A Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány gondozásában a tavalyi év elején megjelent Visegrádi kézikönyv címmel az a Közép-Európai államokat bemutató kötet, amely egyrészt egy elég nagy, és tátongó hiányt is pótolt a magyar kulturális életben, másrészt könnyen lehet, hogy sajnos jelentősebb visszhang nélkül eltűnik az idei könyvtermésben. Ezt elkerülendő írom róla már a második recenziómat.
Talán azzal érdemes kezdeni, hogy valószínűleg a recenzióírókon kívül nem lesznek túl sokan, akik ezt a kötetet azért veszik meg, hogy elejétől a végéig kiolvassák. Egyrészt nem volna sok értelme, másrészt maga a szerkesztés sem igazán ad rá okot. Végső soron a szövegek ugyanazt az időintervallumot járják körül, ugyanabban a négy országban, mindig más és más szempontból, tehát az információk ismétlődése a teljes végigolvasás esetén kifejezetten irritáló lehet. Természetesen a könyv szerzői tisztában vannak ezzel, és az első oldalakon fel is hívják rá a figyelmet. És az anyag sűrűsége, szinte olvashatatlan sűrűsége, jól árulkodik a felkészültségükről is.
A Visegrádi kézikönyvet ugyanis nyilvánvalóan nem annyira olvasásra, mint amennyire használatra szánták. Jellemző helyzet, hogy annak ellenére, hogy a kötet csakis a Magyarországgal szomszédos régiókkal foglalkozik, mint ilyen szinte egyedülálló, a szerzői kis túlzással szintén majdnem egyedül kutatják a régió szomszédos országainak történetét. Ez a kötet szempontjából természetesen óriási előny, mert ritkán lát napvilágot olyan könyv, amely egy adott szakterület szinte minden olyan hazai kutatóját megszólaltatja, akik már több tíz éve foglalkoznak a témájukkal. Az pedig kifejezetten abszurd helyzet, hogy ez a könyv a környező országokról szól.
A minket körülvevő visegrádi országok az átlag magyarnak általában kétféle kontextusban jelennek meg az életében: nyaralni megy, vagy üzletelni. Mindkét esetben beleeshetünk abba a hibába, hogy a távolság rövidsége miatt azt feltételezzük, hogy lényegében még mindig otthon vagyunk. Aztán ezek miatt rendszerint abba a hibába is beleesünk, hogy a minket érintő nagy közös események lényegében ugyanúgy, vagy nagyjából ugyanúgy zajlottak le. Kicsit úgy kezeljük ezt a dolgot, mint egy japán cimborám, aki Prágában arcon röhögött, amikor azt mondtam neki, hogy a részképzés végén majd busszal utazom vissza Magyarországra. Mentségére szóljon, hogy Japánban nehéz elképzelni, hogy csak egy buszozással külföldre, máshova lehet jutni. Nekünk ilyen mentségünk nem lehet, Szlovákia már külföld, máshol. És ha valakit ennek a másholságnak a genealógiája érdekel, akkor a Visegrádi kézikönyvet kell átnéznie. Egyrészt a szöveg monotonitása jól teljesíti azt a nem könnyű feladatot, hogy négy különböző ország különböző társadalmának nagyjából ugyanazokat az eseményeit mutassa be. Iránytűnek pedig mindig megtaláljuk a magyar eseményekről írt részt is, amelyet pont ezért még akkor is érdemes átfutni, ha egyébként ismert eseményeket írnak le.
Ez a könyv persze még így is lehetetlen vállalkozás: egyrészt bizonyos fejezeteiben túlságosan aktuális, hogy megbízhatóan időtálló legyen – mondjuk az alkotmányokról szóló, azokat összehasonlító fejezet – de az időtállóság még ezeknél is csak évtizedes időtávokban tudna sérülni. Másrészt viszont nem csak az idő állandó folyásával kell számolni, hanem azzal is, hogy egy ilyen kiadvány egy kicsit fából vaskarika is, amennyiben egyszerre próbál közös szempontokat találni, és ezeken keresztül érvényesíteni a különbözőséget. Az ilyen teljesítményhez mindig kell a megfelelő szelekció, talán pont ez a Visegrádi kézikönyv legnagyobb erénye.
A szelekció ellenére is egyértelmű, hogy a könyvet nem a legszerencsésebb egyszeri olvasatra szánni, érdemes inkább úgy tekinteni rá, mint azokra a könyvekre, melyek hasznos tárgyi adatokat foglalnak össze, ebben az esetben éppen a szomszédainkról, és saját magunkról, mindezt az adathalmazt bizonyos szempontok szerint egymás mellé helyezve. Ebből kiindulva a könyv ideális olvasója a tartalomjegyzék, és az ott szereplő egyes fejezetek alapján kell hogy tájékozódjon. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a fejezetcímek kis kivétellel tényleg megfelelnek a bennük foglalataknak, tehát ha a cseh egyházak helyzetébe akarunk némi bevezetést kapni, akkor egyértelműen az „Egyházak, felekezetek” résznél nyitjuk majd ki a könyvet. Minden fejezet rendelkezik egy rövid bevezetéssel, amely jól szemlélteti, hogy végső soron adott részproblémákat illetően valamennyire egységes Közép-Európáról is lehet beszélni, ezután pedig rendszerint egy hosszabb fejezetben tárgyalja a régió országait érintő kérdéseket. Ugyan semmilyen szövegen kívüli fogódzkodó nem segíti az olvasót abban, hogy például azonnal a lengyelországi egyházakhoz lapozhasson, nagyjából minden fejezetben működik a Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia sorrend. Ez a sorrend persze önmagában nem is ad okot semmilyen külső fogódzkodó létrejöttére, hiszen az egyes országok tárgyalása nincs hermetikusan elzárva egymástól, tényleg inkább olyan, mint egyazon fejezet újabb, hosszú bekezdései. Ez azonban természetes egy könyvnél, amely nem egyes elszigetelt országokat, hanem ezek közös pontjait szeretné tárgyalni, úgy, hogy közben nem téveszti szem előtt, hogy ezek a nemzetek eltérő utakat jártak be.
Éppen ez az alapvető ellentmondás, és a szerzők általi feloldása teszik a Visegrádi kézikönyvet egyedi, és meglepő felkészültséget igénylő vállalkozássá, és mint ilyet ritka értékessé. A megközelítést leszámítva viszont nehéz lenne bármilyen konkrét, szövegben megjelenő erősséget tulajdonítani a könyvnek. Ha úgy tetszik, tényleg egy bizonyos stilisztikai szabályokat jól tartó adathalmazról van szó, ahol a szerzők az igazán érdekfeszítő, olvasmányos leírásokat feláldozták annak érdekében, hogy ez a könyv tényleg hiánytalan kézikönyvként funkcionálhasson. Csak néhol találni olyan részleteket, mint a „...Václav Havelt...választotta köztársasági elnökké. A választást Te Deum követte a Szent Vitus székesegyházban, az egyetemisták pedig befejezték a november vége óta tartó sztrájkot.”(44. o.) vagy a „A kommunista hatalom ellenzéket megosztó törekvései nem jártak sikerrel, számításukba hiba csúszott. Ráadásul 1978. október 16-án este háromnegyed hét körül felszállt a fehér füst a Vatikánban. Pericle Felici protodiakónus-bíboros bejelentette: „Habemus papam.” Lengyelországban mérhetetlen volt az öröm.”(55.o). Ez utóbbi mondat azért is érdekes, mert a szöveg egyébként szinte végig egyenletes tárgyilagossága ellenére itt a lengyelek mérhetetlen örömét a bekezdés végéig egyáltalán nem tisztázza, pedig a tárgyilagosság megőrzése érdekében fontosabb lenne valahol Karol Wojtyła nevét említeni, mint Felici protodiakónus-bíborosét. Még akkor is, ha korunk magyar olvasója egyelőre tökéletesen érti (legyünk itt ennyire nagyvonalúak?), mi köze egymáshoz a Vatikánnak, a fehér füstnek és a lengyelek örömének. Havel és a Te Deum esete is érdekes, hiszen nem biztos, hogy a csehszlovák rendszerváltásnál egy Te Deumnak jelentőséget tulajdonítana a magyar közönség zöme. Persze ha ezeket egyébként furcsaságoknak is ítéljük, akkor sem veszít a könyv az értékéből, még mondhatjuk is, hogy a magyar olvasó számára nem hagyományos megközelítéseket mutat be. Ami azt illeti a magyar könyvpiacon jelenleg sokkal „konzervatívabb” egy tengerentúli bűnbandát bemutató szöveg, mint bármi, ami a szomszédainkkal foglalkozik, ezért aztán sokkal unortodoxabb kapcsolatokat és feltételezéseket is megengedhetnének maguknak a szerzők.
Kinek hasznos ez a könyv? Ha saját példámból indulok ki, akkor azoknak a Csehországban turistáskodó ismerőseimnek, akik az elmúlt években, midőn megvilágosodtak, hogy nem azonos a magyarral, tőlem kérdezősködtek a cseh történelem felől. Vagy azoknak, akik egyszer szlovákokkal vagy lengyelekkel is szeretnének üzletelni. Vagy azoknak, akik Magyarországon élnek, és nem szeretnek úgy gondolni magukra, mint akik azt sem tudják a szomszédjukról, hogy mikor költözött be, a nap mely óráiban hangoskodik, és ennek mi az oka, vagy mivel lehet nagyon durván a lelkébe gázolni. Mert inkább szerencsére, mint sajnos, ezek a szomszédok elköltözni nem fognak, komoly terveik vannak az ingatlanukkal (bár a csehek nem mindig tudják, hogy pontosan hol laknak), és egyébként lehetne velük boldog szomszédságban is élni, ha kicsit tanulnánk egymásról.
Hanzelik Gábor
