isten küldötte
Nem ajánlatos vihar idején a bánáti hegyekben járkálni: a villámok itt közel sem olyan közömbösek az emberek iránt, mint a szívélyes morva vagy bajor síkságon… A kocsmáros Marje két kislánya mesélte nekem egykor az iskolában, hogyan vitte el a nagyapjukat Isten küldötte: amikor a mezőről jött a viharban, vasvillával a vállán. Akkor hallottam először ezt a tiszteletteljes megnevezést: Isten küldötte.
Néhány évvel később Isten küldötte pont Marje kislányait vitte el. A vasárnapi ebéd után elmentek leszedni az első cseresznyéket; arra a kereszt utáni domboldalra, ahonnan már látni lehet a Duna sziklák közé szorított csillámló vizét. Szerbia felől hirtelen vihar támadt, és az (illatos, elázott, terebélyes fa alá bújt) lánykákat egy csapásra leterítette egy villám, (egy évvel később beleszédültem, amikor rájöttem, hogy épp arról a fáról szedem és eszem a cseresznyét; a cseresznyefa egy karcolással és egy letört ággal megúszta.) A temetésen az egész falu zokogott, beleértve a plébánost. A lovak két aprócska fehér koporsót húztak a kocsin a poros úton a hegyoldalban lévő krchovba; a méhek a délelőtti virágokon zümmögtek, az ég pedig kristálytiszta volt; a férfiak izzadtak, és nem diskuráltak menet közben, mint más funuszokon; a lánykáknak ki-kifordult a bokájuk a magas sarkú cipőkben; az asszonyok hamisan énekeltek, szörnyen hamisan… Csak nemrég mesélte el nekem Marje, hogyan talált rá (Istenem, pont ő!) a kislányaira: az arcocskájuk állítólag fehér volt, nem égett meg; csak a kis mellkasukon és a térdük alatt volt egy-egy piros folt; és (állítólag a többi villám sújtotta megboldogulthoz hasonlóan) kibújtak parádés vasárnapi cipellőjükből, amelyre már további útjuk során nem volt szükségük, de amelyet – Marje és az édesanyja – ennek ellenére két nappal később még a lábukra húzott, mielőtt a koporsóba helyezte őket…
felgyújtott domboldalak
Az égő domboldalakon ballagok. Az égett fű, az égett virágok részegítő illata, a hamu és a füst részegítő illata. A lángok vörös nyelve jobbra-balra csapdos; egyszerre táncol a látóhatáron és a hátam mögött. Fent, a füst felett egy luňák verdes a szárnyával (nem tudom, miféle ragadozó madár ez; de itt, a bánsági domboldalakon a cseheknek csupán ez az egy szavuk van a ragadozó madarakra: luňák; és én ezt a szót beemeltem a saját nyelvembe; fellobbant bennem ez a gyönyörű szó: Čelakovský* hajdani, elfeledett versének szikráját lángokká szította az itteni nyelv; amely valójában Čelakovský nyelvével egyidős)… A füst felett egy kánya verdes a szárnyával, és a dombok közti szurdokon átcsillámlanak a Duna vizén játszó szikrák… Amikor először bukkantam rá a felégetett domboldalakra, meglepődtem, sőt elkedvetlenedtem; barbár, kemény dolognak tűnt: a dombokon hömpölygő tengernyi lángnyelv; az emberek által szándékosan gyújtott, de teljesen uralhatatlan tűz… Fokozatosan kezdtek megrészegíteni ezek a felégetett domboldalak (igaz, hogy lapul egy üveg pálinka a zsebemben, de – an-nak ellenére, hogy néha tényleg bele szoktam kortyolni – ez a részegség a száraz, kemény, vörös tűzből ered); az a barbárság, az a hamuíz (nem illat, mert egy felégetett domboldalon sétálva a füst és a hamu egészen az ember szájába hatol, a hamu íze, a füst íze, már nem pusztán illata: ó Istenem, bárcsak képes lennék leírni azt az észrevétlen átmenetet, amikor az illat ízzé válik), az az izzás, a fűszálak, a virágok, a megboldogult rovarok reménytelen elkárhozása… Gyermeki részegség szállt meg: hiszen gyermekként száraz fűcsomókat dobáltam a tűzbe, gyékényvirágot égettem (amikor azt játszottuk, hogy szivarozunk), a hamuba krumplit temettem, és legszívesebben az égett, elszenesedett részeket ettem… Itt visszatért a tűztől való megszállottságom; nem a beteges, gyújtogató fajta, hanem a gyermeki, emberi… Itt nem lehet túlélni tűz nélkül… Télen nap mint nap meggyújtottam és őriztem a tüzet, akár a legnagyobb kincset; megtanultam a helyi tűzgyújtási praktikákat: eleinte azok is barbáraknak tűntek; most viszont: vagy naftába áztatott lemorzsolt kukoricacsővel, vagy egy gumibelső levágott darabjával gyújtok tüzet a kályhában… Egyéb – a városiak számára rémes – tűzünnepeket is megkedveltem: a boszorkányok éjjelén rengeteg gumiabroncsot dobálnak a gödrökbe, fekete füstjük a dombok felett lebeg; a pajkos, tizenkilencedik századi viseletbe öltözött nagyanyók elkunyerálják a gyerekektől a félig kifújt szpréket, hogy a lángok közé vethessék: dirr, dirr, durr, durr. Jozif, Lojzík, adjatok mán még egy spréjt, kéri a nevető, fogatlan szájú anyóka, a szemében láng, gyermeki láng… A felgyújtott domboldalakon ballagok. Körbe-körbe forgok (a ragadozó madár még mindig valahol a magasban, a füst felett köröz, verdes a szárnyával, gyorsan verdes a szárnyával); hirtelen szorongás fog el; körözök, forgok: mindenhol lángok. A felgyújtott domboldal közepén állok, és nincs hova menekülni. Már nem forgok, állok; a hamu íze a számban egyre keserűbb; a füst már nem illatos, hanem fojtogató; a nyugtalanság felpöndörödik bennem, mint egy meggyújtott szalmaszál… Nem az égett ruha, hús és haj ízét érzem már? Nem a bugyogó vér iszonyatát érzem már? Köhögés: az, amit az imént m mohón belélegeztem, épp azt köhögöm most ki hirtelen… Meg kell nyugodnom; egy pillanatra ki kell törölnöm a szememből a hamukönnyeket, és menekülési útvonalat kell találnom. Ott, igen ott; ott azon a dombon a Duna felé: a fehér köves, poros út, az biztosan nem gyulladt meg; és – igen, ott, ott az előtt a hullámzó lángfal előtt vezethet fehér szalagja erre a még nem lángoló zöld szigetre… A luňák eltűnt; letörlöm a homlokomról az izzadságot és a kormot, a könnyek sós íze a hamu ízével keveredik; gyorsan a fehér út felé veszem az irányt, a még zöld füvön meg a már feketén (mintha ropogós, vékonyka, fekete hajszálak lennének); a szívem még nem nyugodott meg; ver és ver, a nyugtalanságtól és reménytől lángolva.
salto mortale
Az a děčíni tornaterem, ahol először vetettem magam hátra, bele az ismeretlenbe, fejjel lefelé; az a magnéziumpor-felhőben úszó tornaterem már rég nem áll: leégett, leégett valamikor a nyolcvanas években; nem tudom, miért, talán valaki gyufát dobott az egyik habszivacscsíkokkal töltött gödörbe (ezekbe a gödrökbe fejre is lehetett esni; ezekbe a gödrökbe beáshattuk magunkat és tettethettük a nemlétezést, távollétet, nemlétet: reményteli és rendkívül gyúlékony gödrök). Öt- vagy hatéves lehettem, az ablakon túl a dečíni őszi szmog és a korai alkonyat; szivárványos körök a nagy lámpák körül (hunyorítani kellett; a szivárványok nem jelentek meg olyan könnyen, mint a medence lámpáinál); én pedig belevetettem magam – az eddig soha nem ugrott – gyakorlatba; és sejtelmem sem volt, hogy hogyan, de az elsötétedést és a fénycsóvákat követően egyszeriben megint ott álltam a talpamon; belevetettem magam az ismeretlenbe, méghozzá hátrafelé, vakon: és talpra érkeztem; valaki megtapsolt; valaki leesett a korlátról; a fehér magnéziumpor véget nem érőn szállt abban a mára már rég porrá égett épületben; az első helyből szaltóm, hátraszaltóm; az az abszurd átfordulás a föld felett váratlan talpra érkezéssel… Amikor aztán eljöttem a tornateremből, számtalanszor szaltóztam így minden nap: az északcseh lakótelep örömére és csodálatára; az óvodai csoporttársaim a nyakamra jártak és kuncsorogtak, hogy tanítsam meg rá őket; kis műanyag katonákat hordtak nekem, pisztolymodelleket, késeket; az óvónők nap mint nap ájuldoztak és panaszkodtak az anyukámnak… Ugráltam a füvön, a betonon, a lakótelepi tornaterem filcén és parkettáján, idegen lakások szőnyegén (ez már néhány évvel később történt, amikor elkezdtem iskolába, iskola után pedig a barátaim lakására járni); szaltóztam a régi villában, amelyben az összeaszott, első köztársaságbeli bájával mégis mindenkit felülmúló, ki nem telepített német hölgy zongorázni tanított (Mein Gott, mein Gott, sóhajtozott félelmében); ugráltam az iskolai folyosókon; nyáron a téglaporban (a falnál, amelynél egész napos élet-halál harcot vívtam a teniszlabdával); hátraszaltóztam medencék, strandok, halastavak és bányatavak vizébe… Aztán minden eltörött; pofára estem Dél-Morvaországba, a komorságba, valamiféle csendes, hermetikus (és főleg megtörhetetlen) borzalomba; hirtelen egyre többször, egyre magasabban és egyre rémültebben pördültem a levegőben; az a régi, apró ugrás az ismeretlenbe egyszeriben hajdaninak, távolinak, gyermekinek tetszett; a Lenin utcai, a Kounic utcai tornaterem porában és ordítozásában nőttem fel, de egy gyufaszálat sem húztam ki a dobozból, nem sercintettem, és nem merítettem bele a habszivacscsíkokkal teli gödörbe: és így nőttem fel… Továbbra is szaltóztam; nem felnőtt, hanem gyermeki, hajdani, távolból hozott szaltók: a lányok és nők rémületére és csodálatára részegen szaltóztam a kocsmákban, a színházi büfékben (később a színpadon is bohócként; szerettem a színházat, csakis emiatt a nyomorult szaltó miatt jutottam fel a deszkáira); részegebben és részegebben, paradox módon egyre biztosabban és határozottabban ugrottam; nem maradt el nap lerészegedés nélkül: részegség szaltó nélkül… Próbáltam elérni valamit: hiábavaló támadásokat mértem a zenére, a szavakra, a nőkre, a művészetre: de mindenki azonnal átlátta a törekvéseim
haszontalanságát; és amikor komolyra fordult a dolog, amikor már nem volt mit mutatnom, amikor már egyetlen hamis kártyát sem tudtam előhúzni az ingujjamból, egyszerűen semmit: akkor hirtelen hátravetettem magam az ismeretlenbe: ugrás és csodálkozás; a nézők gyermekien eltátották a szájukat; szavak nélkül, művészet nélkül, történetek nélkül: semmi sem volt képes arra, amire ez a hülye, értéktelen, régi gyermektrükk; a férfiak egyszeriben a vállamat veregették; a nőknek pedig legalább egy kicsit elkerekedett a szeme… Sercintgetem a gyufát ezen a jeges napon; a nagy fehér házban; sercintgetem a gyufát, és meggyújtok egy levágott gumidarabot: belemerítem a kályha sötétjébe a gyújtós közé, amit (ha Isten is úgy akarja) nedvesen is meggyújt, a még túlságosan élő gyertyánfát; sercintgetem a gyufát és akarva-akaratlanul elképzelem a habszivacscsíkok közti sötétségbe hulló kis lángot… Ma reggel még sötétben rohantam el az iskolába (térdig érő hóban), egy kicsit sem fűtöttem be; viszont most, délután, a fárasztó tanításból visszatérve, hideg van itt, akár egy kriptában. Sercintgetem a gyufát, a kályha sötétjébe tekintek; guggolok: egy kicsit fáj a bokám: attól, ahogy talajra érkeztem: ugyan jól, közvetlenül talpra, előre vagy oldalra lépés nélkül (úgy mondtuk, beleállni a szaltóba), de a lábam már mégiscsak meg- öregedett, elszokott az ugrásoktól… Szaltó: ma: olyan hosszú
idő után és itt: fogadás: fogadás a nyolcadikos srácokkal: ha megtanulják végre azokat a szavakat, amelyekben b után y-t írunk, én ugrom egy helyből hátraszaltót; a srácok megtanulták, a legkisebbtől a legnagyobbig az összes gyerek beözönlött az osztályba (már nem olyan nehéz bezsúfolni őket egy osztályba; egész gyorsan kihalunk itt); nem hitték el. A tábla elé léptem és ugrottam: hosszú, hosszú idő után a testem leírt egy kört a levegőben, hosszú idő után hátravetettem magam az ismeretlenbe: talpra érkeztem, gond nélkül (a bokám csak később fájdult meg); a gyerekszájak tátva maradtak, lelkesen kiabáltak; a hitetlenkedő csicsergés felrázta az osztályt; a nyolcadikosok, akikkel egyszer már össze is verekedtem, hirtelen megkomolyodtak, nyájassá váltak; azonnal azt akarta az összes, hogy tanítsam és tanítsam őket (persze a szaltóra, nem a tananyagra): fiúk, lányok, mind felém özönlöttek, az ingem ujját húzták; az ötéves óvodás Karlík (szőke és kicsi: mint én akkor, mint én a děčíni tornateremben, mint én először) az osztály sarkába szorítva, a kályhánál állt: szeme kikerekedve, szája tátva, orrlyukai kitágulva, és mintha álmából, egyszercsak rekedt gyerekhangon kilehelte: Szűzmárjám, salto mortale!
* František Ladislav Čelakovský (1799 – 1852) cseh szentimentalista költő, műfordító
matěj hořava: pálinka. prózák a bánátból, Typotex Kiadó, 2018., ford.: Petovska Flóra, 188 old., 2500 Ft
Könyvbemutató: Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, B33 stand, 2018. április 22. 14-15:00
