A 25. jubileumi Szigetnek is vendége volt Goran Bregović az esküvői-temetési bandájával egyetemben. Az már nem újdonság, hogy idén is jó pár ezren tomboltak a fergeteges hangulatú koncerten, de a szerkesztőségünknek adott interjúból talán kiderül néhány újdonság.
Az első kérdésünk az új albumra vonatkozna, melynek címe Három levél Szarajevóból (Three letters from Sarajevo). Miért Szarajevót választotta az album középpontjának? Miért fontos Szarajevó mint inspirációs forrás?
Goran Bregović: A párizsi Saint Denis templomtól kaptam egy megbízást, hogy írjak egy hegedűversenyt. Egy metafora keresésével kezdtem a munkát. Szarajevó ma nem csupán egy város neve, hanem korunk metaforája is, ahol lehet, hogy ma jó szomszédok vagyunk, de másnap már lövünk egymásra. Aztán egy másik metaforát kerestem, hogy ebből zenét tudjak csinálni, és a hegedűben találtam meg, mely háromféle stílusban szólal meg az albumon – klasszikusan, ahogy a keresztények játszanak, klezmeresen, ahogy a zsidók, ami egyébként egy elég eltérő technika, és orientálisan, ahogy a muzulmánok. Szóval írtam egy versenyművet hegedűre és szimfonikus zenekarra, sőt tulajdonképpen három hegedűre – az egyik zenész Tunéziából jött, a másik Tel-Avivból, a harmadik pedig a belgrádi szimfonikus zenekar tagja. Aztán meg akartam csinálni a dalokat. Tehát a projekt tulajdonképpen két lemezből áll. Az első lemez idén októberben jön ki, ezen lesznek a dalok és csak három rövid darab a Három levél… hegedűversenyből. Zsidó, keresztény és muzulmán művészeknek is írtam dalokat ehhez a projekthez.
Mindig érdekes, hogy milyen híres művészekkel dolgozik együtt a projektjein. Említene közülük néhány nevet?
G. B.: Igen, Rachid Taha a muzulmán kultúrát, Asaf Avidan a zsidó hagyományt képviseli, és ott van Bebe is, egy spanyol előadó, akit tavaly Grammy-díjra jelöltek. Tehát ezek olyan emberek, akik tényleg erősen hatással voltak a lemezemre, de kedveltem ezt a társaságot.
Szarajevó mint metafora lehetne a boszniai identitás, illetve a boszniai identitás komplexitásának metaforája is?
G. B.: Hát igen, minden komplex, ha a Balkánról származol, mert ott egyszerűen minden komplex. De itt most korunk metaforájaként használtam.
Az volt a benyomásunk, hogy az albumait sokszor bizonyos identitás kérdések köré építi fel. Gondolok itt például a cigány témára.
G. B.: A határról származom, Szarajevóban születtem. Ötszáz évig ez volt a határvonal az ortodox keresztények, a katolikusok és a muzulmánok között, tehát bármit is csinálok az olyan, mint Frankenstein, képtelen vagyok szabadulni attól, hogy ez mind együtt hatással volt rám. Ideértve természetesen a zsidó kultúrát is. És persze, emlékszem, amikor először pénzt kerestem a zenéléssel, és az apám, aki ezredes volt, azt mondta nekem: remélem, hogy nem fogod folytatni ezt a cigány melót. Zenét csinálni ott, ahonnan származom, cigány melónak számított.
Úgy hallottuk, hogy ismét koncertezik a régi bandájával, a Bijelo Dugmével. Miért vélte úgy, hogy újjá kell éleszteni ezt a projektet?
G. B.: Ez pont olyan, mint amikor meghívnak a húszéves érettségi találkozóra, és tudod, hogy oda nem azért mész el, mert újra középiskolás akarsz lenni, hanem, hogy bulizz egyet. Szóval ez pont ugyanez.
Ha a stílust nézzük mi a különbség a Wedding and Funeral Band és a Bijelo Dugme között?
G. B.: Nem állnak olyan nagyon távol egymástól, mert a zenémre mindig is a tradicionális zenék voltak nagy hatással. Inkább olyan ez mint az öltözködés – amikor fiatal voltam rock n rollba öltöztettem a zenémet, most viszont úgy gondolom, hogy sokkal természetesebb módon öltözik a zeném. Ez olyan, mint a pelenkát nadrágra cserélni.
Akkor ez inkább egyfajta nosztalgia.
G. B.: Igen.
Ha már nosztalgia, mit gondol a jugó-nosztalgiáról?
G. B.: Nem gondolom, hogy ez politikai nosztalgia lenne, senki sem érez politikai nosztalgiát. De… Hova valósiak is vagytok?
Magyarok vagyunk.
G. B.: Akkor a ti országotok, sosem tűnt el térképről és nem is fog eltűnni. De ha eltűnne, akkor megértenétek, hogy a haza nem egy politikai vagy földrajzi territórium. Hanem mindig érzelmi territórium. Szóval nem különösebben érdekel, ha időről időre fel kell mutatnom az útlevelemet, mert ez az én érzelmi territóriumom. Itt vannak a barátaim, az emlékeim, a zeném, mindenem, szóval kit érdekel, hogy most öt, hat vagy hét állam formájában létezik. Engem aztán nem.
Hanzelik Gábor, Vas Viktória