Gyermekkoromban én voltam az udvar bandavezére, aki kiment az utcára, hogy jó cselekedeteket hajtson végre. Bár senki nem vett minket komolyan, nekünk az elég volt, hogy mi komolyan vettük magunkat. Az udvar tovább élt bennem titokban, mint egy életcél, míg végül formát nem öltött, messze attól a helytől, ahonnan származom.
Egyik este lefékezett mellettem egy kisbusz. Az ajtón egy plakát, rajta egy ordító, ám betömött szájú, nyakig megkötözött ember. Beléptem a buszba, épp egy filmet vetítettek egy távoli diktatúráról. A korombeli fiatal nők és férfiak tiltakozásképpen aláírásokat gyűjtöttek. Nagy hatással voltak rám, úgy tűnt, szabadok. Egyenesen a világ árnyékos oldalára néztek, tiltakozásukkal érvényesítették az ellenállás jogát. Egy lettem közülük, felhagytam a szomorúsággal, és kiléptem a világba.
Ahova csak megyek, mindenütt a hátsó udvarokat keresem, és a kölyköket a hátsó udvarból, akik tettben és lélekben is a honfitársaim. Ezek a finom és erős szálak összekötnek a különféle csoportok tagjaival. Ez az a hátsó udvar, ahol egykor a bandánk jó cselekedeteket akar véghezvinni. Mindig bezárul egy kör a sok közül, és ismételten meggyőződöm arról, hogy a száműzetés átka feloldható. Mobilházakat építünk a nagy veszteségekből.
Rétegről rétegre különféle kulturális tapasztalatok rakódnak le a személyiségemben. Nem ülepednek le csak úgy, kölcsönös, intim párbeszédet folytatnak. Merem állítani, hogy idővel szellős, éppen ezért ellenálló alapot hoznak majd létre. Legfelül üres a tér, azt mindig leporolom. Vérségi kötelékeim ugyan magam mögött hagytam, de a rokonság fogalmát nem. Állandóan továbbterjed, minden egyes átalakulással. A ruha cserélődik, a kölcsönösség megmarad. Az identitás nem az új kultúra iránt érzett szerelemből születik, hanem abból, mennyire vagyunk képesek a saját nyelvünkre lefordítani a velünk történteket. És nem minden farkasfalkát érzek sajátomnak.
Az egyik városban parasztasszonyokkal találkoztam, a katonaság kiűzte őket a falujukból. A nemzetközi segélyszervezettől kaptak használtruha-adományt. Az asszonyok elmondták, mennyire megsértette az önérzetüket a közömbös jótékonyság gesztusa. Elveszítették a házukat, és most adják fel a legigazibb női ismertetőjegyüket – a maguk által varrott, színes népviseletet? Mérgükben előbb el akarták vetni azt az idegen identitást, de aztán a ruhákat csíkokra, négyzetekre, háromszögekre vagdosták, és a gyapjú-, selyem-, pamut- és csipkedarabokból nagy, színes takarókat varrtak, és bebújtak alá. A saját kezűleg készített, foltvarrásos művük melegét már képesek voltak elfogadni, menekülés közben a takarók alatt is önmaguk maradhattak. A büszke parasztasszonyok megmutatták: ilyen is lehet az új identitás. Biztonságérzetet ad, de nem érintkezik a puszta bőrünkkel. Előbb szét kell vágni darabokra, aztán újra összevarrni. A közös varrás archaikus női tevékenységként az identitás forrásává válik. Ott, ahol a világ összeforr, ahol a társadalmak tovább szövik színes palástjukat, én is beleszövöm a saját fonalamat.
Messzire fókuszálom a tekintetem, előnyt kovácsolok az idegenség miatt érzett fájdalomból, életformává stilizálom, újra és újra megalkotom magam, otthonra találok. A vonatokon különféle kultúrájú emberekhez csapódom. Egy család vagyunk. Mintha a tompán kattogó vonat varrógép lenne, amely összevarrja a széthasadt világot.
Már évek teltek el azóta, hogy a sötétség leple alatt ennek az országnak a partjára vetődtem. Egyre idősebb vagyok, az ország pedig egyre fiatalabb és színesebb. Terített asztalnál eszünk, azokkal a különféle sorsokról szóló történetekkel szórakoztatom az asztaltársaságot, amelyeket az utazásaim során gyűjtögettem össze. Hogy hallgatóságot szerezzek, tömör és velős formát választok. Az asztalnál évről évre több nyelv vegyül. Itt olyan az idegenség, mint a mesebeli varázskása, amely végighömpölyög a vidéken, a földrészeken. Ha jobban körülnézek, észreveszem, hogy minden idegenség másmilyen. Más fogalmakat és képeket kell rá keresnünk. De ez már az elkövetkező generáció feladata lesz, nem a miénk.
A könyvfesztiválon Irena Brežná regényét Kiss Noémi írónő mutatta be a közönségnek.
(Kiss Andrea felvétele)
Néha lehunyom a szemem, és a nyelveket hallgatom, az érthetetlen nyelvi foszlányok zűrzavarát, a gyermekhangokat, a felnőttek nevetését. Már az is örömmel tölt el, ha csak fülelek. Nem értem, miről beszélnek, de tudom, hogy az emberiség, az univerzum véletlensége itt van, és épp ennek a hangjait hallom. A száműzetés ezt a rádióvevőt adta ajándékba, így hát tekergetem a gombokat. Egyre hangosabban szól, minél hangosabban
Itt az a szembetűnő, ami hiányzik. Sehol egy hanyagul lerakott tárgy, amellyel a páciensek megsebesíthetnék magukat, vagy a pszichiáterek fejéhez dobhatnák. Az alkalmazottak kulcscsomót hordanak a derekukra erősítve, minden előzetes kopogás és figyelmeztetés nélkül nyitják ki az ajtókat, és amint a helyiségbe léptek, azonnal el is fordítják a kulcsot a zárban. Az ablakokat elreteszelték, és a nagy hőség ellenére csak résnyire nyitják ki. A pszichiátria zárt osztálya olyan benyomást tesz az emberre, mintha maguk az őrök is rettegnének a nyitott terektől. Mintha minden oldalról veszély leselkedne, amelyet tolózárakkal és gyógyszerekkel próbálnak féken tartani. Kétféle ember él itt. Nem keverednek. Csak az egészségeseknek van kulcsuk, kulcs a gyógyuláshoz. A kulcscsomó csörgése az egyetlen itt előforduló zaj, amelyet egyszer-egyszer megzavar egy fojtott kiáltás. Ide, erre a kísérteties helyre hozzák azokat a menekülteket, akik ellenszegültek a hazaszállításnak. Az idehozott öngyilkosjelölt kívánsága, hogy meghaljon, itt ez az egyetlen élő dolog. Szétterpeszti a lábát, karjait az ég felé emeli, majd összekulcsolja a kezét a tarkóján, mélyen meghajol, az ilyen megerőltető mutatvány itt csak a gimnasztikaórán megengedett. A pszichiáter és az ápoló is mozdulatlanul figyeli az idegent. A következményekre való tekintet nélkül szabadságot engedélyezett magának, fegyverrel harcolt, hét gyermeket nemzett, a lázadóknak, akik a hegyekből érkeztek a falujába, titokban kenyeret dugdosott. Feljelentették, kínzás várt rá, eladta a gazdaságot és a házát, a családjával átkelt pár határon, és az itteni menekültotthonban kért befogadást. Amikor megkapta az értesítést, hogy visszatoloncolják egy harmadik országba, a menekültotthont ellepték a rendőrök. Hidegvérrel a nyaka köré kötötte a nadrágszíjat, kiöltötte a sorsra a nyelvét. De megérte. Hatályon kívül helyezték a kitoloncolási parancsot, őt pedig ideszállították a pszichiátriára.
– Ismét megtenné? – kérdi a pszichiáter.
– Csak akkor, ha visszatoloncolnak. Az öngyilkosság Isten ellen való bűn.
A pszichiáter csodaszép férfi, testhezálló, csillogó inget visel, a mellén kígyóminta díszeleg. Élesen metszett arcába hullanak dús hajfürtjei, ring a csípője a szűk nadrágban.
Minden könnyed rajta, a szavait leszámítva:
– Lelki betegnek tartja magát?
– Nem, de a háború meggyötört, ahogy az egész nemzetemet.
– Nem látjuk indokolnak, hogy továbbra is itt tartsuk.
A pszichiáter tekintetében nincs semmi könyörület, állát megtámasztja, mintha szerelemre éhesen egy melegbárban ücsörögne. Az öngyilkos nem vágyik a szabadságra, a pszichiátria biztonságos búvóhely, mint egy megközelíthetetlen erdőrengeteg. Most védnöki levélért könyörög, ami megóvja a rendőri zaklatástól, a beszámíthatatlanság mágikus formulájáért esedezik. Ám az elbűvölő pszichiáter ajándék nélkül küldi el a vadászterületéről. A harcos előadja a búcsúrituáléját.
– Nem azzal a szándékkal érkeztem ide, hogy leigázzam a földjüket, békével jöttem. Az Isten majd mindent jóvátesz. Bocsássanak meg, ha akaratlanul is megszegtem a szabályaikat.
Ez csak egy udvariassági formula a kultúrájából, az ápolót mégis meghatja, és elszégyelli magát az országa miatt, amely ennyire nem vendégszerető, hogy befogadjon hét gyermeket. A pszichiáter hűvösen és elegánsan feláll. A két férfi között lejátszódott harc véget ér. A macsó harcosnak itt gyenge a pozíciója, az áldozat szerepét próbálgatja. A vereség után azt reméli, hogy legalább felettem győzelmet arathat. Lerázom magamról. Szabadon engedik, kimehet a veszélyes terepre, ismét a saját életét élheti.
Az ütközetet figyelve sokoldalúnak érzem magam: az egyik kezem az idegen harcost érinti, a másik az itteni homoszexuálist. A kívülálló létforma két eltérő fajtája, amelyet egy harmadik, hasonló alakban fűzök össze. Pingpongozom a nyelvekkel, a kultúrákkal, az idegenséggel, elkapom a labdát, leütöm, gazdag tapasztalatokkal megspékelve, bátran, könnyedén. Elfogadom az emigráns lét kegyelmi állapotát. Megszerzett rugalmasságomat az újonnan érkezők rendelkezésére bocsátom. Harcedzett veterán vagyok, testem minden egyes sérült sejtjében benne él a tapasztalati lépéselőny.
Egy napon Mara barátnőm már nem kísér tovább az utamon. Egy száguldó piros autóban vesztette életét, amely a tetejére borult. Véres hajában üvegcserepek csillogtak. A sofőr, egy helyi fekete bőrzakós költő megmenekült, és verset írt a szép halott Maráról. Megörököltem Mara ruháit, és a temetésére a legkedvesebb szerelését vettem fel.
Ma egy anya érkezett a lányával a menekülttáborba. Azonnal ki is hallgatták őket. Amikor a nyomozótiszt a hite iránt érdeklődik, és nem kap választ a kérdésre, szemrehányóan rám néz, mintha nem jól tolmácsoltam volna a szavaikat.
– De hát mindenki hisz valamiben – jelenti ki, és a lány
felé fordul.
– És te miben hiszel, kislány?
– Egy jobb világban.
– Akkor nálunk jó helyen jársz. Szívből üdvözöllek.
Irena Brežná: Hálátlan idegen, ford. Vályi Horváth Erika, Anima Társaság, Pozsony, 2018.