2017-ben a Sziget Világzenei színpada a Leningraddal (is) búcsúzott. Mi is ott jártunk, sőt a frontemberrel, Szergej Snurovval egy villáminterjút is készítettünk. Na, de mit lehet még elmondani azokról, akik úgy járnak a Világzenei színpadra, mintha a dácsájukra mennének?
Szerintem legalábbis semmit. A Leningrad idén volt húsz éves, a kerek évfordulót többek között néhány ezer szigetlakó előtt ünnepelték augusztus 15-én. Aki volt korábban Leningrad koncerteken, úgyis pontosan tudja mire számíthat, hogy úgyis kötelezően leugrálja a lábát a Super Goodra, meg a jó ég tudja milyen csúnya dolgok kántálásával fogja terhelni a lelkiismeretét, de hát minek aggódni, ha nem teljesen érthető, hiszen oroszul van. Szóval a koncertről annyira nem is tudnék újat írni az eddigiekhez képest, viszont annak fényében komolyan elgondolkodtam, hogy régóta gyanakszom, a Nyugat egyik fő fegyvere a hidegháborúban Elvis Presley, Chuck Berry, Johnny Cash, és a hasonló srácok voltak.
Ha a mostani Oroszország újra úgy döntött, hogy feldobja egy kicsit melegedni a hidegháborús fílingeket, és állítólag úgy csinálják, hogy ügyesen másznak be nyugati találmányok nyitott kiskapuin és ablakain (pl. úgy hírlik, rájöttek, hogy az interneten egész jó álhíreket lehet terjeszteni, és ha ezekből elég sok mozog közkézen, akkor ember legyen a talpán, aki még ellenőrizni tudja őket), akkor miért nem terjeszkednek a rock’n’rollal is? Rendben, elismerem, hogy a Leningrad soha nem lesz Chuck Berry, sem Elvis Presley. Ezzel viszont nincs is gond, mert 2017-ben nem is ezzel a mezőnnyel kellene versenyezniük, hanem a Despacitóval. Oké, azt is elismerem, csak egyszer vicces, hogy mi vagyunk a skat játszó orosz telepi tahók, akik borostásan, piaszagúan, nu págágyi! pólóban, vagy még annál is durvább, hetvenes-nyolcvanas évek szovjet szekrényeit idéző öltözékekben gerjesztgetik a balalajkát a színpadon, de akkor legalább tényleg vicces. Egy fecske viszont nem csinál nyarat.
A Leningradban pedig az az érdekes, hogy valamikor a megfelelő időben voltak a megfelelő helyen, és el tudták érni, hogy ez az egy fecske ők legyenek. Mert nyarat nem tudnak csinálni, de a monopol helyzet sem egy utolsó szempont az új Oroszországban. Nem véletlen, hogy Snurovról is elég jó helyeken végez a leggazdagabb orosz hírességek listáján, meg azt is beszélik, hogy egy kisbusznyi pénzt kér a fellépéseiért. Más sem csinálná máshogy, ha volna egy húsz éve épített brandje, ami az átlag orosz és ukrán fiatalnak a saját nyelvén megszólaló szuper rock produkció, ahol tombolhat, a nyugati fiatalnak pedig egy kis oroszosan agyament kuriózum. Centire pontosan kiszámolva, arra formatervezve, hogy a Szigeten még sokáig lehessen énekelni hogy „chuj, chuj”. Persze ezzel is vannak problémák, mert talán nem olyan jó, ha egy zenekar már csak úgy gondol magára, mint egy soktagú szórakoztató cirkuszra, ahol ki kell hozni a kötelezőt, meg kell ugráltatni a nagyérdeműt, aztán le lehet vonulni tovább vodkázni.
De az igazság az, hogy van különbség profizmus és profizmus között. Nem biztos, hogy Snurovék tehetnek arról, hogy süt az egészről, amit annak idején Frank Zappa akasztott a Beatles nyakába. Megmosolyogtató is volna erkölcsi szempontok szerint értékelni egy előadót („micsoda aljas ember, jó műsort csinál ugyan, de csak a pénzért”), főleg mivel a legtöbben nem is azért mennek el az éves Leningrad koncertre, hogy megismerkedjenek az orosz ska előtt álló új művészeti utakkal és megközelítésekkel. Ugrálni, vadulni akarnak, és ezt meg is kapják, és ide a rozsdás bökőt, hogy a Leningrad brand jövőre sem hozakodik elő egy jazz-odüsszeiával, már persze ha lesz szerencsénk megint látni őket.
Mert az igazság az, hogy a Leningradot élőben látni csak nagyon kitartó fanyalgóknak probléma. Jó, persze, van a társaságban egy adag hideg profizmus, de ha egyszer ez kell a közönségnek? És egy Leningrad koncertet az utóbbi években úgy tűnt, hogy mindig a közönsége csinál meg igazán.
Hanzelik Gábor
Idén ünnepli húsz éves fennállást a Leningrad zenekar. Hogy zajlik az ünneplés, készültök valamilyen különlegességgel?
Szergej Snurov: Júliusban volt egy óriási koncertünk Moszkvában, negyvenezer ember előtt játszottunk, ez nagy ünnep volt számunkra. És hát egész évben szinte világszerte koncertezünk a húszéves évforduló jegyében. Ezek közül is kiemelném, hogy októberben például New Yorkban, a Madison Square Garedenben is fellépünk.
Gondoltad-e 1997-ben, mikor létrehoztad ezt a harmadik hullám béli ska-zenekart, hogy egyszer olyan sikeres leszel, hogy még az orosz Forbes Magazin is a legismertebb oroszok közé választ?
Sz. S.: Nem, dehogy, miből gondoltam volna?
Most hogy látod, mi az oka a töretlen sikernek?
Sz. S.: Vannak bizonyos receptek a sikerhez, de ez csak ötven százalék. A többi a véletlenen múlik. Nem tudom megmondani, hogy melyik nyom többet a latban.
Létezik-e még manapság underground az orosz zenében? Szerinted kik most az érdekesek ebben a műfajban?
Sz. S.: Úgy látom, most a rap műfajában vannak a legérdekesebb dolgok; az orosz undergroundon belül jelen pillanatban a rap világában zajlik az élet. Rengeteg a rapper Oroszországban, és vannak köztük, akik hatalmas közönséget vonzzanak. Az internet világában pedig ugye nincs cenzúra, úgyhogy így sokkal szabadabban mennek a dolgok.
Kanyarodjunk vissza még szinte a kezdetekhez. 2003-ban készítettél egy lemezt A második magadani… címmel. Ez elég izgalmasnak tűnik, mesélnél-e erről a projektről, és egyáltalán, hogy kerül a kolimai Gulág-táborok fővárosa egy ska zenekar lemezének címébe?
Sz. S.: Ez egy üzenet, Arkagyij Szevernij emlékére készült, aki a hatvanas-hetvenes évek kedvelt, népszerű szovjet énekese volt. Rengeteg pletyka keringett körülötte, sok minden nem volt világos, például beszéltek az odesszai fellépéseiről, de soha életében nem lépett ott fel. Az ő körülötte lévő mítosz érdekelt, erről szól ez az album. Megpróbáltam aktualizálni ezeket a blatnoj- vagyis börtöndalokat, mivel Szevernij erről a műfajról volt leginkább híres.
Vas Viktória, Németh Orsolya
A tolmácsolásért köszönet Stier Gábornak.