A Homokfelhő című második, magyarul megjelenő könyvének bemutatója kapcsán Budapestre érkező sztárszerzővel, Joanna Batorral beszélgettünk.
Ismét Magyarországra érkezik a kortárs lengyel próza egyik legkiemelkedőbb alakja. Az írónő pályája legutóbbi, 2011-es látogatása óta töretlenül ível felfelé, hazájában toplistás sztárírónak számít, könyvei pedig egyre több nyelven hozzáférhetők világszerte. A tavalyi évben elnyerte a legrangosabb lengyel irodalmi elismerésnek számító Nike-díjat. A lebilincselő Homokhegy című családregény folytatásaként idén tavasszal jelent meg magyarul a szerző második könyve Homokfelhő címmel. A könyv bemutatóján, 2014. október 20-án, 18.00 órakor a szerzővel Lévai Balázs beszélget a Fuga Budapesti Építészeti Központban. A szerzőt ennek kapcsán kérdeztük.
Fotó a szerző személyes gyűjteményéből
Útkeresés, identitáskeresés, örökös vándorút a boldogság és szerelem megtalálásának vágya, a múlttal való leszámolás és a múltbéli történések, fájdalmak, emlékek transzformációjára irányuló kísérlet, az emberi kapcsolatok újjáépítése anya és lánya, Jadwiga és Dominika, Jadwiga és ősei, Dominika és a világ között. Ezek a szálak jelennek meg a Homokfelhő című könyvben. Melyik ezek közül a legfontosabb aspektusa ennek a több szálon futó, hol összegabalyodó, hol szerteágazó történetfolyamnak? Mi volt a célod ezzel az elbeszéléssel, metaelbeszéléssel, hőseid történetében felbukkanó történetekkel?
Joanna Bator: Nem tudom, mi az ami a legfontosabb. A Homokfelhő minden olvasója megtalálja remélem a könyvben azt, ami számára lényeges. Elmeséltem néhány ember összegubancolódott történetét. Az már az olvasótól függ, hogy hogyan értelmezi azt. Nekem a Homokfelhő egy könyv, amelyben a víz a domináns elem. Egy könyv a szülőházzal való szakításról, utazásról, arról, hogyan lehet letenni a terheket. Saját történetünk kereséséről. Az elbeszélés erejéről.
Mi inspirált a könyv megírására?
J.B: Nem volt konkrét inspiráció. Nem tervezek, nem készítek jegyzeteket. A szavak, mondattöredékek azok, amik megtalálnak. Elkap egy érzés, hogy le kell üljek az asztalhoz és el kell kezdjek írni. Nem tudom, hova vezet a történet, vagy hogy hol ér majd véget.
A könyv optimista befejezésével véget ér Dominika és anyja története? Vagy lesz még folytatás?
J.B: A befejezés inkább ironikus. Utópia, melyet nem szabad komolyan venni.Nem, nem lesz folytatás, bár egy hasonló hős megjelenik majd könyveimben. Aki velem együtt változik. A Homokhegy, a Homokfelhő, és a Sötét, majdnem éj (Ciemno, prawie noc) c. könyvekre Lengyelországban a kritikusok úgy tekintenek mint egy összetartozó egészre. A Wałbrzych-trilógiára.
A Sötét, majdnem éj mondhatni thriller, melynek teljesen más világa, sokkal sejtelmesebb, sötétebb tónusa van, mint az előző könyveknek. Ez egyfajta új irányt, egy új írói korszak kezdetét jelzi?
J.B: Fogalmam sincs. Jelenleg negyedik könyvemet írom. Januárban jelenik meg Könnyek szigete (Wyspa Łza) címmel, egy 2014 április-májusi őrült Srí Lanka-i utazás élményei nyomán. Ez egy könyv az írásról, a szerelemről és az elmúlásról– egyfajta átmeneti regény, az életút felén. Megírásának ürügyéül pedig egy bizonyos nő –számomra izgalmas- története szolgált, aki 25 évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt Srí Lankán. Hogy mi lesz holnap? Egy év múlva? Nem tudom, és ezen nem is gondolkodom, de valószínűleg romantikus könyveket fogok írni boldog befejezéssel.
Mi változott az életedben azóta, hogy megkaptad a Lengyelországban legrangosabb irodalmi elismerésnek számító Nike-díjat?
J.B: A Nike az átmenet végső rituáléja. Amin túlestem. A regényeim kezdettől fogva nagy népszerűségnek örvendtek az olvasók körében, és végül ez az, ami a legfontosabb. De bizonyára új olvasókat is sikerült nyerjek, olyanokat, akiknek kellett ez a visszaigazolás, ahhoz, hogy tudják érdemes engem keresni a könyvesboltok polcain. Körülbelül százezer eladott példány elég nagy sikernek számít egy olyan könyv életében, ami se nem pornó, se nem önsegítő irodalom. A Nike hab a tortán. Aztán szokásomhoz híven leléptem a hangos ünneplés elől Lengyelországból.
2011-ben jártál utoljára Budapesten Homokhegy c. könyved promóciója kapcsán. Hogy emlékszel vissza erre a találkozásra a magyar olvasókkal és a várossal?
J.B: Imádom Budapestet. Ez az egyik kedvenc városom Európában. Egy csomó kedves múltbéli emlék is köt Magyarországhoz. Egyszer szívesen élnék itt. A férfiak jóképűek, az ételek finomak. Talán egyedül a politikai helyzet az, ami lehetne boldogabb. Nagyon örülök annak is, hogy Budapesten találkoztam az én Dominikám, és Jadziám magyar megfelelőivel. Egy lakótelepen ücsörögtek, hasonló dolgokról álmodozva. Azt pedig még legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer a magyar televízió reggeli műsorában fogok szerepelni.
Jelenleg min dolgozol?
A szerelemről írok regényt. A hőse egy írónő. Romantikus történelmi regények szerzője. Vonz, de ugyanakkor nem tudom kitombolni magam, mert egész ősszel Svájcban leszek, mint a Berni egyetem vendégelőadója. Itt szép és érdekes, de szeretnék már inkább a könyvemre koncentrálni.
Számodra mit jelent az írás?
A szakmámat és a hivatásomat. Mindazt, amit az életben csinálok.
Felvidéki Eszter
______________________________________
Joanna Bator: Homokfelhő (ford. Hermann Péter)
Magvető Könyvkiadó, 2014
Mágikus utazás múltból jelenbe, a lengyel télből a New York-i őszön át a görög nyárba
Egy ismerős család vakugrása az ismeretlenbe: a Homokhegyben megkedvelt Bator-hősnők tovább sodródnak a hol barátságos, hol pedig ellenséges világban, új országokat és kontinenseket járnak be, ám egy tragikus baleset miatt arra kényszerülnek, hogy átgondolják és megváltoztassák életüket. A makacs anya, az érzékeny lány és a mindent túlélő nagymama újra- és újraszövik kapcsolataikat, egymáshoz és az idegen emberekhez fűződő bonyolult viszonyaikat, közben teljesen az olvasó szívéhez nőnek, minden gyarlóságuk ellenére.
A múlt és jelen, a lehetséges és lehetetlen titokzatos szálakkal vannak összekötve, a hétköznapi valóság mellett, vagy inkább mögötte ott tevékenykednek az elhunytak lelkei, vagy éppenséggel jövőbeli eseményeket képesek megjósolni egyes szereplők. Eközben megismerjük Lengyelország 20. századi történelmét, elsősorban a periférián elhelyezkedők, vagyis a különcök, az elesettek és az üldözöttek szemüvegén keresztül - és ez a világ egészen varázslatos. A regény folytatása az írónő előző könyvének, de annak ismerete nélkül is kerek egész.
Joanna Bator (Wałbrzych, 1968)
Kultúratudományt tanít, filozófus. Az Információ-technológia Japán Intézetének oktatója Lengyelországban. Tanulmányokat, esszéket, novellákat és regényeket egyaránt publikál. 2013-ban átvehette a legrangosabb lengyel irodalmi elismerést, a Nike-díjat.
Joanna Batorral egy nappal korábban, október 19-én este 7 órakor, a Budapest Transzfer Fesztiválon is találkozhat a magyar közönség, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol az Őrjítő ez a lakótelep című beszélgetésen és felolvasáson vesz részt Dragomán György, Tóth Krisztina, Pálfi György és Horváth Csaba társaságában, Szirtes János képzőművész és a MOME diákjainak közreműködésében.
Válogatott kritikák:
„Felnőtteknek szóló, szép, felemelő és érzelmes, ám korántsem érzelgős mese a lengyel írónő, Joanna Bator regénye. Lehengerlő erejű dicshimnusz a kulturális sokszínűségről, az élet szépségéről és a boldogság lehetségességéről egy közép-európai bányászváros panelrengetegében felnőtt, mégis önfeledt világpolgárrá váló fiatal nő életén keresztül.”
Pethő Anita: Egyre több történet, Népszabadság
„Azzal, hogy egymástól ennyire eltérő egzisztenciákat hozott össze, amelyek röpdösnek egyik világból a másikba és meglepő módon kibogozott belőlük egy egységes történetet az írónő bebizonyította, hogy minden megtörténhet. Képzeletben - tiszta ügy. A Homokfelhőt mindenképp írói manifesztációnak tekinthetjük.”
Marta Mizuro, Przekrój
„A regény alakjai nagyon szerethetők. Világuk lakályos, apró mikrokozmosz, ahová a több mint négyszáz oldalas szövegen át érdemes betekintenie az olvasónak.”
Kadlót Nikolett: Chmurdalia – avagy Napóleon bilijének krónikája, Kultúra és Kritika
„Bator egy impozáns szereplőgárdát hívott életre, néhány tucatnyi különféle hátterű, különböző országokból és korokból érkező regényhőssel. De van valami is, ami összeköti őket? Némelyik közülük egy furcsa tárgy – Napóleon állítólag eredeti bilije. Kézről kézre jár, mint e sorstörténetek maguk. Ez a szimbolikus tárgy szintúgy remek választás: egy tréfát nem ismerő történelmi-politikai korba kalauzol vissza, ugyanakkor komikus módon, megfizethetetlen mint személyes (bár átmeneti) tulajdon, de mint antik műtárgy már csekélyebb az értéke.”
Dariusz Nowacki, Gazeta Wyborcza
A szereplők felbukkanása nem attól függ, hogy melyik családhoz tartoznak, hanem véletlen találkozások eredménye. A regény egy családbozót struktúrájához hasonlít – egy inkább a pletykához, mintsem a krónikához közeli szövevényhez. Ágai emberi sorsok, melyek egy pillanatra összefonódnak, majd más-más irányba folytatják útjukat, hogy aztán váratlanul egymásra találjanak megint. A genealógiai vonal e meandereiből pedig az következik, hogy senki sem magányos történet, és hogy senki sem tartozik ezen a földön csupán egyvalahová.
Przemysław Czapliński
Bővebb információ:
www.kiadok.lira.hu/kiado/magveto/