrük. De persze ez sem a macskákról szól, hanem egy másik mély emberi témáról, a transzcendenciáról, arról, hogy van-e valami az anyagi világon túl, hogy nem csak ebédfőzésből áll az élet.
És tervez még írni?
M.B.: Igen, de most pihennem kell egy kicsit. De igen, persze, hogy tervezek még. Egyébként majd meglátjuk.
De vannak még témái?
M.B.: A Macskák előtt azt gondoltam, hogy más lesz a téma, de ez a könyv is ugyanúgy született. Nem gondolkodtam rajta sokat, csak elkezdtem írni. Már sokat írtam, amikor megértettem, hogy igazából mit írok. Ez motivált, hogy befejezzem. Most pihenek tervek és ötletek nélkül, de ha lesz valami, majd csinálom.
Volt olyan szerző, aki nagy hatással volt önre, volt ideálja?
M.B.: Ajaj, amikor egészen fiatal voltam, rengeteget olvastam. Húszéves koromig. Amerikai irodalmat olvastam legtöbbet, meg klasszikusokat. Dosztojevszkijt, Bukowskit… Ha megtetszett egy könyv, a szerző összes könyvét elolvastam. Utólag sok könyvről kiderült számomra, hogy nem volt annyira jó, mint amennyire akkor élveztem. Amikor a saját könyvemet írom, keveset olvasok, mert összekeverednek bennem a világok.
Fiatal korában próbálkozott írással? Novellákkal, naplóval?
M.B.: Nem, nem. Igazi gyerek voltam. Amikor írni tanultam, elhatároztam, hogy írok egy könyvet egy japán lányról. Megkértem az anyukámat, hogy mondjon egy japán nevet. Ő azt mondta Yoko Ono. Amikor megtudtam, hogy John Lenon felesége, abbahagytam a könyvet. Amikor fiatal voltam és sokat utaztam, persze megpróbáltam könyvet írni. Nem volt rossz ötlet, de nagyon nehéz volt, még ma is nehéz lenne. Nem fejeztem be. Aztán egyre többet és többet írtam, de van az a szint, aminél többet fizikailag képtelenség írni. Ha taxivezető lettem volna, biztos hamarabb megírom a könyvet. De hát nem volt miért sietnem. Jó volt ez így.
Biztosan várja már, hogy magyarra is lefordítsák a Ridegséget…
M.B.: Persze! Remélem, megjelenik magyarul is! Le van már fordítva németre, csehre, ukránra, még tárgyalunk a további fordításokról. Meglátjuk. De jó lenne!
Hogy tetszik Önnek Magyarország? Volt már itt?
M.B.: Igen, voltam már 15 évvel ezelőtt, nagyon tetszik. Szabadnak érzem magam itt. Lehet, hogy ez azzal is összefüggésben van, hogy ez kívül esik a normális életen, programjaink vannak, köztük van idő sétálni. Jó ránézni a városra. Még nem voltam olyan városban, ami a folyó két partján lett volna. Ma is, tegnap is több órát sétáltunk. Nagy város, de jó benne sétálni.
Szesztay Anna-Varga Bianka
Az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának katalógusa, melyben Martyna Bunda regényéből is található részlet Kellermann Viktória fordításában, innen letölthető.
