Petra Soukupová (1982) a legsikeresebb kortárs cseh szerzők közé tartozik. Számos rangos díjat nyert, és az olvasók körében is rendkívül népszerű. Könyveiben bonyolult családi kapcsolatok felszíne alá nyújt betekintést, a kritika különösen dicséri pszichológiailag pontos jellemrajzait. Második, Eltűnés című könyve, mely három elbeszélésből épül fel, a Könyvfesztiválra jelenik meg magyarul a Napkút Kiadó gondozásában. A fordítást J. Hahn Zsuzsanna készítette. A szerző április 22-én, 5 órakor dedikál a Cseh Centrum standjánál.
Petra Soukupová, fotó: Filip Singer
A nyári szünetben az apuval Bulgáriában töltött héten kívül Helenka szinte el sem hagyja Karlínt. Nem is akarja. Ez azért már kezdi nyugtalanítani aput, de Helenka megnyugtatja, hiszen nyári szünet van. Augusztus vége felé egy este, mikor Ivanka nincs ott, apu felkel, és mielőtt Helenka elindulhatna, leül hozzá és belekezd egy komoly beszélgetésbe, már szóltak neki emberek a házból, hogy Helenka állandóan ezekkel a… cigányokkal lóg, persze ő érti, és örül is, hogy talált magának barátokat, de mégiscsak… nem szeretne inkább a lányokkal barátkozni az iskolából? Nem, Helenka nem szeretne, de tartja magát apu előtt, hallgat, nem veszekszik, nem beszél csúnyán, pedig egyébként jól tudja cifrázni. És apu feláll az asztaltól – hát jó, nagylány vagy, te tudod –, nem mint Vladimír – én vagyok az apád, és aggódom érted, vagy: nem lófrálhatsz sehol éjszaka –, hogy felhúzta magát tavaly, amikor bulizni akartak menni a lányokkal, és utána egyiküknél aludni, a lány szülei nem voltak otthon, micsoda égés, hogy eljött érte a buliba és hazavitte, mennyire gyűlölte, ült mellette az autóban, és nem is köszönt, hjaj, mennyire szeretem a saját apámat, aki békén hagy, gondolja Helenka reggeli közben, és már várja, hogy Patrikkal találkozzon.
Aztán kezdődik az iskola, Helenka azt hiszi, vége a szórakozásnak. De nincs vége, a fiúk kinevetik, hogy így fél, először a hamis igazolással szinte hányingere van a félelemtől, egyszerűen szarjál rá, ki mit csinál veled, ha nem mész? De a következő igazolásnál már jobb, és aztán mindig egyre jobb, míg Helenka legalább hetente egyszer nem megy be, és a másik négy napon is legalább két órával hamarabb eljön. A tanulásról már nem is beszélve. A rosszabb az, hogy Patrik számára már nem elég szórakoztató a csókolózás, valaki valószínűleg megtudta, hogy Helenka semmi mást nem enged neki, Helenka csak Erikának mondta el, szóval biztos ő volt, oda kell rá figyelni. És Patrik ettől mérges lesz Helenkára, most mindenki gúnyt űz belőle, szóval ez így nem mehet tovább, ez Helenkának is világos, és nem örül neki, vagy lefekszik vele, vagy legalább enged neki némi tapizást, vagy kénytelenek lesznek szakítani, de Helenka ezt sem szeretné, kivel szórakozna akkor, csak cigányokat ismer, nem akar megint egyedül lenni, habár most már legalább tudja, hogy a bor segít elaludni, de ezek a cigányok akkor is mind egyformák, azt hitte, hogy Erika tényleg jó barátnő, de nem az, elmondta neki a titkát, és Erika azonnal kifecsegte, Helenka elmegy Erikához, hogy megmondja neki a magáét, aztán a végén úgy üvöltöznek egymással a gangon, mint a többi cigányasszony. Aztán Helenka hagyja, hogy Patrik a melléhez nyúljon.
Ősszel, amikor lehűl az idő, és már kint és a padláson is hideg van, Helenkának eszébe jut, hogy mehetnének hozzájuk, apunak van egy bárszekrénye, benne egy csomó flaska, de csak a bontottakból isznak, és csak kicsit, hogy apu ne vegye észre, csakhogy végül úgy is észreveszi: – Helena – apu csak a legkomolyabb esetekben szólítja így –, erről nem volt szó.
– Tudom, apu, bocsánat.
– Nem tudom, mit csináljak most veled – mondja teljesen tanácstalanul, tényleg nem tudja. Hiszen mégsem fenekelhet el egy majdnem felnőtt lányt.
– De apu, nem fordul elő többet, nem fogunk már idejárni, komolyan. – És apu végül legyint, Helenka rámosolyog – olyan rendes vagy, apu –, és rendben van minden megint, megvacsoráznak, Helenka főz, ma palacsintát gyümölccsel, és amikor apu elmegy, még Helenka is elmegy otthonról, találkoznak Patrikkal, Helenka jó szándékkal megy, de odakint hideg van, úgyhogy végül hazamennek Helenkához, apu biztos úgysem jön meg azonnal, de bort inkább vesznek maguknak a boltban, undorító, húsz koronáért, förtelem, de aztán Patriknak eszébe jut, hogy felhígíthatnák apu jó borával, és azt is felönthetnék az undorítóval, a sok jó között apu észre sem fogja venni, az övék meg jobb lesz kicsit. Ezt meg is teszik, a bor így is undorító, egy kicsit kényeztetik egymást, aztán megjön apu, az asztalon az ő drága bora, ők ketten együtt az ágyban. Patrikot majdnem megüti, amikor kidobja, Helenkával pedig életében először kiabál: – Mi van veled, ilyen egy hülye liba vagy? Tizenhét évesen gyereket akarsz egy cigánytól? És az iskola?
Helenkát először annyira bántja, hogy meg sem tud szólalni, de hiszen apu nem kiabál velem, apu jó fej, miért húzza így fel magát egyszeriben mindenen? Mindig, mikor Vladimírre panaszkodott, hogy semmit nem akar megengedni és mindig kioktatja, akkor mosolygott – Hela, ne vedd így, szót kell fogadni –, de abban a hangsúlyban mindig lehetett hallani, felejtsd el, Helenka, nem a vér szerinti apád, mi ketten együtt vagyunk mindenki ellen. Most meg ez.
Petra Soukupová kislányával, Marlával, fotó: Milan Soukup
– Szeretem Patrikot! – És nem is hazudik, szereti őt, szereti az egész bandát, üldögélni és inni velük, olyan helyekre menni és lazulni, amiket nem ismer senki, szívesen van náluk otthon is, amikor vacsoráznak, az asztalnál tömörül nyolc ember is akár, soha nincs csönd, és mindenki elfogadja, mintha közéjük tartozna, tukmálják rá az ételt, és senki nem kérdezi meg a másiktól, nem kéne tanulnod? mit csinálsz? hova mész? mikor jössz meg?
– De kérlek szépen, egy ilyen…
Végig sem kell mondania, elég az a megvetés, amit Helenka kihall az „ilyen” szóból.
Abban a pillanatban semmi más nem jut eszébe, mint azt mondani, hogy: – Mit törődsz velem, hirtelen, amikor máskor itt sem vagy?
– Dolgozni járok, hogy eltartsam magunkat. Hogy iskolába járhass. És te szarsz az egészre, azt gondoltam, jól van, szomorú vagy, minden jogod megvan hozzá, de már eltelt fél év, és veled egyre nehezebb, hát azt hiszed, nem vettem észre, hogy eltűnik a piám, és nem tudom, hogy teljesítesz az iskolában?, de mindig azt gondoltam, Helenka az én kislányom, túl lesz rajta, te meg itt összefekszel azzal a cigánnyal.
– Még te mondod? Te is felhozol nőket.
És az apa átnyúl az asztalon és lekever neki egy pofont, de csak gyengéden, mintha ő érezné magát rosszul tőle, Vladimír sokkal nagyobbakat tudott adni, de egyik sem fájt Helenkának annyira, mint ez a műpofon aputól, akinek pedig állítólag van elég ereje. Helenka sírva fakad, és az apa szégyenkezve feláll.
– Ne felejtsd el, ki kinek a gyereke itt, és ne húzd ki többet a gyufát.
És elmegy. Ezzel vége. Semmi házi őrizet, semmi ellenőrzés, ennyi. Csak éppen nem sokat beszél Helenkával, nem mintha szándékosan hallgatna, hanem valahogy úgy lóg az egész a levegőben. Még csendesebb a háztartás, ha egyáltalán lehetséges, hiszen már előtte is a legcsendesebb volt a világon.
Négy nappal később Helenka még mindig nem kért bocsánatot, apu még mindig nem beszél vele, elkezdődik a bársonyos forradalom. És aztán Milannak tényleg nincs Helenkára ideje, nem is békül ki Helenkával, de nem is haragszik tovább, most a nagy történelem beárnyékolja az ő kis családi veszekedésüket, Milan ugyanis érzi, hogy itt az ő nagy lehetősége, kapcsolatai vannak, hamar üzletelni kezd.
Petra Soukupová: Eltűnés, Napkút Kiadó, 2016
A részlet a Záróbál című elbeszélésből származik.
Fordította: J. Hahn Zsuzsanna
