Az Oroszlános Udvar és a Szláv TeXtus újabb együttműködése keretében ezúttal egy olyan ünnepi beszédet ajánlunk olvasóink figyelmébe, melyből meg tudhatják, a demokratikus társadalmak hogyan is definiálják a kultúra helyét.
Királyi Felség,
Hölgyeim és Uraim,
Emlékszem, valamikor régen, majdnem fél évszázaddal ezelőtt A tömegek lázadását, egy nálunk akkoriban szigorúan tiltott szerző könyvét kerestem. Ezt a szerzőt módszeresen eltüntették a könyvtárakból, gondosan kitörölték az enciklopédiákból, és arra is emlékszem, hogy valóban megszólított ez a könyv. Ezért még nagyobb öröm számomra, hogy ma Madridban lehetek, eleget téve az Ortega y Gasset Alapítvány és a Vállalkozók Intézete meghívásának. Szívből köszönöm Enrique Iglesiasnak a megtiszteltetést, amelyben ma ez az alapítvány részesített. Meg vagyok győződve arról, hogy köszönetet érdemel, mert azt az eszmét valósítja meg a munkájával, amelyből a Lladó-díj született.
Fotó: International Monetary Fund
Remélem, összhangban maradok ezzel az eszmével, ha kihasználom az alkalmat, és megfogalmazok néhány megjegyzést a gazdasági élet és a kultúra viszonyáról.
A modern civilizáció materialista, ateista és tudományos beállítottságával magyarázható az, hogy napjainkban a kultúrát mindenekelőtt az emberi tevékenység egyik szférájaként szemléljük, kiszakítva általános összefüggéseiből, megfosztva tágabb és mélyebb értelmétől; a valóban lényeges jelenségek derivátumává fokozzuk le, mintha legalábbis az olyan komoly dolgok kedves díszítőeleme lenne, mint a gazdaság, az üzleti élet, a kereslet és a fogyasztás. Vagy egy éttermi vacsora kellemes háttérzenéje. Azt mondják, a kultúra fűszerezi az életünket, tehát valami olyasmi, ami megszépíti, de azért végül is elvagyunk nélküle. A leglátványosabban a marxisták degradálják a kultúrát, amikor egyenesen az úgynevezett felépítmény részének nyilvánítják.
Voltak korszakok, amikor nem túl sok szó esett a kultúráról mint az emberi tevékenység különleges területéről. Ennek teljesen egyszerű oka volt: a kultúra természetes, de létfontosságú dimenziója volt az mindennapi életnek, a lényegéhez tartozott. Ezek a korok, ha fogalmazhatok így, a természetüknél fogva kultúrateremtők voltak: a gótika emberének egyáltalán nem kellett írástudónak lennie vagy kultúrával foglalkoznia ahhoz, hogy a szög, amelyet kovácsolt, gótikus legyen. A mindennapi élet része volt a stílus, nem kellett gondolkodni rajta, mert egyszerűen kéznél volt. Ezért ma aligha tudjuk ízlésesekre és ízléstelenekre osztani az elmúlt korok termékeit, mindennek tetejébe még beszélünk eredeti művekről és rutinmunkákról, utánzatokról. Az ízlés, az ízléstelenség vagy a giccs jellemzően modern kori kategória.
Fotó: David Sedlecký
Mindannyian tudjuk, hogy nem térhetünk vissza a múltba, és csak kevesen gondolják úgy, hogy a modern történelmi folyamat kizárólag romlást és hanyatlást hozott. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne jó megpróbálni – persze valamiféle innovatív lelkülettel a háttérben – feléleszteni egy más, tágabb és kiteljesedett kultúrafelfogást. Nem életünk fűszerének, hanem inkább a belélegezett levegőnek kellene tekintenünk a kultúrát. És a kultúrára fordított pénzt, származzon bár állami vagy magánforrásokból, nem emberbarát adománynak tartanánk, amellyel kellemesebbé tesszük az életet, vagy újabb és újabb módszereket keresünk arra, hogyan üssük agyon az időt, hogy ne öljön meg az unalom. Ellenkezőleg, úgy gondolnánk, ezzel mindazt támogatjuk, ami értelmet ad életünknek.
Tehát a kultúra fogalmának a mai értelménél sokkal tágabb értelemet kellene kapnia.
Mit jelent ez a vállalkozások vagy általában a gazdaság területén?
Elsősorban alighanem újra meg újra hangsúlyoznunk kell azt, hogy az üzleti vállalkozás mindenekelőtt értékek teremtése, nem pedig a haszon felhalmozása. Igen, természetesen az anyagi haszon a piacgazdaság hajtómotorja, de ezt inkább az emberi kreativitás elhanyagolhatatlan eszközének, nem pedig öncélnak kellene tekintenünk. Mondhatnánk, hogy az üzletember akkor támogatja a legjobban a kultúrát, ha önként a saját vállalkozásának kultúrájává teszi, annak minőségével és értelmével együtt. Az emberi és a társadalmi mérce, a józan ész, a természet és a világ rejtélyeivel szembeni alázat, a következő generációk figyelembe vétele, a tudatosság – ezek együtt alkotják, vagy legalábbis ezeknek kellene alkotniuk az üzleti kultúrát.
Nem kevésbé fontos, hogy a vállalkozásnak legyenek olyan szabályai, amelyeket tiszteletben tart, legyenek azok írottak vagy íratlanok. Minél fejlettebb az érzék az iránt, amit „jó erkölcsöknek” nevezünk, és minél nehezebb közösségi szinten megtagadni ezeket az erkölcsöket, annál kulturáltabb a vállalkozás, annál jobban közelít kultúrateremtő funkciójához, ennek eredményeképpen pedig hatékonyabb is. Egy vállalkozásnak mindig rendelkeznie kell a maga szilárd, ugyanakkor egyszerű és értelmes rendjével, ennek megszegését pedig senkitől sem kell eltűrni.
Bős - politikai falfirka 1989-ből. Fotó: Szeder László
Végül pedig: úgy gondolom, a vállalkozás annál kulturáltabb, annál jobban együttműködik az emberiség egészével, minél mélyebben gyökerezik az emberi társadalomban. Ezen a téren nem töltheti be más az állam szerepét: az államnak kellene támogatóként fellépni és igazán nagy teret adni a pluralitásnak az eszközök újraelosztásában. Biztos vagyok abban, hogy minél több pénz áramlik a versenyszférából, tehát az állam közvetítő szerepe nélkül a közhasznú tevékenységbe, az oktatástól a vidékfejlesztésen vagy az emlékművek gondozásán át egészen az egészségügyig, annál jobb: az állam soha nem tud úgy megfelelni az országos vagy helyi igényeknek, mint a tehetős egyének; mindig több van azokból az eszközökből, amelyek a forrásuktól egyenesen a céljuk felé tartanak, mert nem túl nagy az „útiköltségük”, és az egész társadalmi rendszer stabilabb, mert az újraelosztás decentralizációja megakadályozza azt, hogy egy központban koncentrálódjon a hatalom, ami mindig óriási veszélyt jelent. Mint már sejthetik, nemcsak a reklámkiadásokról és a szponzorálásról beszélek, hanem az adókedvezmények és a jóváírások különböző formáiról is. Az államok nagy része nem szívesen szabadul a kompetenciáitól, ebben a kérdésben viszont ez létérdekük. És persze érdekük a profitot termelő társaságoknak és az egyéni vállalkozóknak is: nemcsak azért, mert ezzel növelik a tekintélyüket a környezetükben, hanem azért is, mert így közreműködnek a plurális és sokszínű társadalmi közeg kialakításában, ez pedig jó módszer arra, hogy óvják a befektetéseiket.
Összefoglalnám: tágabb értelemben véve a kultúra nemcsak kulturális alkotás, nemcsak a viselkedés kultúrája, nemcsak az emberi találkozások vagy társulások kultúrája, hanem a vállalkozás mint értékteremtő műhely kultúrája is, amennyiben van értelme, vagy szeretnének értelmet adni neki; a vállalkozást irányító rend kultúrája és mindebből következően a gazdaság kultúrája, a civil társadalom szerves része.
Tisztelt jelenlévők, bizonyára megértik, hogy ezekben a többé-kevésbé egyértelmű állításokban, amelyekkel aligha leptem meg önöket, benne van annak az országnak a jellegzetes tapasztalata, amely évtizedekig tartó totalitárius rendszer és centralizáció után újítja meg a piacgazdaságát. És higgyék el, hogy az én országomban bármi, amit itt elmondtam, már majdnem politikai provokációnak tekinthető. De ez nem jelenti azt, hogy nekünk rossz ott. Ellenkezőleg: erős hittel hiszek abban, hogy elszámolunk mindazzal, ami a múltunkból megmaradt – immár mint az Európai Unió újdonsült tagjai –, ugyanolyan jól, ahogy Spanyolország is elszámolt a múltjával.
Köszönöm a figyelmet!
Madrid, 2003. június 30.
Fordította: Hanzelik Gábor