…A B betűs Országban éppen ASMÜ van – az Alkotmány Soros Módosításának Ünnepe. Az Állam Vezetőjét ebben az Országban rövidítve ÁVO-nak hívják, ő az, aki az Alkotmányt módosítgatja, hatalmi jogosítványát meg-meghosszabbítgatja – és csak vezeti-vezeti az országot. Mert nincs az Államban senki más, aki képes lenne elvezetni. A nép természetesen boldog, jól mulat az ünnepen, a kormányról és a parlamentről nem is beszélve. Ezért aztán ÁVO minden alkalommal, ha módosít az Alkotmányon, valami születésnapszerűt rendez a rezidenciáján – meghívót kapnak a legjobbak legjobbjai, hogy ünnepi pohár-köszöntőket mondjanak, énekeljenek, táncoljanak, valamint, hogy ki mivel csak tudja, azzal ajándékozza meg ÁVO-t.
Azért, hogy az Alkotmány Soros Módosításának Ünnepén jelen lehessenek a Vezető rezidenciáján, a legjobbak legjobbjai között emberfeletti küzdelem folyt, vadállatokhoz méltó marakodás tört ki, de Klaudzia Lvouna, bár modell volt, énekes, táncos és szépség, e viszálykodásban sosem vett részt, mert esélye sem volt a győzelemre. De ezúttal az ünnepség rendezője, vagy ha úgy akarják, szertartásmestere Sztasz Cjanykouszki volt, aki váratlan gesztust tett, és búcsúzóul VIP-meghívót küldött ÁVO-tól Klaudzia Lvounának.
– Ajándékot pedig szerezzen neki a nagyfarkú macskád – mondta Sztasz olyan közönségesen, hogy Klaudzia Lvounának elment a kedve az egésztől.
– Te miért szomorkodsz? – érdeklődött Artúr, és amikor Klaudzia Lvouna elbeszélte neki, milyen közönséges volt a szertartásmester, elgondolkozott, körülszimatolt, és megkérdezte:
– És miért ne lehetnék én az ajándék? Persze nem vagyok angóramacska, sem sziámi, csak egyszerű kandúr, bolyhos farokkal, átlagos szőrzettel, de a macskagyökér-kivonatot pohárkából iszom, és a mancsaimat egymásra rakom… Adott esetben azt sem hagyom ki, hogy mondjak valamit, és okos képet vágjak hozzá… A kandúrok amúgy is a filozófusokhoz hasonlatosak. Én is vennék egy kismacskát, ha nem volnék itt saját magamnak.
– A férjem vagy, hogyan ajándékozhatnálak el? – szontyolodott el ettől a butaságtól Klaudzia Lvouna, de Artúr emlékeztette a csizmás kandúrról szóló mesére, akit többször is elajándékoztak, de mindig visszatért a gazdájához. Klaudzia Lvouna végre megértette, ha egy ilyen bölcs macskát feláldoznak, és valakinek odaajándékoznak, azt csakis a Vezetőnek adhatják az Állam épülésére. – Na, nézzük meg, mibe csomagoljunk téged – méregette Artúrt. – Csak nem húzhatunk a farkadnál fogva…
…Amikor Klaudzia Lvouna került sorra, hogy megajándékozhassa ÁVO-t, a díszteremben rajta kívül nem maradt senki. Csak Artúr, a macska, az Állam Vezetője, Sztasz Cjanykouszki, a testőrök, és mindenki számára láthatatlanul, mintha levegőből lennének, Lev Mironavics, fegyverével a kezében és partizánjaival a csilláron.
– Mi ez a seggfej macska itt veled? – kérdezte az Állam Vezetője. – Úgy tűnik, mintha már láttam volna valahol…
– Ilyen a sors – sóhajtott Klaudzia Lvouna, és búcsúzóul megsimogatta Artúrt. – Ha magának úgy tűnik, ez azt jelenti, hogy gondolt rá. Akkor pedig meg fogja szeretni. Ő az én ajándékom az Alkotmány Soros Módosításának Ünnepére.
– Te nyerted meg a versenyt! – hirdette ki az Állam Vezetője. – Nyereményt kapsz. A nyeremény pedig én vagyok. Érted?
…Szibériai hideg sugárzott a tábornok metsző tekintetéből, és ekkor már a hitetlenek is felfogták, hogy az annihiláció eredményeként, amiről csupán a tábornok tudta, hogy micsoda, az Állam Vezetője nemcsak nyomtalanul, de visszavonhatatlanul tűnt el.
– Miért, tett valamit a népért, hogy maradhasson? – kérdezte váratlanul Sztasz Cjanykouszki, aki először csak rálépett a zsákra, aztán páros lábbal ugrált rajta. Lev Mironavics kíváncsian pillantott Cjanykouszkira.
– Lev Mironavics, most mit csináljunk? – csapta össze a bokáját a tábornok. – Időről időre valakit csak fel kell mutatni a népnek… Vagy hagyjuk ezt a huzavonát az alteregókkal, és írjunk ki rendes választásokat?
Lev Mironavics gyászosan felsóhajtott.
– Összeültünk a Politikai Bizottságban… Gondolkoztunk, találgattunk… Úgy döntöttünk, hogy nem érett meg a népünk a választásokra. Ezért faragjatok, gyerekek, egy helyettest. De eszes alteregó legyen, legalább azt értse, kicsoda is ő valójában, és kik vagyunk mi. Különben hülyeségeket fog rólam taníttatni, a szarházi…
– De kiből faragjuk? – kérdezte a tábornok, és ki tudja, miért, Sztasz Cjanykouszkin állapodott meg a tekintete.
– Tényleg, kiből? – húzta ki magát Sztasz, aki lábujjhegyen állt a zsákon, a kezét összedörzsölte és egész megjelenésével azt hangsúlyozta, hogy teljes lélekkel a tábornok és Lev Mironavics pártján áll.
– Nos, természetesen nem tebelőled – vágott egy grimaszt Sztasz hájas képének láttán Lev Mironavics. És odabiccentett a testőrség parancsnokának Artúrra mutatva. – És mi lenne, ha őbelőle, na, tábornok? Nézd, mennyire hasonlít! Bajszos, kopaszodó… És a mancsát is a szívére teszi…
– Ha oda teszi, akkor belőle is lehet – vonta meg közömbösen a vállát a tábornok. Egy-kettő-három, kész!
És már ott is állt az Állam frissen összetákolt Vezetője, mancsát a szívére szorítva, igaz, nem egészen úgy volt felöltözve, mint a korábbi. No meg farka is volt. Egyebekben meg sem lehetett különböztetni az előzőtől.
– Átöltöztetjük – mondta kissé elégedetlenül Lev Mironavics –, de mi legyen a farkával?
– Bocsánat – vörösödött el a tábornok –, eddig sosem kellett macskából csinálnom. – És felvett az asztalról egy kést.
Artúr felfújta magát, szemét kidüllesztette, bajszát kimeresztette, és ráordított a tábornokra:
– Én mindenkiről mindent tudok! A te feladatod nem az, hogy macskák farkát vagdosd le! A te feladatod, hogy megkeresd az embereket, akik az én birodalmamban eltűnnek! Meg a banditákat, akik eltüntetik őket! Önállóan intézkedsz a hátam mögött?! Miniszterré minősítelek le! Ki-te-ke-rem a nyakadat!!! Ki-tép-ke-dem a lábadat!!!
Hű, szörnyen megijedtek… De nem mindenki.
– Nem lehet, hogy beteg? Nincs agydaganata? Ne hívjuk vissza az Alkotmány értelmében, merthogy farka van, amíg nem késő? – kérdezte Lev Mironavics, és elcsodálkozott a tábornok szederjes képén, amely sugárzott a boldogságtól, hogy új Vezetőt szolgálhat.
– Ide az Alkotmánnyal! – kiáltotta Artúr.
Sztasz Cjanykouszki fürgén előhúzta a zsebéből a mindig és mindenre kapható Alkotmányt.
– Írd! – parancsolt rá az Állam új Vezetője. – Az Állam címere egy nagy bolyhos farok.
Sztasz azt gondolta, nem lenne fölösleges pontosítani:
– Macskafarok?
– Naná, majd kutyáé! – emelte fel a farkát Artúr. – Az Állam polgárai ünnepnapokon hordják a címert, az Állam Vezetője pedig állandóan.
– Hát a macskák? – kérdezte Klaudzia Lvouna, aki még nem felejtette el, hogy kinek volt a felesége röviddel ezelőtt.
Artúr egy fintort vágott a farkával:
– Kik nekem azok a macskák, Klava? Mi közöm hozzájuk? Nekem az Államra van gondom. Ha az Államról gondoskodsz, nincs érkezésed, hogy holmi macskákra gondolj.
Klaudzia Lvounának eszébe jutott, hogy a férje, bár nemzeti-demokrata volt, de mégiscsak demokrata, és úrrá lett rajta a kétségbeesés.
– Hogy megváltoztál, Artúr! Csak a farkad maradt meg… És az is valahogy diktatórikus…
GONDOLATJELEK
Sosem hittem volna, hogy börtönben fogok verset írni.
Megálmodtam egyet. Az első sortól az utolsóig. Az egészet. Nem is igazán álmodtam, hanem valahogy… az első sorral kezdtem mászni a felső priccsről lefelé, a padlóra pedig az utolsóval léptem le.
Úgy elcsodálkoztam, hogy nem ágyaztam be – és tessék: „Sorakozó!!!” Folytatásos komédia az ajtóban az őrrel és a felügyelővel, a priccsem pedig nincs bevetve – a cellából a mosdóba vezetnek, és kérdik: „Vesén vagy tökön vágjunk?”
A vesét választottam. Mert ha nem választok, akkor ide is, oda is kapok.
Mikor visszaértem a cellába, odaültem az asztalhoz, hogy leírjam a verset – de nem emlékszem! Egyetlen sorra sem!
Felmásztam a priccsre – nem jut eszembe. Lejöttem, fel-alá járkáltam a cellában – képtelen vagyok egyetlen szót is kipréselni magamból.
Cellatársam megkérdezte: „Mit rohangálsz?” Jóban vagyok vele, hát elmondom, hogy mi történt. A fejét vakarta: „És mit választottál?” Mondom, hogy a vesét. És cellatársam okosan ezt mondja: „Pedig a tököt kellett volna választanod. Akkor nem felejtetted volna el.”
– – –
Cellatársam (nem politikai, de azt mondja, ő is harcol a belorusz diktatúra ellen – pénzt lop tőle) levesz a vállamról egy cérnaszálat, amely akkor akadhatott rám, mikor kihallgatásra vittek. Gondosan feltekeri, és a matraca alá dugja.
– Minek neked cérna?
– Hátha egyszer találunk egy tűt. Az meg mire jó cérna nélkül?
A cérnáról jutott eszembe ez.
Amikor Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter bemutatott Hillary Clintonnak, az Egyesült Államok külügyminiszterének, észrevettem egy hajszálat a blézerén, kezem már nyúlt is, szokás szerint, mintha csak a feleségem válla lenne, hogy levegyem – de itt görcsbe rándult az ujjam: nem szabad! Muszáj volt valamit tennem, mivel a kezem megállt a levegőben, úgy tettem, mintha az órámat néztem volna meg: igen, pont most kellett sürgősen megnéznem, hány óra van…
Szerintem Hillary asszony mindent megértett, de nem tudhatom, mit gondolt rólam, én viszont arra gondoltam, hogy egy nővel a közeli vagy nem közeli kapcsolat éppen abban különbözik, hogy levehetsz-e a válláról egy hajszálat.
– – –
A költészet esztétikai, művészi színvonalát elsősorban a költő etikai, emberi minősége határozza meg.
Nem azt kell ezen érteni, hogy a költő nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik, hanem azt, hogy nem úszik az idő sodrában, mint szar a vízen.
Hogy nem a kinevezéséhez meg ahhoz hű, aki kinevezte, hanem az elhivatottságához és Őhozzá, aki felszentelte.
Hogy szégyenérzet nélkül csókolja szerelme rejtett lankáit, domborulatait és lágy lejtőit, de nem nyalja ki senki hátsóját.
Hogy van hite és saját elvei, és hogy ragaszkodik hozzájuk.
Hogy azok között a holmik között, amelyeket elad, hogy megéljen, nincsen egyetlen barátja sem, akit eladott volna.
Hogy amit írt, aközött nincs feljelentés…
„…és amit nem írt meg, aközött sincs feljelentés”, tette hozzá Uladzimir Karatkevics*.
* Költő, író, a történelmi-romantikus irányzat kiemelkedő képviselője a belorusz irodalomban (1930–1984).
Fordította: Bárász Péter
A könyv az Ab Ovo kiadó gondozásában jelenik meg, bemutatója 2013. április 15-én lesz. Az ezzel kapcsolatos információkat Aktuális rovatunkban találják.