Február 26-án Wisława Szymborska emlékest volt a nemrég nyílt Gdansk könyves büfében. Az est során vetítésre kerültek Szymborska kollázsai, melyek most krakkói MOCAK kiállításán láthatóak. A Nobel-díjas költőnőről Anna Hojwa, a krakkói irodalmi élet elsőszámú alternatív idegenvezetője mesél. Szerkesztőink is ott jártak.
Ismerjük Wisława Szymborskát, tudjuk, hogy Nobel-díjas lengyel költőnő, tudjuk, miért érdemel tiszteletet és elismerést. De vajon azt tudjuk-e, hogy mitől szeretetreméltó, emberi, közeli? Erről tanúskodik számos anekdota, melyek által közelebbről is megismerhetjük őt, megtudhatjuk, hogy mit szeretett, mit nem, mi érdekelte. Ezeket és még sok más érdekességet osztott meg velünk Anna Hojwa, krakkói idegenvezető február 26-án, szerda este a Gdańsk könyvesbolt-büfében.
Szerzői est
Múzsa, ha nem bokszbajnok valaki, akkor nincs is.
Nem kell törődnünk nekünk az ordító közönséggel.
Tizenketten vannak a teremben,
és ideje már, hogy elkezdjük az estet.
A fele azért jött el, mert kinn esik,
a többi meg rokon. Ó, Múzsa.
Az ájulásra hajlamos nők ezen az őszi estén
el is ájulnak tán, de bokszmeccsen teszik.
(ford. Gömöri György)
A kicsi, de stílusosan berendezett helyiség hamar megtelt lengyelekkel, magyarokkal és lengyel-magyarokkal – az esemény két nyelven, tolmácsolással folyt. Anna Hojwa az előadását (vagy talán helyesebb mesélésnek nevezni) diavetítéssel kísérte, és időnként versek felolvasásával szakította meg. Sok érdekes dolgot tudhattunk meg Szymborskáról. Talán nem mindenki hallotta, olvasta például azt, hogy a családjának van magyar vonatkozása: a nagyapja, Antoni Szymborski Bem József seregében szolgált. Vagy azt, hogy már az általános iskolai osztálytársai is nagy írói karriert jósoltak neki, ő maga pedig egy fogalmazásban megírta, hogy a Nobel-díjra pályázik. Ennek ellenére, amikor megkapta a kitüntetést, azt állította, hogy inkább a párja, Kornel Filipowicz érdemelné meg azt, és továbbra sem érezte magát egyenrangúnak kedves barátjával, a szintén Nobel-díjas Czesław Miłosz-sal. Filipowicz-csal egyébként évekig voltak együtt, mégis külön lakásokban éltek és nem házasodtak össze. Szymborska az ő halála után írta a Macska az üres lakásban című híres verset, ami annyira személyes volt, hogy sose akarta nyilvánosan felolvasni. Egyébként sem szerette a nyilvános szerepléseket. Azt mondta, ha a pokolba kerül, ott biztosan egy örökké tartó szerzői esten kell majd a könyveit dedikálnia. Egyszer egy egész, előre bejelentett tévés stábot küldött el a lakásától, és csak ennyit mondott a kaputelefonba: „Az úrnő nem tartózkodik itthon”. Később azonban engesztelő ajándékot, egy doboz bonbot küldött Bronisław Majnak, aki a stábot szervezte, és egy versikét is csatolt hozzá: „Nyisd ki a dobozt, / edd meg a pralinét, / és bocsásd meg a hisztérika bűneit, / mert még maga Sztálin marsall / is elgyengült / a praliné látványára”. Szerette az édességet, az életet, az állatokat, a könnyed csevejeket a barátaival, a tombolázást, de nem riadt meg a komoly témáktól sem, írt és beszélt a halálról, de amikor azt kérdezték tőle, mi legyen majd az utána hátramaradó holmikkal, csak legyintett – nem különösebben érdekelték a tárgyak. Csak bizonyos, mások számára talán jelentéktelennek tűnő holmikhoz ragaszkodott, például a régi képeslapokból és furcsa csecsebecsékből (pl. hajó alakú öngyújtó, levágott ujj alakú toll) álló gyűjteményéhez. A halála után komoly problémát okozott a sok díj, kitüntetés megtalálása a költőnő lakásában – nagy rendetlenség volt nála. A Nobel-díj például egy ruhásszekrény mélyéről került elő. Megjelenése viszont sose volt rendetlen, még a legközelebbi barátai és a személyi titkára sem látta soha laza öltözékben, papucsban és smink nélkül. A körmeit pedig mindig rikító színűre festette. Ez előtt a szokása előtt tisztelegett az esten Anna Hojwa, élénk rózsaszín körmeivel.
***
Nyisd ki a dobozt
edd meg a pralinét
és bocsásd meg a hisztérika bűneit
mert még maga Sztálin marsall
is elgyengült
a praliné látványára
(KMA)
Ella az égben (Ella w niebie)
Istenhez imádkozott,
imádkozott hevesen,
hogy csináljon belőle
egy fehér, boldog lányt.
De ha ilyen átváltozáshoz már túl késő,
akkor legalább, Uram Istenem, nézd, hány kiló vagyok
és legalább a felét vedd el belőle.
De a kegyes Isten Nemet mondott.
Csak rátette a kezét a szívére,
belenézett a torkába, megsimogatta a fejét.
És ha már mindenen túl leszel – tette hozzá –
örömet szerzel nekem azzal, hogy visszatérsz hozzám,
én fekete dalos fatörzsem.
(KMA)
Tenyér
Huszonhét csont,
harmincöt izom,
körülbelül kétezer idegsejt
van öt ujjunk minden ujjbegyében.
Mindez bőven elég arra,
hogy megírjuk a Mein Kampfot
vagy a Micimackót.
(KMA)
Szerelem első látásra
Mindketten szilárdan hitték,
hogy hirtelen szenvedély fűzi össze őket.
Az ilyen bizonyosság gyönyörködtet,
de a bizonytalanság még szebb.
Mivel még sosem találkoztak eddig,
semmi sem lehetett közöttük,
De mi van, ha az utcákon, lépcsőházakban, folyosókon,
már sokszor elkerülték egymást?
Szeretném megkérdezni tőlük,
hát nem emlékeznek -
egy szemtől-szembe pillanatra
valami forgóajtóban?
vagy egy 'elnézést'-re a tömegben?
egy rövid 'téves'-re a telefonban?
- de tudom a választ.
Nem, nem emlékeznek.
Megigézve hallanák,
hogy már jó ideje
a véletlen játszik velük.
Még nincs készen arra,
hogy a végzetük legyen,
összehozta őket, és egyúttal
elzárta útjukat,
elfojtva kacajuk,
aztán tovaszökkent.
Pedig voltak jelek közben,
még ha nem is voltak elolvashatók.
Talán három éve
vagy csak múlt kedden
rebbent egy falevél
vállról vállra?
Valamit elejtettek, és valamit felvettek.
Ki tudja, talán a labda az,
mi a gyermekkor sűrűjébe veszett?
És voltak kilincsek és csengők,
melyeken egyik érintés
a másikat fedte el.
Bőröndök egymás mellett feladásra várva.
Egy éjjel talán ugyanaz az álom,
mi reggelre úgy elhomályosult.
Hisz minden kezdet
csak egy folytatás,
és az események könyve
középen mindig nyitva áll.
(ford. ismeretlen)
Karaba Márta Alexandra
Fotó: Anna Hojwa
A beszámoló nyomtatott változata a Polonia Wegierskában jelenik meg.