Út Oroszországba
Mickiewicz függeléke az Út Oroszországba című verssel kezdődik, melynek már az első strófáiból látszik a költő viszonya az idegen államhoz, mi több a civilizálatlan, vad országhoz. Neki Párizs volt az a központ, ami Puskinnak Szentpétervár.
Behavazódott, mind vadabb világban/Száll a kibitka, mint szél a pusztában;/Két szemem, mint két szélvész-ragadta/Sólyom a tél vad óceánja fölött/Földet keresve hiába is köröz
Bella István fordítása
Mickiewicz igyekszik hangsúlyozni a sivár Oroszország primitívségét, amelyet „üresnek, nyíltnak és tisztának” ír le. A költő rendkívül részletesen, és elég drámaian mutatja be, hogy mi mindent lát a Szentpétervár felé vezető úton, és nem csak a tipikus tájjal, hanem a furcsa ország lakosaival is elég kegyetlen:
Sokukat láttam – mind, mind mint a szálfa,/Bikanyak, széles mellkas, vas a válla./E nép, mint Észak minden fája, vadja./Üde és erős, egészséges fajta./Ám, mint a síkság, olyan mindük arca:/Üres, nyílt, tiszta és – vadság uralja
Bella István fordítása
A szerző tudatosan tartja a távolságot Oroszországgal szemben, hangsúlyozva, hogy ez egy idegen ország, idegen emberekkel. Mind a lengyel, mind az ukrán költő szövegei arra utalnak, hogy tudatosan elzárkóznak a birodalomtól. Oroszország mindkettőjüknek túl távoli. Hogy elérjék, hosszú és kimerítő utat kell megtenni, amely lehetővé teszi a megfigyeléseket és az elmélkedést, máskülönben a bagolymadár nyomában kell szállni, ahogy ezt végül Sevcsenko is tette álmában. Sevcsenko Oroszország-leírása egybecseng Mickiewiczével, mégpedig abban, hogy mindkét költő nem csak Oroszországtól, hanem annak lakosaitól is távol érzi magát:
Hó borítja a világot:/Körül mocsár, kihalt erdők,/Vad pusztaság, kavargó köd./Csönd van. Keresed s nem leled/Az ember szörnyű lábnyomát.
Hidas Antal fordítása
Az Oroszországhoz való közeledés először a távolból fogalmazódik meg, a kimeneti helyzet egy távolból nézett helyzet, ezután jön a közeledés. Mickiewicz esetében útinaplóval van dolgunk, amely abban az időben elterjedt műfaj volt. Ami Sevcsenkót illeti, kettős távolságról beszélhetünk: először is minden az álomban történik (ami tipikus romantikus metafora), másrészt pedig madártávlatból szemléli a dolgokat.
A szerző felhívja a figyelmet víziójának különlegességére, amely kétségkívül mindenkinek felkelti az érdeklődését, tudatosan provokálja az olvasót, hogy az álmára koncentráljon.
Oly csodás tájra vitt az álomösvény,/Hogy érte a legjózanabb lélek/Szívesen lett volna részeg,/S tán adott vón egy félgarast a fösvény,/Hogy ilyen álom billegjen elé –/Mennykő csapjon belé!
Hidas Antal fordítása
Először Ukrajna, a valóság képe jelenik meg, amelytől a költőnek éppen búcsúznia kell, amikor megjelenik előtte az orosz táj. Hangsúlyozni kell, hogy Sevcsenkót kettős viszony fűzi Ukrajnához:
Búcsúzzunk hát, te zord világ!/Haj, szomorúságom!/Sok jajomat, több bajomat/A felhőbe ásom./Szelek szárnyán, felhők hátán/Hozzád, árva lélek,/Szállok ríva, Ukrajína –6Beszélgetni véled.
Hidas Antal fordítása
Puskinnál nem található hasonló közeledési jelenség. Nem volt szüksége arra, hogy megérkezzen, hogy távolságot tartson, mert kezdettől fogva része volt a territóriumnak, amely történelmét és állami hovatartozását alkotta. Az, hogy ezekre a földekre is oroszok települtek, Puskin számára a sors csodálatos kezének műve volt. A költő I. Péter fő szószólója lett, mert a cárnak sikerült egy ilyen várost, a birodalom jövőbeni fővárosát felépítenie az országban. Megfigyelhetők a fiatal birodalom ambíciói, amely ugyan gazdaságilag még fejletlen, de hatalmas lehetőségek rejlenek benne a világuralmat illetően. Természetesen I. Péter volt az, aki a legfőbb szerepet játszotta egy új, hatalmas állam létrehozásában, de Puskin az, akinek a bölcs, szigorú, de igazságos uralkodóról szóló mítoszt köszönhetjük. Kétségtelen, hogy nem ő teremtette az első mítoszt, amely a cár egyre növekvő hírnevével együtt bontakozott ki, és még életében született. Az első mítosztalkotók között kell említeni Teofan Prokopovicsot, Lomonoszovot és Derzsavint, de véleményem szerint I. Péter és Szentpétervár mítosza Puskin tehetségének köszönhetően tett szert ekkora jelentőségre az orosz irodalomban. Péter cár képe minden műben más és más, de egyértelműen államalkotó szerepét hangsúlyozzák a legjobban.
Amíg Puskin számára I. Péter keménysége dicsérendő tulajdonság, addig Mickiewicz mint lengyel költő, nem kíván egyetérteni azokkal az áldozatokkal, amelyeket azért hoztak, hogy megvalósítsák a cár összes kompromisszumképtelen óhaját – főleg, ha azokról az áldozatokról van szó, amelyeket az ő népének kellett hoznia. Az orosz utakról írva esetlegességüket hangsúlyozza, azok ugyanis a cár akaratából jöttek létre, aki az ujja hegyével mutatta meg, hogy merre menjenek. Nem történelmi, a kereskedőkaravánok után fennmaradt utak ezek, amelyeknek bármiféle hagyományuk lenne. A cári kéz egyetlen mozdulata elég volt ahhoz, hogy áldozatául essenek a lengyel falvak és várak.
Falu, vár máris lerombolva,/utakkal szántá föl a pusztaságot
Bella István fordítása
Mickiewicz is észreveszi, hogy I. Péternek hatalmas szerepe van Oroszország újjászületésében, de teljesen másképp látja, mint Puskin. A Díszszemle című versben leírja a birodalom militarizálását, és hangsúlyozza, hogy elsősorban Péter cárt terheli a felelősség a dolgok állásáért. Ő vezette egy olyan új útra Oroszországot, amelyet a nyugati államoktól lesett el.
Éljen hát dicső Nagy Péter emléke,/E Cáropédeia az ő leleménye,/Meglelé titkát a cári nagyságnak/Látván, hogy utat csak a Nyugat mutat,/szólt: „Oroszország, európizállak,/Köntösöd kurtítsd, s vágd le szakálladat!”
Bella István fordítása
Mint látjuk, a lengyel költőnek igen csak szarkasztikus a hozzáállása az ilyen fajta európaizáláshoz, amely kizárólag külsőségek megváltoztatásából áll, erőszakos módszerekhez folyamodik, és nem tiszteli a hagyományokat. Meg kell jegyezni, hogy a lengyelek elég különösen viszonyultak a XVII-XVIII. századi európai trendekhez. A lengyel főnemességet, amely a szarmata származás mítoszának rabságában élt, sokkal jobban érdekelték a Krímből, vagy Törökországból érkező újítások, mint Franciaország. A szarmata portrékról rendkívül jól látszik, hogy mennyire erősen hatott a keleti kultúra a nemesi öltözetre. I. Péter európaizálása viszont mindenekelőtt a szakállak és kaftánok megkurtítására, illetve a seregszemle bevezetésére irányult.
Szólt – s a sok knyázka, a sok-sok bojárja/Lenyírva mind, mint francia díszsövény.6Szólt – s a muzsikok, kupecek szakálla,/Hullván úgy hullt le, mint jégvert falevél.
Bella István fordítása
Miközben Puskin kizárólag a pozitív aspektusait írja le a cár működésének, Mickiewicz hangsúlyozza, hogy I. Péter erővel épített fel egy országot, minden változást erőszakkal vezetett be, gondolkodás nélkül követve a nyugati példát:
Ő vezeté be a szuronyt, a dobot,/Kadettiskolát s börtönt alapított,6Menüett lett a cári udvar tánca,/A nők mehettek férfitársaságba
Bella István fordítása
Párizsi előadásaiban Mickiewicz azzal foglalkozik, hogy milyen szerepet játszott Nagy Péter Oroszország európaizálásában. Fontos, hogy a lengyel szerző felhívja a figyelmet arra, hogy már I. Péter apja, Sándor cár is törekedett a Moszkvai Hercegség újjáteremtésére, csak ő még nem folyamodott ilyen erőszakos eszközökhöz. [19] Mickiewicz az Előadásokban nem annyira szuggesztív, mint a költeményeiben, kiemeli, hogy Nagy Péter megítélése az orosz historiográfiában is nehéz kérdés, és nehéz róla (mint ahogy egyébként az egész Romanov-dinasztiáról) egy bizonyos felfogást figyelmen kívül hagyva beszélni: „Sándor cár megengedte az íróknak, hogy meséljenek a Rurikokról, és foglalkozzanak a dinasztia tetteivel, a Romanovokat azonban mindig egy és ugyanazon idea irányítja, és kölcsönösen szolidárisak egymással, éppen ezért Oroszországban még senki nem vette arra a bátorságot, hogy ítélkezzen felettük és tetteik fölött. Karamzin történész is túl becsületes volt ahhoz, hogy elmesélje Nagy Péter és utódai tetteit”. [20]
Szentpétervár
Amikor Mickiewicz a város külsőségeit írja le, kegyetlennek tűnik, de ugyanakkor rendkívül következetes is. A lengyel költő célja az volt, hogy bebizonyítsa, hogy Oroszország ugyanolyan visszamaradott, mint Ázsia, hogy a birodalom ázsiai természetű, és így borzasztóan különbözik a nyugati civilizációt képviselő lengyelek európai természetétől. Éppen ezért hangsúlyozza, hogy Szentpétervár egy másolat. A keleti mentalitás egyik ismertetőjele, hogy képtelenek a saját ötleteiket megvalósítani, marad helyette a kölcsönvett, idegen modellek másolása, „majmolása”.
Annyi homlokzat, más-más formájú ház./Mint a föld minden sarkából egy állat
Bella István fordítása
Sevcsenko Szentpétervár-képe, amely igen közel áll Mickiewiczéhez, észak Velencéjének tarkaságát hangsúlyozza, elég gyakran ez a tarkaság az oka a stílus és az ízlés hiányának, ami Sevcsenkónak – a művésznek, aki Karol Brjulov festőakadémiáján nevelkedett – természetesen elfogadhatatlan.
Egy nagy város feketedik…/Benne török/Vagy tán német/Vagy tán orosz népek élnek
Hidas Antal fordítása
Puskinnál azonban, érthető módon, egészen más a város értékelése. Ő sajátjának érzi Szentpétervárt, számára ez Oroszország hatalmának és nagyságának, a benne rejlő hatalmas potenciálnak a szimbóluma. Péter azért építette a várost, hogy „irigykedjenek a beképzelt szomszédok”. Kétszáz évig épült a város, és valóban észak ékszerdoboza lett.
Száz év, s az ifjú város ím,/Az éjféli országok éke,/Mocsarak süppedékein6Büszkén emelkedett a fényre;
Kormos István fordítása
Mickiewicznek és Sevcsenkónak Szentpétervár egy olyan város, amely az ő vérük és könnyeik árán épült fel, egy város, amely az egyik fél kegyetlenségének, és a másik erőtlenségének szimbóluma. Mickiewicz ki is hangsúlyozza, hogy ez nem az emberek városa, hanem Péter cáré.
A cár akarta, nem a nép e lápos/Földet, ukázra lett e város rajta,/De nem népének, néki: egy főváros.
Bella István fordítása
A misztikus beállítottságú Mickiewicz számára van valami sátáni Szentpétervárban. Hogy ha Rómát az emberek, Velencét meg az istenek építették, akkor Pétervár könnyen lehet a sátán műve.
Okszana Zabuzsko írja, hogy Sevcsenko mindig egy tisztátalan, mocsárra épült városként tekintett Szentpétervárra. Ez éles ellentétben áll az aranykupolás Kijevvel, amely sziklákra és hegyekre épült. Sevcsenkónak Kijev volt a központ.
Hozzá kell azonban tenni, hogy az elbeszélő költemény a Három év című ciklusban íródott, amikor Sevcsenko a Cirill és Metód Testvériség tagja volt, amelynek alapítóokmánya kijelenti Kijev messianisztikus szerepét a szláv népek jövőbeni fejlődésében.
Talán Mickiewicz Pétervár című verséből látszik a legjobban, hogy mennyire szatirikusan tekint a cári udvarra és az arisztokrácia életstílusára. Arra is rámutat, hogy a cár a legfelsőbb szférákkal szemben is despota módjára viselkedik. Senkivel sem tesz kivételt.
Mért eme órán dívik itt a séta?/Szél fúj, hideg van. De bakfitty! Tenni rá!/Ilyenkor sétál errefelé a cár./A cárné! S udvarhölgyei karéja.6Udvarnokok és dámák. Főbb és alsó,
Bella István fordítása
Kész kaleidoszkóp a cári udvar panorámája:
S alsóbb rangúak. Hol előbb, hol hátrább,/Mint hamiskártyás kezében a kártyák,/Keverül király, dáma, fölső, alsó,/Fekete, vörös, aggszűz, szende, csalfa,/Kerül hol eme, hol ama oldalra,/Hisz mindkét oldal olyan előkelő,/Csillóhídjain járni is ajándék.
Bella István fordítása
Mickiewicz szemében az embertelenség a birodalom legjellemzőbb tulajdonsága – egy gép, amely nem veszi figyelembe az embert, az ember életét, és amelynek semmi sem számít. Mickiewicz szerint mindaz, ami történt, inkább hasonlít egy horrorfilmre, amely túllépi a valóságról szőtt fantáziák minden határát. Vannak színészek, és vannak nézők is, akiknek készült ez az előadás, az államhatalom és a katonai erő demonstrációja. A demonstráció a saját szemük láttára zajlik, hogy ne tiltakozzanak, mint a németek, vagy a franciák, hogy ne legyenek illúzióik, ne merjenek messzemenő terveket szövögetni arról, hogy győzhetnek. A már említett versben, a Díszszemlében, elég rémálomba illő képet kapunk, amikor a szemle után csak holttestek maradnak a téren:
Elment mindenki: néző és színésze./A puszta üres téren ott viríta/Húsz hulla: annak az uniformisa/Fehér: lovas volt. Amannak színére/Semmi se vall már, úgy földbe taposták/A lópaták, a rohamozó lovasság./Pár megfagyott, az arcvonaltól messze,/Oszlopként álltak, célt és irányt adva;/Az meg eltévedt a gyalogos hadban/Úgy vágták kupán, holtan esett össze.
Bella István fordítása
Az, ahogy Sevcsenko leírja a birodalmi udvart, közel áll Mickiewicz szövegéhez, de ugyanakkor, az álom-metaforának köszönhetően, sokkal izgalmasabbnak tűnik poétikailag, mivel sokkal elvontabb és látványosabb. Vizuális szempontból. A szerző felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy ez egy álom, és az álomban előre lehet látni dolgokat, éppen ezért bátran használ groteszk elemeket, és megfesti a cári család karikatúráját (ami aztán tragikussá is tette a költő sorsát).
Cárné őnagysága./Fejét egyre húzza-rázza,/Rezeg rajt’ a hajzat:/Ez volna az isten lánya?/Szerencsétlen fajzat!/S én, a szamár, aki habár/Sosem láttam őket,6Hittem a sötét pofájú/Verstömjénezőknek!/S én, az okos tavalyi kos,/Az udvari népnek/Hittem szavát.
Hidas Antal fordítása
Sevcsenko Álma közel áll a „karneválhoz” is, ahol az, ami ijesztő volt, egyszer csak nevetségessé válik. Ahogy az elején, amikor a lírai én elbúcsúzik az isteni világtól, Ukrajnától, és aztán egy másik világba repüljön, és a pokolban, Oroszország szívében találja magát, és egyre közelebb jusson a pokol legmélyebb bugyrához – a cári udvarhoz. A nevetésnek köszönhetően azonban eltűnik a félelem.
Noha Bahtyinnál egy középkori karnevállal találkozunk, mégis ez a leírás fejezi ki a legpontosabban, hogyan hatol be Sevcsenko Álmának hőse a cári udvarba: „Hiszen a karneváli „pokolhoz” hozzátartozik a mindent elnyelő és megszülő föld is, amely időnként bőségszarúvá változik, és a rém – vagyis a halál – a terhes halál, és így az összes szörnyűség – a felpuffadt hasak, a borzalmas orrok és púpok – a szülő nő terhességének vagy erejének jeleivé válnak. Ez a győzelem nem csak a félelem absztrakt legyőzését jelenti, hanem ugyanakkor trónfosztását, megújítását és viccé tételét is. Íme, darabjaira hullott a pokol, és úgy szóródott szét, mintha bőségszaruból öntenék”. [21] Sevcsenko úgy győzte le a félelmet, hogy megfestette a hatalmas imperátor karikatúráját, a cár viszont ezt sosem tudta neki megbocsátani:
Cár meg magát kapja:/Odamegy egy főlakájhoz/És – jól pofoncsapja!.../Ajkát nyalja a pofán-vert/S kinek kisebb rangja,/Ő abba rúg hogy csak úgy zúg…/Az meg – továbbadja/Egy még alacsonyabb rangnak,/Az is tovább lépked/S már küszöbön túl oszt pofont /A megkukult népnek./Szörnyű zaj van…körül baj van:/Már mindenütt vernek,/Roppant rajba’ kapnak hajba./Húst csonttal kevernek:/-Cár atyuska, ihaj mulat./- Éljen! Hurrá! Éljen!/Éljenzik az urat!
Hidas Antal fordítása
A költő néhány tollvonással könnyedén felvázolja az orosz birodalmi hierarchia képét, ahol minden a legfelső hivatalnok akaratával egyezően, láncreakcióban történt, kezdve a legalacsonyabb rétegektől (a nép bölcsességgel egyezően, miszerint „fejétől bűzlik a hal”). Ugyanilyen lakonikusan mutatja be az ország agyonmilitarizált berendezkedését is, melytől később, a száműzetésben oly’ sokat szenvedett.
Sevcsenko későbbi műveiben is többször visszatért Miklós cár képéhez, főleg akkor, mikor a kazahsztáni sztyeppén tartózkodott. Ki kell azonban hangsúlyozni, hogy szó sem lehetett arról, hogy bármelyik cárt is tisztelje, vagy, hogy szimpátiát tápláljon iránta. Miklós cárról fogalmazott a legkegyetlenebben. Az Eszelős című elbeszélő költeményben a következőképpen ír hatalmáról és nemzetéről:
Néma, alávaló rabok,/A cár lábtörlői, a részeg tizedes/Lakájai! Aztán várhatjuk tőletek,/Hát hogy is várhatnánk, díszes livrés/Besúgók és farizeusok,/Hogy a legszentebb igazság6És a szabadság oldalára álljatok.
Körner Gábor fordítása
Feltűnő, hogy ez a szöveg már teljesen más hangnemben íródott, süt belőle a düh, méghozzá az igazságos düh, ahogy azt a szerző is hangsúlyozza, a birodalom és annak berendezkedése ellen. Ezzel egyidejűleg egy új Washington eljövetelét is várja. Ugyanakkor saját népével szemben is kritikus, mert az képtelen harcolni a szabadságáért. Ez a kritikai hozzáállás különbözteti meg Sevcsenkót Mickiewicztől.
Visszatérve Miklós cár leírásához, észre kell vennünk, hogy ugyanez az alak jelenik meg a Naplóban is, ahol a cár ismét az impérium, a hadsereg és az értelmetlen díszszemle megtestesítője.
A hadsereg embertelensége Sevcsenko Emlékiratainak is állandó eleme: „Nem tudom, hogy csak véletlen, vagy tényleg így van, de még a gárdában sem sikerült egyetlen egy rendes embert sem látnom az egyenruhások között. Ha valamelyik éppen nem volt alkoholista, akkor biztos, hogy ostoba önimádó volt. Ha valakiben mégis pislákolt egy kis értelem, cserébe az is biztosan egy beképzelt, züllött, tékozló iszákos volt. Teljesen természetes, hogy antipátiám utálattá változott”. [22] Sevcsenko számára a hadsereg egyenlő a legnagyobb balszerencsével, amely az embert vagy a társadalmat érheti, főleg, ha valaki katonai karriert akar befutni.
Mickiewicz kegyetlenül kritizál mindent, aminek köze van Szentpétervárhoz, semmi jót nem lát sem a városban, sem az ottani életében, ez a Pétervár című versből látszik a legjobban. Az orosz állam kritikája tökéletesen egybecseng azzal, amit a Díszszemlében is láttunk, ahol a költő leszámol a birodalom katonai jellegével, és mindenekelőtt a gyakorlatozó Mikolaj Palkin alakjával.
Mickiewicz semmit sem talál vonzónak sem Szentpétervárban, sem az építészetében, sem az emberekben, sem a természeti adottságokban. Hangsúlyozza, hogy mennyire kemény a tél, amely valamiképpen hat az ország jellegére, meghatározza azt.
Fut itt mindenki, űzi, hajtja a fagy,/Egy sem ácsorog, nem néz, nem beszélget,6A szeme szűk rés, orcái fehérek,/Fogvacog, kezét dörzsöli, mert lefagy.
Bella István fordítása
Puskin viszont úgy látja, hogy a csak a külföldieknek „rossz” a szentpétervári tél, a város őslakosainak (az oroszoknak) viszont kifejezetten kellemes. A keménysége is pozitív. Az az érzése támad az embernek, hogy a költő Szentpétervár és az orosz tél leírásakor válaszolgat, dialógust kezdeményez, amiről már az elején is szó esett. Szerinte Szentpétervárnak kizárólag jó tulajdonságai vannak, még akkor is, ha megváltozott a költő és a város viszonya, mivel Puskinnak választani kellett Moszkva és Szentpétervár, a falu és a város között. Ebben a konkrét helyzetben pozíciója állampolgári alapokon áll.
Szentpétervár egy hatalmas állam megtestesítője, amelyre büszke a költő. A szövegből süt a büszkeség, és az, hogy mindennel meg van elégedve, ami Oroszországgal kapcsolatos. Itt is megtalálhatók azok a szálak, amelyek az ország irodalmi kánonjának, a birodalom leírásának kötelező kellékei. Itt még a Néva folyása is „állami”, és a tél a város legfontosabb díszítőeleme:
Zord teledért is felkiáltok!/A láb alatt friss hó ropog./Ó, Néva-parti szánfutások!6Lányarcok, szépek, boldogok.
Kormos István fordítása
Meg lehet még említeni a város és az új Oroszország képét, amely Puskin szerint a cárban testesül meg, aki Mickiewicznek és Sevcsenkónak viszont egy hatalmas türannosz, akit nem érdekel, hogy milyen áron tudja megvalósítani az elképzeléseit. Azt, hogy milyen képet alkot a három szerző I.Péter cárról és emlékéről, sokan vizsgálták már, ezért jelen tanulmányomban bátorkodom ezzel nem foglalkozni.
Következtetések helyett - néhány szó a stílusról és a tartalomról
Végezetül néhány megjegyzés a szövegek stílusát illetően. Puskin sokkal lakonikusabban és tömörebben fogalmaz, de ugyanakkor, ha lehet így mondani, jóval színesebben is, mint Mickiewicz. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Mickiewicz a novemberi felkelés vereségének hatása alatt írta a műveit, kiábrándult volt, és elkeseredett.
A szöveg nagyon hosszú, a legapróbb részleteket is hosszasan leírja, lelkesen foglalkozik mindennel, ami negatív. Kétségtelen, hogy a költő elég sok meglátása helytálló, de nem szabad megfeledkezni arról a gyengeségről sem, amely akkor jelentkezik, amikor az ember vereséget szenved. Puskin viszont az erős ember pozíciójából ír, ami leginkább abból látszik, hogy milyen határozottan teszi a pontot az „i-re”, amely Mickiewicz kirohanásaira adott összes válaszának állandó eleme. Puskin emellett – a gyenge és sértett oldallal szemben - könnyeden, szinte már virtuózan ír mivel az imperialista diskurzusban ez az egyetlen megengedhető módszer. Mickiewicznek jónéhány verset rá kellett szánnia, hogy kifejezze érzéseit, amelyeke Puskin a Bevezető két oldalával válaszolt. Nehéz szembeszegülni Jehven Malanyuk szavaival, aki Gogolról szóló esszéjében a következőt írta: „Gogol, amilyen akaratlanul tette le a nagy orosz irodalom alapjait, olyan akaratlanul semmisítette meg Puskin napos-apollói (antik és francia eredetű) költészetét, és az ő elitjét”. [23] Sevcsenko leginkább az emberekkel, a város belső életével foglalkozik, és nem a külsőségekkel, mivel hogy leginkább az embereken keresztül látható, hogy milyen a főváros. Az összes társadalmi réteg megjelenik itt: az oroszok, a hivatalnokok, a cári család, a leányok, akik valami igen kétes munkából térnek haza. Különleges helyet foglal el I. Péter cár leírása, amely minden kétséget kizáróan Mickiewicz leírásának sajátos visszhangja. Ki kell emelni, hogy pontosan ez a kép a kulcsa a város és a birodalom megértésének. Sevcsenko szerint Szentpétervár története örökre összefonódott Ukrajna történelmével, mivel a város felépülte hazája lerombolását jelentette.
Mivé változott e mocsár –/Folyt a népek vére/E hatalmas paloták/Minden kis kövére./Túl a méltóságos folyón/Erőd áll, a tornya/Olyan hegyes, hosszú, mintha/Óriástű volna.
Hidas Antal fordítása
Észre kell venni azt is, hogy Sevcsenko milyen ügyesen általánosít. Nem sértett ember módjára beszél, mivel nem csak a mások, hanem saját népe hibáit is látja, amelyek ehhez a helyzethez vezettek. Hogy ha Mickiewicz számára a lengyelek csak áldozatok, akkor Sevcsenkónak ugyanannyira idegenek a honfitársai, mint mindenki más Szentpétervárott, amely Ukrajna ellensége.
Ukrajína! Ukrajína!/Ivadékod látod?/Hajtásaid tintalével/Öntözött virágok./Német kerttel, beléndekkel/Mind megmérgeződtek./Zokogj hazám, Ukrajina,/Te magtalan özvegy!
Sevcsenko szövegének legnagyobb érdeme az, hogy ukrán oldalról is észreveszi a rosszat. Mert hogy pont azok az ukránok felelősek az ország helyzetéért, akik az oroszországi karrierért feladják az anyanyelvüket, identitásukat. Mindenki maga kell eldöntse, hogy a sikert, a karriert, vagy saját identitásának megőrzését választja. Sevcsenko naplójában az isteni gondviselésről is elmélkedik, mivel ennek köszönheti, hogy festői tehetsége tökéletesítése helyett, amely biztosította volna megélhetését, a költészetet választotta.
Ugyanakkor Sevcsenko volt az első, aki vállalkozott a szalmabáb és a Kisoroszország sztereotípiák lerombolására, amelyek akkor igen erőteljesen léteztek, és a mai napig jelen vannak az orosz mentalitásban:
Kérdi tőlem: - Hát te honnan/Jöttél ide, lelkem? –/- Ukrajnából! – Szóval nem tudsz/Az itteni nyelven/Társalogni? – Tudok – mondom –/Csak nincs hozzá kedvem!
Hidas Antal fordítása
Meg vagyok győződve, hogy Sevcsenko objektív akar lenni, amikor megítéli ezeket a világokat, és szembe megy a történelmi nézőponttal. Nem egyetlen esemény határozza meg a horizontját. Az, hogy madártávlatból szemléli az eseményeket, lehetővé teszi, hogy kiszélesítse nézőpontját, és távolságot tudjon tartani. Nem arról van szó, hogy felülről nézi a valóságot, hanem arról, hogy csak ilyen távolságból lehet észrevenni az adott szituáció okait és következményeit, és azt, ami utána jön, csak így lehet objektívnak maradni. Másrészt viszont azt is el kell mondani, hogy Sevcsenko, Mickiewicz-csel ellentétben, nem hitt a nemzeti konszolidáció lehetőségében, és ezért maradt meg saját pozíciójában, a társadalmon kívül.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy Mickiewicz metaszövegének „orosz” pátosza nagyrészt a műfaj sajátosságaiból fakad. A művészi szövegekben szuggesztív és emocionális a szerző, míg az Előadásoknak teljesen más a hangneme. A szerző ott analitikus, aki kizárólag elemzi a helyzetet.
Összegezvén újfent hangsúlyozni kell, hogy az orosz birodalom és Szentpétervár képe mindhárom költő számára konceptuális volt, ez volt a viszonyítási pont egy bizonyos történelmi látásmódhoz, még akkor is, ha mindegyikük a maga értékrendje szerint viszonyult hozzá. Mindhárman az orosz birodalom harcmezején találták magukat, és alakították annak belső diskurzusát, bár mindegyiküknek valami mást jelentett az impérium. Az a tény sem változtat ezen, hogy Mickiewicz és Sevcsenko a barikád ugyanazon oldalán álltak – szemben Puskinnal.
Fordította: Németh Orsolya
19 Mickiewicz, Adam: Dzieła, t. X, 72 – 73.
20 uo. 72
21 Bachtin M., Dialog. Język. Literatura, Państwowe Wydawnictwo Naukowe, Warszawa 1983, 156.
22 Szewczenko Taras, Pamiętnik, Czytelnik, Warszawa, 1952, 35 – 36.
23 Маланюк Є. , Книга спостережень, Дніпро, Київ , 1997, 388.
