Szczepan Twardoch Morfium című regényéből ajánlunk ezúttal egy részletet. Az idei Könyvfesztiválon ő képviselte Lengyelországot, ennek keretében a közönség több alkalommal is találkozhatott vele. Könyfesztiváli írásunk-interjúnk hamarosan érkezik, addig is érdemes beleolvasni a regénybe!
Kapu, csengetek, várom a házmestert, kinyitja, adok neki öt złotyt, morog valamit, nem hallom, mit, lépcső, felmegyek, az ajtónk, bekopogok, de halkan.
Hela. Belenéz tűhegynyi pupillámba. Némán beenged, gondosan bezárja az ajtót, zár, retesz, lánc. Csak most szólal meg.
– Megesküdtél. Hogy a háború végéig.
– Vége a háborúnak – felelem, nehezen forog a nyelvem. – Elvesztettük.
– Letartóztathattak volna!
Megfordulok, indulok be a szobába.
– Felébreszted! – ellenkezik Hela.
De úgyis megyek, látni akarom, látnom kell kicsi szőke önmagamat a gyerekágyban. Itt van, alszik, puha kis orca, kezecskéje az orcája alatt, hosszú szempillák. Megláttam, simogatni kezdtem, mindjárt felkel a kicsi önmagam.
Hela kihúzott a szobából, kivitt a konyhába, leültetett az asztalhoz, és ültünk az asztalnál, hallgattunk. Kis idő múlva újra megszólalt.
– Tudsz valamit Igáról?
– Semmit.
Jacek, Jacek, lelkifurdalásom, Jacek, boldogságom forrása, amelyet csodás fiolákká varázsoltak.
– Tegnap itt volt apa.
Megvontam a vállam.
– Azt mondja, meg lehetne oldani, hogy kicsempésszenek minket Svédországba, onnan meg már egyenes út vezet New Yorkba, Albert bácsihoz.
– És?
– Menjünk, együtt, mind a hárman. Csak minél távolabb a háborútól és rettegéstől.
Tudom, mire vár Hela. Arra, hogy nemet mondjak. Hogy azt mondjam: menjetek ti. Te meg Jurek. Vigyétek az apádat vagy a mamádat, és menjetek, vidd a pénzt, nekem itt kell maradnom, számomra még nem ért véget a háború, itt kell maradnom, és harcolnom kell, ki kell jutnom Franciaországba, vagy illegalitásba kell vonulnom, és harcolnom, harcolnom kell Lengyelországért. Manapság ezt szokás mondani.
Mire Hela győzködni kezd, hogy a család fontosabb, arra számítva, hogy nemet mondok, hogy kijelentem: mindennél jobban szeretem őket, de Lengyelország – kötelesség; ha ezt a kötelességemet elmulasztanám, ha kibújnék alóla, már nem az a Kostek lennék, akibe beleszeretett. Szóval muszáj. Mire ő olyan pózba vághatná magát, mint egy Grottger-festményen: ha te itt maradsz, melletted a helyem. Veled maradok. Megmámorosítja ez a különös, ostoba női hősiesség, amely tulajdonképpen nem is női, csak fura, mert lengyel, és nem fog változni semmi, csak Hela kicsit jobban fogja érezni magát.
Így hát csak megvontam a vállam.
– Mi az? – bámult Hela fürkésző tekintettel.
– Semmi. Elmehetünk, ha akarod. Jureket megtanítjuk angolul, és amerikainak neveljük, rágógumit fog rágni, és klubokba fog járni néger zenét hallgatni – felelem.
– Kostek, most miért vagy ilyen?… Lengyelek maradunk, ahogy véget ér a háború, hazajövünk.
Szegény Hela. Szegény Hela nem tud rólam semmit, szegény Hela nem ismer, szegény Hela azt hiszi, valaki egész máshoz ment hozzá. Már nem is más nőkről, kábítószerről van szó, hanem rólam.
– De én tényleg jobb szeretném, ha egy kedves amerikai fiú lenne Jurekből – mondtam. – Mi a bajod a dzsesszel?
Hela pillantásával nézett rám Hela, az ő szokásos pillantásával, mintha mi sem változott volna, nem lenne háború, egyszerűen mondtam volna egy paradoxont, komolyan hangot adtam volna egy vitatható véleménynek, amiről nem tudja, mit gondoljon, és csak néz rám, ahogy tanulta, se nem helyeslő, se nem tiltakozó pillantással.
– Le kell feküdnöm.
– Apa kérni akar tőled valamit. El kéne vinni egy csomagot valami Łubieńskának a Megváltó térre. Félek, szeretném, ha nem vinnéd el, olyasmi, amivel ha elkapnak, agyonlőnek. Érted? Nem vállalod, ugye? Én már nemet mondtam apának, de ő csak hajtogatta a magáét.
Megint, megint: Hela kis próbálkozásai. Méltónak bizonyul-e az én Kostekem családunk nagyszerű függetlenségi hagyományaihoz? Olyan bátor ember-e, amilyen bátornak lennie kell a héjacímeres Peszkowski családból származó Helena Willemann férjének? Nem fél-e a haláltól?
Megérdemli-e az én Kostekem, hogy lengyelnek nevezze magát? Baromságok.
Szerintem azt szeretné, ha meghalnék. Legszívesebben gyászruhás özvegy lenne, ápolná síromat a nyírfa kereszttel, abban a meggyőződésben nevelné Jureket, hogy apukája derék lengyel volt, aztán megengedné, hogy egy jóképű tiszt a gondját viselje neki és Jureknek, elfogadná a segítségét, egymásba szeretnének, de persze nem hagyná, hogy a férfi egy ujjal is érintse, aztán egy szívszaggató jelenetben nem fogadná el, amikor megkéri a kezét. Bevallaná: igen, szeretem, de nem vagyok képes rá, nekem már van férjem, Konstanty az életét adta Lengyelországért, nem tehetem ezt vele. A tiszt természetesen megérti: erre számított, sőt ezt akarta hallani, az asszonynak, akibe beleszeretett, vagy inkább a lengyel nőnek, akibe beleszeretett, pontosan ezt kell válaszolnia, ha igent mondana, csalódást okozna, és úgy venné feleségül, hogy titokban megvetést érez iránta, aztán esetleg lovaglóostorral verné az asszonyt minden kudarcért. Jacek el tudná játszani ezt a szerepet, az én édes jó Jacuś Rostańskim, bár ő nem verné Helát. Ülnének a gyertyafényes asztalnál, fognák egymás kezét, vagy csak vágyakoznának egymás után a kezek, Hela ujjai szeretnék érezni Jacek határozott kezének erős szorítását, de nem érezhetik, hisz már minden kimondatott, feláldozzák csendes szerelmüket, ettől jobb emberek lesznek; egyszóval nem érintik egymást a kezek, s ők ülnek, és büszkén, nyugodtan élik meg bensőséges tragédiájukat. Aztán Jacek elesik egy barikádon vagy csatatéren, kis medált szorongatva a kezében a nő arcképével, aztán már két sírt gondoz Hela, ő, a gyászruhás szent. A lengyel nő.
– Rosszul vagyok – préseltem ki magamból, és felpattantam az asztaltól.
Kiszaladtam a fürdőszobába, és hánytam, megint, sokáig. Hela fogta ernyedt fejem, egy nedves törülközővel megtörölte a szájam, s én kiokádtam magamból Salát, kiokádtam nőszagát, borát, ételét és szerelmét.
Aztán lefeküdtem aludni. Teljesen kimerültem; városom német kézen.
Fordította: Körner Gábor
Szczepan Twardoch: Morfium, ford. Körner Gábor, Typotex, 2016.