Krzysztof Varga magyarországi pályafutása 2001-ben kezdődött a Nagyvilágban. Részletek jelentek meg a Karolina című regényéből, és esszéistaként is bemutatkozott. Kötetben eddig négy műve jelent meg magyarul, ebből kettő (Fejlődésregény, Tequila, 2008) a Poligráf, kettő pedig (Turulpörkölt, 2009; Műmárvány síremlék, 2011) az Európa Könyvkiadó gondozásában. És bár az első (Fejlődésregény) és az utolsó (Turulpörkölt) megírása között szinte pontosan tíz év telt el, mégis érdemes párhuzamba állítani, összehasonlítani az említett írásokat. Akár stilisztikailag, akár tematikailag mi bennük a közös? Vannak-e egyáltalán ilyen pontok, ilyen motívumok? Megfigyelhető-e esetleg valamiféle ív? Netán teljesen különböző könyvekkel van dolgunk?
Ami a tematikájukat illeti, első ránézésre nagyon különböző könyvekről van szó. A Fejlődésregény címével ellentétben nem klasszikus fejlődésregény, a főhős itt nem gyermekből válik felnőtté, hanem felnőttként tér vissza gyermekkorába, Budapestre. Itt nézi és járja végig (a visszatérő és az utazó szemével egyszerre) gyermekkora helyszíneit, innen emlékezik vissza. A Tequila egy rock banda dobosának temetése köré szerveződik, Varsóban, vagy inkább egyfajta varsói szubkultúrában játszódik. Az egész regény belső monológ, a banda vezetőjének emlékezése, számvetése. A Turulpörköltben megint Magyarországon járunk, a könyv igen sajátos képet fest a magyarokról, a ránk oly jellemző melankóliáról, történelmi mítoszokról. Mindezt elég merészen, senkit nem kímélve teszi, apróságokból áll össze az országról alkotott képe. Itt hangsúlyozandó az is, hogy a könyv nem a magyar közönség számára íródott, erre maga a szerző is felhívja a figyelmet a magyar kiadás előszavában: „…ez a könyv a lengyel olvasóknak készült, nekik pedig a látszat ellenére meglehetősen ködös fogalmaik vannak Magyarországról”. A Műmárvány síremlékben pedig megint csak ki sem mozdul Varsóból, az itteni, korántsem túl fényes jövőben zajlanak az események. Ha akarjuk, egyfajta – noha a klasszikus változattól megint csak igen távolálló − családregény ez, hiszen egy család történetén keresztül ismerhetjük meg a lengyel (vagy közép-európai) jövőt.
Mindezek ellenére azonban bőven találni a szóban forgó művekben közös pontokat, még tematikailag is. A legszembeötlőbb talán az, hogy mindegyikben központi helyet foglal el a halál, az elmúlás, és természetesen az ebből fakadó felejtés kérdése. És persze az ezektől való félelem. A négy műből háromban ez konkrétan is megjelenik, ez talán a Tequilában a legegyértelműbb, hiszen temetésen játszódik a mű (meg is kapta hazájában a temetéspróza címkét). Persze itt sem a konkrét halál a fontos, hiszen az már tény, és ez ösztönzi arra a főhőst, hogy elmerengjen az „élet nagy kérdéseiről”, az elmúlásról, arról, hogy mi marad az ember után (ha egyáltalán marad valami), mintegy számot vessen önmagával.
De konkrétan jelenik meg a halál – ahogy az már a címből is sejthető − a Műmárvány síremlékben is. Kezdve a nagyapa, Piotr Paweł halálával, és befejezve az unoka, az „elfuserált Messiás” öngyilkosságával. Két meglehetősen különböző halálról beszélhetünk (az egyik megfelel a természet rendjének, a másik önkéntes), bár az mégiscsak közös bennük, hogy mindkét hős magára marad élete végére (Piotr Paweł ugyan látszólag, „fizikailag” nincs egyedül). Igazából mégis a Fejlődésregényben kerül a középpontba a halál motívuma. Bár néhány példától eltekintve nem beszélhetünk konkrét esetekről, az egész regényt átjárja az elmúlás szelleme, a haláltól, illetve leginkább a feledéstől való félelem. Gyakorlatilag az ilyen gondolatok képezik a mű gerincét, mintha a halál és a felejtés szemszögéből közelítene meg mindent: „Szeretem ezt a helyet, az örökkévalóság szimbólumát sejtem benne. Ha letarolnák némely lejtőit, lehetőleg a folyó felőli oldalon, itt lehetne a világ legszebb temetője.” Ennyire nem nyilvánvaló a halál megjelenése a Turulpörköltben, ez már csak azért is érthető, mert non fiction-nel van dolgunk. Itt sokkal inkább egy, a magyarokra oly jellemző „közösségi élményként” jelenik meg ez a motívum, hiszen, mint Varga is mondja, „a magyar kultúra története az öngyilkosságok története”.
Rögtön feltűnik az is, hogy a felejtés mellett mennyire fontosak a halál fizikai következményei, mindaz, ami a testtel történik: „Ők is oszlásnak indulnak majd, leválik arcukról a fülük, az orruk, kifolyik a szemük, mint a záptojás belseje” (Fejlődésegény). „Azok, akik az arcot és a szemhéjakat eszik, átmennek lefelé, felzabálni a szívet vagy a veséket, azok meg, akik eddig lent dolgoztak rajta, otthagyják a talpakat, mert ott éppen elég gyenge a flamó, és elmennek a gyomrot felfalni” (Tequila); „feszélyezte a nagyapa megsárgult, helyenként elkékült teste” (Műmárvány síremlék).
A halál motívuma mellett mind a négy műben megjelenik a múlt és a jelen (sőt, a Műmárvány síremlékben a jövő) párhuzama, szembeállítása, bár természetesen ez is szervesen összefügg az elmúlás problematikájával. Ez a múlt-jelen párhuzam a Fejlődésregényben a legerősebb és a leginkább egyértelmű. A könyvben egyszerre vagy felváltva olvashatjuk Béla (a múlt) és Kristóf (a jelen) történetét. Ez a kettőség már eleve kiad két, különböző idősíkot, amelyhez aztán társul egy harmadik, sőt rövid időre egy negyedik is; a linearitás amúgy sem jellemző Varga írásaira. Ennek megfelelően az egyik idő Béla fiatalkora, a másik Kristóf gyermekkora, a harmadik pedig a jelen, ahonnan a főhős mindkettőre visszatekint. Ezek mellett jelenik meg egy negyedik idő, a „régmúlt”, a Krúdy Szindbádjával megidézett századelő.
Hasonló a helyzet a Műmárvány síremlékben is, ahol ugyan Dominik, az unoka meséli el a család és Lengyelország történetét, mégis szinte folyamatosan látjuk az eseményeket a nagyapa, Piotr Paweł szemével is (sőt, néha mintha csak az övével látnánk). Ennek megfelelően itt is kétféle idő jelenik meg, a nagyapáé és az unokáé. Ott van a múlt a Tequilában is, bár erre nem jellemző ez a fajta kettőség, „kettős látás”, a rock banda frontembere tekint vissza a múltba, miközben „frendje” koporsóját cipeli. Itt is lehet különböző idősíkokról beszélni, azzal a különbséggel, hogy itt a két idő nem két ember ideje. Az egyik így a főhős visszaemlékezése, számvetése, a másik pedig a jelen, a realitás, a temetés. Természetesen a Turulpörköltben is megjelenik a múltba való visszatekintés, bár kicsit másképp, mint a többi három műben – ez megint csak műfajából adódik. Egyrészt, leginkább az elején, felidézi a személyes múltat, illetve mindvégig ott van egy – nyilvánvalóan ezzel összefüggő – „összmagyar” múlt is. Már a fejezetek címeiből is (sőt, voltaképpen már a könyv címéből) a magyar múltra való reflektálásra lehet következtetni: Kádár-paprikás, Horthy-pecsenye, Rákosi-leves, Bulcsú-Lehel-pörkölt, Szent István-szalámi, Kossuth-zsír, Árpád-szelet; gyakorlatilag csak egy fejezet foglalkozik a jelen eseményeivel (Gyurcsány-Orbán lecsó).
Ami a narrátor személyét illeti, Varga előszeretettel alkalmaz egyes szám első személyű mesélőt. A Tequila – lévén belső monológ – végig egyes szám első személyben íródott, bármiféle külső viszonyítási pont nélkül. A Műmárvány síremlékben a jövő érzésektől mentes embere a narrátor, ő meséli el a saját és az ország történetét, szintén egyes szám első személyben. Itt azonban, mivel időnként a múlt emberének szemével is látjuk a világot, van valamiféle külső referencia, a regény nem teljesen válik Dominik monológjává. A Fejlődésregény esetében viszont már valamivel összetettebb a helyzet, valószínűleg nem is lehet egy mesélőről beszélni. Időnként itt is megjelenik az egyes szám első személyű narráció, amikor Kristóf mesél („Harminc éve járok erre a hegyre. Látni innen az egész várost”), emellett bőven találunk egyes szám harmadik személyű elbeszéléseket is, amely akár külső narrátor szólama is lehet. De ha jobban megnézzük, valószínűsíthetjük, hogy a főhős beszél egyes szám harmadik személyben saját magáról, reflektál saját magára („Béla sétál”; „Kristóf alszik”). Ez az írásmód teszi lehetővé azt is, hogy hősünk időnként „ki tudjon szólni” saját magához, létrehozva ezzel egy harmadik féle, egyes szám második személyű narrációt („Szelektív az emlékezeted, Kristóf, szelektív és rögeszmés”). A Turulpörköltben sem egyértelmű a narrátor személye, illetve itt sem egy féle narrációról van szó. Természetesen itt is akad bőven egyes szám első személyű, szubjektív elbeszélés („csak a Vámház körúti vásárcsarnok emeleti szintjén engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy pálinkát igyak a hurkához”), ezt viszont időről-időre felváltja egy külső, objektív narráció („a mohácsi trauma Trianon mellett a mai napig a legnagyobb és legfájdalmasabb emlék”). A szubjektivitás-objektivitás kérdésénél maradva, talán a Tequila a legszubjektívebb az összes közül, ez már csak a fentebb is említett, külső referencia nélküli, egyes szám első személyű narrációból is adódik. Emellett dominálnak a szubjektív leírások a Műmárvány síremlékben is, a másik két műben azonban az objektív leírások vannak túlsúlyban.
Egyáltalán nem jellemző Varga műveire a párbeszéd, klasszikus értelemben vett dialógust egyikben sem találunk. Ehelyett egy mondta-válaszolta típusú mondatszerkesztéssel találkozunk, gyakorlatilag az egyes szám első vagy harmadik személyű narrátor meséli el a szereplők között zajló diskurzusokat. „Igen, pont az a három dolog, ami hiányzik belőled, felelte Anna nagyanyám.” „De hogy nézzenek ki, kérdezte szerencsétlen nagyapám” (Műmárvány síremlék). „Üdvözöljük a feleséged, Martinez és én, mondom. Kösz, mondja Dzsoni” (Tequila). A Fejlődésregény az egyetlen, ahol a főhős-narrátor időnként úgymond kiszól saját magához, megszólítja saját magát, így létrejön valami furcsa, a klasszikushoz némileg közelítő dialógus: „Vén kecske vagy, Kristóf, nézd, mennyi szép lány van itt”. Bár nincsenek a művekben párbeszédek, egyik sem monoton. Köszönhető ez a rendkívül pontos, fegyelmezetten szerkesztett mondatoknak. Sőt, a dialógusok hiánya – ahogy az esetleg várható lenne −, még csak le sem lassítja a szóban forgó műveket. A „tempó” apropóján az állapítható meg, hogy a Fejlődésregény a leglassabb mind közül, itt gyakorlatilag a lassú váltakozik a lassabbal. A Turulpörköltben és a Műmárvány síremlékben nagyjából egyenlő arányban találhatók gyors és lassú részek, míg a Tequilában hihetetlen, néha már követetethetetlen gyorsasággal, időnként ide-oda csapongva pörögnek az események hősünk fejében. A pontos mondatszerkesztés mellett mindenképp meg kell említeni a karakterek – legyenek bármennyire mellékesek is – abszolút részletes, finom kidolgozását.
Ami a művek stílusát illeti, egyszerre járja át őket valamiféle melankólia, nosztalgia, amelyekhez ugyanakkor mély irónia és intelligens fekete humor társul. Természetesen ezeknek az arányai is különbözőek az egyes művekben. A leginkább melankolikus mind közül egyértelműen a Fejlődésregény. Ez adódik már a nyelvezetéből is, mely igencsak lírai, helyenként már proustinak is nevezhető, hosszú körmondatokkal és válogatott, összetett jelzős szerkezetekkel teli: „A Keleti reggel hétkor úgy néz ki, mint Paul Delvaux képei, aki beteljesületlen vágyaktól fújtató mozdonyokat, roppant vastömegeket és idegbajos bölcsészlányokra hasonlító, szoborszerű, mégis hajlékony, szép arcú meztelen nőket festett.” Ugyanez a nosztalgiával vegyített melankólia dominál a Turulpörköltben is. Nincs ezen mit csodálkozni, mivel a könyv a magyarokról szól, erre a népre pedig – ha tetszik, ha nem – igencsak jellemző a múltba vágyó nosztalgia. Bár hozzá kell tenni, itt már erősebben jelenik meg az irónia: „Ott van a nosztalgia Horthy Miklós kormányzó és Kádár János elvtárs kora után is; az a lényeg, hogy legyen valamilyen nosztalgia, mert ez formálja a magyar életet”.
Ezzel ellentétben a másik két műben már sokkal inkább az (ön)irónia és a humor dominál a melankolikus nosztalgiával (vagy nosztalgikus melankóliával) szemben; bár történetét tekintve egyik sem mondható a legkevésbé sem viccesnek. Így aztán ezek az inkább sírni való események gyakran nemcsak humorossá, hanem egyenesen abszurddá, sőt időnként morbiddá válnak: „Orra bukok, a koporsó leesik oldalt, kettéreped, ő meg kizuhan a lépcsőre, és begurul a tömeg közé, amelyik ott áll és bámul, várja, mikor történik már valami” (Tequila). „De a nagyapa inkább azzal áltatta magát, hogy nem rákos (a hatodik pohár sör hallgatta meg, milyen elképzelésekkel tekint előre mindarra, ami még hátra van hosszú életéből), minthogy megértse, már késő menedéket keresni (aztán a remegéssel járó másnaposság érvénytelenített minden tíz órával korábbi ötletet)” (Műmárvány síremlék). A Tequila nyelvezete nem csak humoros, a mű a szubkultúrához kötődő szlengben íródott, bővelkedik az angolból átvett, időközben „közép-európaiosodott” szavakban (pl. bend, géj, independent). A Műmárvány síremlékre viszont, bár minden szakaszában érződik a mély irónia, a rendkívüli fegyelemmel szerkesztett mondatok jellemzőek.
Összességében mindegyik könyvet áthatja valamiféle reménytelenség, kilátástalanság, egyiknek sincsen pozitív végkicsengése. Hiszen „ez a történet sehol sem kezdődik, és ott is végződik” (Fejlődésregény); „már nincs itt senki” (Tequila); „hosszú sétát teszek a Kerepesi temetőben, hogy az örökkévalóságnak szánt sírkövekre faragott izmos fenekeket és kebleket nézegessem” (Turulpörkölt); mint tudjuk, „a jövő kifürkészhetetlen” (Műmárvány síremlék).
Németh Orsolya
A tanulmány eredetileg a Nagyvilág 2012/10 számában jelent meg.
Krzysztof Varga legújabb, Függetlenség sugárút című könyvéből Szépirodalom rovatunkban olvashatnak egy részletet.