Zdeněk Svěrák, cseh színész, író, forgatókönyv író 1936-ban született Prágában. Forgatókönyvei közül a magyar közönség számára talán a legismertebb Az én kis falum, amelyből Jiří Menzel nagy sikerű filmet is rendezett. A kilencvenes évektől fiával, a filmrendező Jan Svěrákkal értek el komoly filmes sikereket: az önéletrajzi ihletésű Általános iskolát (1991) Oscar-díjra jelölték, a Kolja 1997-ben elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar és Golden Globe díjat is.
A cseh közönség leginkább Jára Cimrman figurája miatt ismeri és szereti, akit Ladislav Smoljakkal (1931-2010), találtak ki a hatvanas években. Cimrman számos film és színdarab ihletője, főszereplője (és fiktív szerzője) lett, ami által olyan népszerűségre tett szert, hogy 2005-ben ő választották A Legnagyobb Csehnek. (Sajnos a verseny rendezői diszkvalifikálták, mivel nem valós személy.)
Zdeněk Svěrák saját bevallása szerint mindig is elbeszéléseket szeretett volna írni. Több meséskönyvet, gyerekeknek szánt daloskönyvet is írt. 2009-ben jelent meg Povídky (Elbeszélések) című kötete, amely még abban az évben Bestseller díjat kapott (magyarul A csaló címmel jelent meg változatlan tartalommal 2012-ben), ezt követte 2011-ben a Nové povídky (Új elbeszélések). Történetei mindennapi emberekről, szituációkról szólnak, amiket mindennapi embereknek mesél filmszerűen, és némi csehes, savanyú humorral fűszerezve. Svěrák a cseh nyelv elhivatott védelmezője, írásai szórakoztató formában hirdetik a nyelvi igényességet, és a színvonalas humor szükségességét. A vonaton című írása ékes példája a sokoldalú író különböző mesterségei során összeért, minőségi szórakoztatásnak. (Tovább gombra kattintás után olvasható a posztban.)
Portré forrása: Wikipédia (David Sedlecký)
Zdeněk Svěrák: Új elbeszélések [Nové povídky] - Napkút Kiadó
Fordította: Forgács Ildikó
A vonaton
A délutáni vonat gyorsan robogott a fehér téli tájon át, a dombok fölött még ott függött a kicsi hideg napkorong. A vasúti kocsiban kevesen utaztak, így hát kényelmesen kinyújthattam a lábamat. Csak Berounnál hintáztatta meg a kocsit néhány felszálló utas, aki az ülések közti folyosón dobogva próbált megszabadulni a cipőjére tapadt hótól.
Behúztam a lábamat az ülés alá, hogy átengedjek egy mosolygós vietnami lányt, akinek néhány hópihe csillogott fekete hajában, mögötte egy fiatal nő jött egy kisfiúval. A vietnami lány az ablakhoz ült, hogy lássa az újságjában a keresztrejtvényt, a másik nő kigombolta a kabátját és kimerülten huppant le a velem szemben levő helyre. Amikor levette szőrmecsuklyáját, kiderült, hogy egy kifejezetten szép, de igen fáradt szőkeségről van szó. Valószínűleg festett szőke, merthogy ma minden nőnek, korra való tekintet nélkül más színű a haja, mint amilyennel született. A kisfiú először az ablakhoz szaladt, de amikor az ablaküvegen túli látnivalók unalmassá váltak és odakint már nem volt más, mint a nagy havas pusztaság, visszatért az anyjához. A nő egyik kezével kihalászta a táskájából a mobiltelefonját, a másikkal levette a fiú sapkáját és futólag megigazította a haját. A kisfiú feltérdelt a műbőr ülésre háttal nekem és a támla fölött nézelődött a kocsiban.
– Anyu, elolvasom, mi van ide írva – mondta.
– Jó – mondta az anyja és jól ápolt fényes körmei gyors mozdulataival sms-t írt valakinek. Bizonyára sürgőset. A szeme alatti karikákat gond mélyítette, és az összpontosítástól úgy összeszorította az ajkait, mintha nem is lennének.
– Asszonyom, én csehül tanul – fordult hozzá a vietnami lány még mindig mosolyogva.
– Igen. Az fontos – mondta a cseh nő, anélkül, hogy ránézett volna, és elküldte az sms-t.
– Do-há-nyoz-ni – olvasta a kisfiú. – Anyu, dohányozni!
– Helyes – dicsérte meg az anyja és betette a mobilját a retiküljébe, de úgy, hogy kéznél legyen, ha megjönne a válasz.
– Én tanul csehül a keresztrejtvényekből, mert az jó nekem. Asszonyom, kérdezhetek tőled valamit? – kérdezte a vietnami lány golyóstollal a kezében.
– Nem biztos, hogy tudni fogom – vonta meg a vállát a szőke.
– Anyu, dohányozni tilos! – jelentette győzedelmesen a kis olvasó.
– Igen, Pisti, szépen olvasol, de most ne zavarj.
– Med-ve-kö-röm én nem tudom, mi. Medveköröm – olvasta az ázsiai lány a keresztrejtvényből.
– Hát azt én sem tudom – rázta meg szőke fejét az európai anya és rám nézett, hátha én tudom.
És én, az öreg rejtvényfejtő, most végre megcsillogtathattam a tudásomat.
– Írja azt, hogy akantusz – mondtam.
– Akantusz? – jegyezte be az idegen nő a kis négyzetekbe. – Ezt meg kell jegyeznem.
– Ne jegyezze meg – mondtam. – Sosem lesz rá szüksége.
– És még az anorák is nem tudom – emelte rám gyönyörű szemét.
– Az anorák síkabát – mondta gyorsan a cseh nő.
– Síkabát? Az a zsák a sínek? – értetlenkedett a gyönyörű szempár tulajdonosa.
– Síeléshez való dzseki. Olyan kiskabát. Régebben hordtak ilyet.
– Írja, hogy parka – mondtam. – De ezt sem kell megjegyeznie, parkát csak a keresztrejtvényekben hordanak, sehol másutt.
– Máshol nem hordanak?
– Csak a keresztrejtvényekben – ismételtem meg ezt az ostobaságot.
A lány csodálkozva csóválta meg fekete fejét, amelyen már elolvadtak a hópihék, és szépen kerekített betűkkel beírta a keresztrejtvénybe PARKA.
– U-t-a-z-z-o-n… utazzon… v-o-n-a-t-t-a-l… vonattal! Anyu, itt azt írják, hogy utazzunk vonattal. Mi azzal utazunk, ugye? – Pisti láthatóan boldog volt, hogy az ábécében ilyen jó új játszótársra lelt.
– Látod, milyen jól megy ez neked? Már igazi olvasó vagy – ásított az anyuka és megdörzsölte fáradt szemét.
– Uram, te tudod, mi az gyógyszerész asszisztens? – fordult hozzám a vietnami lány és kivillantotta egészséges fogsorát.
– A gyógyszerész asszisztens patikusinas, de így nem fog megtanulni csehül, kisasszony – mondtam. – A patikusinas csak a keresztrejtvényekben él, a való életben sosem fog vele találkozni.
– Máshol nem él? A patikusinas lenni halott?
– Teljes mértékben – mondtam, hogy lezárjuk végre a témát, mert szerettem volna egy kicsit szundikálni. De történt egy dolog, ami tökéletesen kiverte az álmot a szememből.
– H-a-t-a-l-m-a-s… hatalmas… f-a-r-k-ú… farkú… j-ó-m-a-d-á-r… jómadár – betűzte a kisfiú. – Anyu! Hatalmas farkú jómadár!!!
– Jól van, Pisti, de most ne zavarj – nyúlt az anyuka a kistáskájába a mobiljáért, amely éppen jelezte, hogy válasz érkezett.
Riadtan járattam körbe a tekintetemet, hol láthatott Pisti ilyen feliratot, és mivel öregkoromra távollátó lettem, a szemben lévő műanyagfalon meg is találtam. Fekete filctollal, nagy betűkkel esküszöm, az volt odaírva: HATALMAS FARKÚ JÓMADÁR CSAK RÁD VÁR. HÍVD A 603…a teljes telefonszámot nem tüntetem fel, nehogy megpróbálják felhívni, de ott volt.
Elöntött a forróság, amikor elképzeltem, hogy fog szegény anyuka megbirkózni ezzel a hirdetéssel, ami nyilván valami beképzelt tökfejtől származik, és megpróbáltam más olvasnivalóra terelni a fiúcska figyelmét.
– No, Pisti, ezt biztos nem tudod elolvasni – mondtam, és az ablak alá mutattam, ahol az állt, hogy menet közben ne hajoljunk ki az ablakon.
Csakhogy a kisfiú nem hagyta magát becsapni, és csak a jómadár felirata érdekelte.
– Anyu, anyu, itt azt írják, hogy hívjuk fel őket – súgta sürgetően az anyja fülébe.
– Kit hívjunk fel? – tette el a fáradt nő a mobilját, amely szemmel láthatólag rossz hírt hozott, és még nem sejtette, hogy most még annál is rosszabb vár rá.
– Azt a számot hívd fel. Hiszen nekünk van a nagyapa telkén egy nagy kalitkánk – kunyerált Pisti.
– Légy szíves nyugodj meg és mondd el rendesen, mit akarsz – ültette maga mellé Pistit az anyukája. De a kisfiú leereszkedett az ülésről a kocsi padlójára, kézen fogta az anyját és odavonszolta a felirathoz.
Amikor visszajöttek és leültek, az anya nagyot sóhajtott.
– És szerinted most mit kellene tennem?
– A nagyapa azt mondta, hogy az a kalitka egy jó nagy madárnak való. Hívd fel őket, hogy nekünk kell a madár.
Az anyuka röviden rám nézett, és tekintetében szemrehányás volt. Azt sugározta: Látja, mit csinált? Mintha én is azok közé tartoznék, akik ezeket az otrombaságokat firkálják a házak meg a vasúti kocsik falára. Megpróbált egy kis időt nyerni azzal, hogy a fiú homlokára hullott hajtincseket igazgatta, aztán így szólt:
– Pisti, ez a hirdetés… már régóta itt van, azt a madárkát már rég eladták, érted? Már felhívta őket valaki más.
– Lehet, hogy még senki sem hívta fel őket. És lehet, hogy pont egy olyan nagy papagáj, amilyen a nagyapának volt. Lehet, hogy papagáj, anyu! – fogta könyörgőre a fiú.
– A papagáj, ARA ezt emlékszem – dicsekedett a vietnami lány.
Az anyuka tudomást sem vett róla.
A vasúti kocsi kerekei kattogtak a fagyos síneken és a zakatolásba magas hangok keveredtek, mint amikor egy kutya vonít. A kisfiú sírt. A vietnami lány abbahagyta a mosolygást és gyengéden megsimogatta a fiú haját.
– Ne sírj. Miért sír ő? – kérdezte.
Az anyuka az égnek emelte a tekintetét, mintha azt akarná mondani: már csak te hiányoztál itt nekünk, és így válaszolt:
– Azt szeretné, hogy vegyek neki egy madarat.
– Kismadarat? Vegyél neki.
– Nagyot. A telken van egy nagy kalitkánk – szepegte a fiú.
– Miért nem veszed neki? – fogta pártját a kisfiúnak az idegen lány. – Túl drága neked?
– Már eladta az az ember – válaszolta az anya.
– Nem adta el! Lehet, hogy még megvan neki! Anyu, hívd fel, és kérdezd meg – mondta a kisfiú, miközben előhalászta édesanyja táskájából a mobilt és a kezébe erőltette.
– Hát jó – sóhajtott a nő és megint rám nézett, mintha én okoztam volna az egész felfordulást. Aztán a körmével kipötyögte a falra írt számot. Egy halk sípolásról azonban tudtam, hogy a hívást észrevétlenül megszakította. Egy kicsit várt, míg a tollas jószág tulajdonosa felveszi, a kisfiú, a vietnami lány és én is a száját figyeltük.
– Jó napot kívánok, a madár miatt telefonálok, ami a hirdetésben szerepel.
Nagyon helyesen szünetet tartott, közben bólogatott, és csak ez után mondta:
– Ó. Szóval már késő. Gondoltam. Nagy volt az érdeklődés, értem. Hát akkor nincs mit tenni. Nagyon köszönöm – mondta az anyuka és egy gombnyomással befejezte a beszélgetést.
– Már eladták – sóhajtott kimerülten.
– Az úrnak már nincs madara – törölte le a vietnami lány apró ujjával a könnyet a kisfiú arcáról.
Az anya visszatette a telefonját a táskájába és lehunyt szemmel az ülés támlájához támasztotta a fejét.
– Idióta. Mintha nem lenne így is elég bajom – mondta még halkan.
Kint már besötétedett.
– Úgy szerettem volna. A nagyapának volt, de meghalt neki – szívta az orrát a kisfiú.
– Fújd ki – nyújtott neki az anyja egy zsebkendőt. Pisti kifújta az orrát és összegömbölyödve az ülésre feküdt, fejével távolabb attól, aki nem tudta teljesíteni a kívánságát.
– Ha nem kaptál madárka, én modom neked mesét a nagy fekete madár – hallottam egy halk hangot az ablaktól. – Hogy ne legyél szomorú. Volt egy vidék a nagy folyó Bach Dangnál, és ott volt mindig meleg. Mindenki izzadt a rizsföldeken. Az emberek izzad, a bivalyok izzad, és várták az este, hogy repülni oda a nagy fekete madár. Abban a meleg nem volt semmi szél. De amikor ő közeled, a levelek a fáknak kicsit megmozdul, a fű is kicsit megmozdul, és akkor mindenki tud, hogy a madár repül ide és hamar lesz itt. És amikor ő leült a parton a Bach Dang folyónak, széttette nagy szárnyai az egész vidékre rá, és a meleg vége, és a munka is vége. És a fekete tollában voltak kicsi lukak, és azok voltak csillagok, érted? És valahol volt nagy luk, az volt hold. És ide az a madár nekünk is repült az előbb és itt csehül úgy hívják, Éjszaka. A keresztrejtvényben úgy írják: a nappal ellentéte. Tetszett neked a mi mesénk? – simította meg az idegen lány a kisfiú haját.
A kis Pisti nem felelt, mert elaludt.
Az anyukája a mese közben levette a fiúcska cipőjét és tenyerével melengette a lábait. A két nő pillantása egy másodpercre találkozott. Valamit mondani akartam, de aztán úgy döntöttem, hogy ebbe nem kell belebeszélnem.
***
Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez. Ez a kiadvány (közlemény) a szerző nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehető felelőssé az abban foglaltak bárminemű felhasználásáért.