A napokban jelenik meg az Örökség Kultúrpolitikai Intézet gondozásában a posztkolonialista irodalomtudomány "nagyasszaonyának", Ewa M. Thomsponnak A Birodalom trubadúrjai című könyve. A mű a Nyugat-eurázsiai idő című sorozat első kötete. A bemutató szeptrember 24-én, csütörtökön, délután öt órakor lesz az Írók Boltjában, ahol Szőke Katalin, szlavista, műfordítő, Hörcher Ferenc eszmetörténész, egyetemi tanár és Pálfalvi Lajos polonista, a könyv fordítója beszélgetnek. Addig is ajánljuk olvasóink figyelmébe Ewa M. Thompson egy másik nagyon fontos, Közép-Európa története mint posztkolonialista elbeszélés című írását.
EWA THOMPSON: Közép-Európa története mint posztkolonialista elbeszélés
Emily Dickinson amerikai költőnő így ír az igazságról:
Az igazat ne szembe vágd,
Írd körül, így siker.
Gyenge szemünknek túl erős
A fény, amit lövell.
Villámtól gyerek félszet
A jó szó elcsitít,
Az igazat is adagold,
Mert fénye megvakít.[1]
Meg kell fogadnunk ezt a költői intelmet, amikor posztkolonialista nézőpontból kezdjük tanulmányozni a nem germán Közép-Európát. Ezt a perspektívát abszurdnak tekintik a birodalmi államok elbeszélői. Úgy kell hát bemutatni ezt a nézőpontot, hogy ne szaporítsuk ezzel a tyúkpereket. Induljunk hát ki a legelemibb dolgokból, amelyeket aligha lehet kétségbe vonni.
A XVIII. század óta beszélhetünk „fehéreket gyarmatosító fehérekről”. A következőképpen definiálható ez a fajta kolonizáció: egy terület katonai meghódítása, olyan népesség leigázása, amelynek saját nemzeti tudata, politikai rendszere, nyelve, jogi és társadalmi szokásrendje van. A gyarmatosítás legrövidebb definíciója: perifériává alakítani (erő alkalmazásával) valamiféle anyaországot, bármilyen kicsi is legyen az. A tengerentúli gyarmatosítás is a XVIII. században öltött komoly méreteket. Olyan európaiak végezték ezt, akik általában nem foglalkoztak szomszédaik kolonizálásával. A tengerentúli gyarmatosítás szerzett nyelvi monopóliumot, ezt vonják kétségbe a XXI. században Közép-Európa posztkolonialista kutatói, mert pontosan ebben a régióban voltak a legaktívabbak a „fehéreket gyarmatosító fehérek”. Megszegték az 1648-as vesztfáliai béke alapelveit, mert komoly történelmi múlttal és markáns identitással rendelkező szomszédok elűzésére és bekebelezésére törekedtek. A XX. század második felében kezdődött mind a tengerentúli, mind az európai gyarmatbirodalom felszámolása.
Lengyelország felosztásával zárult Közép-Európa kolonizációja, amelyben Oroszország, Poroszország, Ausztria és az Oszmán Birodalom vett részt. 1795-ben Lengyelország megszűnt mint saját érdekeinek képviselője, a területe pedig idegen hatalmak perifériája lett. Az olyan államokat, mint Csehország, Bulgária, Moldova, Szerbia és Horvátország már korábban elnyeltek a birodalmak. Ennek eredményeképpen a XVIII. század vége felé rátették a nem germán Közép-Európára a varázssipkát: nemcsak mint államiság, jobban mondva államiságok, hanem mint a kultúra alanya és termelője is láthatatlan lett.
A világ e részén végbement gyarmatosításnak megvoltak a maga sajátosságai és egyedi eredményei. Először is, Közép-Európa nagyrészt a tomista kultúra területe, ezt tartósította a kolonizáció. Aki elméletileg akarja megragadni e tájakon a kolonializmust, annak számolnia kell ezzel a ténnyel; a historizmus mércéjével mérni Lengyelországot kicsit olyan, mint a felvilágosodás taxonómiájával magyarázni a görög mitológiát.[2] Másodszor, a lengyel állam – legalábbis átmenetileg – gyarmatosító ország is volt (Ukrajnáról, Litvániáról és Fehéroroszországról van szó), amelyet aztán szintén kolonizáltak. Ezért zavarodnak össze az értékek, ingadoznak a jelentések, amikor ítéleteket fogalmazunk meg Lengyelországról, megkönnyítve az egykori gyarmatosítóknak tevékenységük igazolását. Mivel a lengyel állam kulcsfontosságú volt a nem germán Közép-Európában, a róla kialakított tévképzetel egész Közép-Európa képét deformálták a világ narratívájában.[3]
A különbségek mellett közös vonásai is voltak a tengerentúli és a közép-európai kolonizációnak. Gazdasági függőséget hoztak, fékezték a társadalomfejlődést, szociális is kulturális patológiákat terjesztettek, átalakították a világ mentális térképeit, és egész országokat járattak le.[4] A hódítás okait is hasonlóan magyarázták. Mindkét esetben azt sulykolták, hogy a leigázottak képtelenek önállóan gyakorolni a hatalmat, és elnyomják a kisebbségeket. „Az európai Kelet-politika egyik kulcskérdésének számított a kisebbségek helyzete, hisz a nagyhatalmak – állításuk szerint – az ő érdekükben és védelmükben léptek fel, ki-ki a maga módján.”[5] II. Katalin hasonló érveket vonultatott fel az I. Köztársaság, Sztálin és az NKVD pedig a II. Köztársaság ellen.[6] Hamis információkat terjesztettek Lengyelországról nyugati tudósok, többek között a felvilágosodás olyan ikonjai, mint Voltaire, így merült feledésbe a lengyel nemesi köztársaság a maga demokratikus rendszerével együtt. Minden valószínűség szerint a nem germán Közép-Európa az egyetlen olyan terület Európában, ahol ilyen méreteket öltött a történelem eltüntetése, és mindez ilyen sokáig tartott.
Történészek és közgazdászok is megvitathatnák a Közép-Európa posztkoloniális vonásait taglaló diszkurzust. Olyan kijelentések kerülnének a vita középpontjába, mint a következő: „a metropoliszban folyik a tőkefelhalmozás, nem pedig a birodalom perifériáin, ezért krónikusan fejletlenek a leigázott területek”. De e helyt csak egyetlen problémára, a diszkurzus kolonizálására korlátozom a vizsgálataimat. A posztkolonialista tanulmányok ugyanis nem azonosak a történelmi tanulmányokkal. Nem illeszkednek bele a bölcsészet felvilágosodás korabeli programjába. A fehéreket gyarmatosító fehérek európai kolonializmusának eredményei nem írhatók le a felvilágosodásra jellemző terminológiával, mert ezek egy identitást pusztító aktus, a szó megvonásának állványzatai. Ezt nevezte Said orientalizmusnak. A posztkolonialista tanulmányokban nem annyira a birodalmi országok közti területfelosztásról szóló értekezések számítanak komoly érvnek, mint inkább az egész világ diszkurzusát, a véleményrendszereket és a presztízs szerinti rangsorolást befolyásoló struktúrákat leíró művek. Az „objektív” külső „megfigyelők” által terjesztett Közép-Európa-kép a XIX. századi európai utazók Afrikáról készült leírásainak feleltethető meg.
Két szakaszt különítek el Közép-Európa diszkurzív kolonizációjában. Az első a XVIII. században kezdődött, és a Szovjetunió bukása után ért véget. A két világháború közti évtizedeket leszámítva ez olyan időszak volt, amikor még állandó jelleggel meg lehetett fosztani alanyiságuktól Közép-Európa országait. Most vagyunk a második szakaszban, amikor azokkal a diszkurzusokkal kell hadakoznunk, amelyek az előző korszakban épültek ki a tudományban, a politikában és a médiában, beleértve a szókészletet és a földrajzi neveket, valamint a diszkurzus korrigálására tett kísérleteket is. Remélem, hogy a mai beszélgetésünk során mi is ilyen korrekcióra teszünk kísérletet.
Most pedig néhány szót e kolonizáló diszkurzus konstrukciójáról. Lengyelország felosztása volt a „vastag vonal”, ezt követően rohamosan csökkent az európai diszkurzusban nemcsak az I. Köztársaságra, hanem az egész nem germán Közép- és Kelet-Európára vonatkozó tudáskészlet (kivéve persze Oroszországot), az új tudást pedig a gyarmatosító hatalmak kezdték szállítani. Igen jellemzőek a Lengyelország három gyarmatosítója által 1795-ben aláírt titkos jegyzőkönyvek, amelyekben ilyen határozat is található: „feltétlenül meg kell semmisíteni mindent,ami arra emlékeztetheti a világot, hogy egykor létezett a Lengyel Királyság”.[7] Mint Adam Zamoyski megjegyzi, a poroszok beolvasztották a lengyel királyi koronákat. Az osztrákok kaszárnyákká alakították át a lengyel királyok palotáit, az oroszok meg elvittek Lengyelországból Oroszországba mindent, amit csak lehetett: könyvtárakat, műtárgyakat és embereket. Az európai sajtóban csak akkor kerültek szóba a lengyel területek, amikor zavargások törtek ki, mint ahogy ma is csak akkor tűnnek fel a sajtóban a Srí Lanka-i tamilok, amikor már nagyon elegük van belőlük a szingalézeknek, bár igazából akkor sem tudja senki, mire megy ki a játék. Amikor az amerikai sajtó is beszámolt az 1976-os lengyelországi zavargásokról, kevesen tudták, miért mentek ki a lengyelek az utcára, és nem is nagyon érdekelt senkit.
A XIX. században az európai és az orosz történészek – néhány kivételtől eltekintve[8] – tiltakozás nélkül vették tudomásul azt, hogy nemcsak Lengyelországot, hanem az egész nem germán Közép-Európát virtuálisan eltüntették a diszkurzusból, sőt még a régió nevét is lassan felváltotta a „Kelet-Európa” elnevezés. A második világháború után az Egyesült Államokban ez a kifejezés lett egyfajta különálló szubkontinens állandó jelölője. Ez persze nem jelenti azt, hogy Európa e részéről senki sem tudott fölkapaszkodni a világ szónoki emelvényére.[9] De hiányzott az elbeszélés folytonossága, ami csak a gyarmatosítástól nem fenyegetett országok és nemzetek sajátja. E közép-európaiak végeredményben elvesztették uralmukat a saját arculatuk fölött, ennek tárgyiasítása és esszencializálása csak a Fekete-Afrikáról készült XIX. századi leírásokhoz hasonlítható. A XIX-XX. században olyan szövegekben formálódott a lengyelek arculata, amelyeket nem lengyel érdekeket képviselő értemiségik írtak; olyan, Lengyelország határain kívül megfogalmazott cikkekben, közleményekben alakították, amelyekre nem válaszolhattak a lengyelek. Rendszerint nem is tudtak ezekről, annyira lefoglalták őket a túléléssel és az identitás megvédésével kapcsolatos problémák a birodalmakban, ahol éltek. Mind a mai napig erről a győztesek képzeletében konstruált Lengyelországról szólnak az Egyesült Államokban készülő könyvek és tudományos értekezések tucatjai, amelyek változatlanul sovinisztának, primitívnek és intoleránsnak állítják be Közép-Európát.[10]
Ilyen eredményei vannak a szellemi gyámkodásnak, vagyis annak, hogy a gyarmatosítók megvonják a szót a leigázottaktól. Pontosan ezért lett Kopernikusz német tudós, Włodzimierz Spasowicz orosz jogász, az Enigma kódját pedig ezért fejtették meg brit kriptográfusok. Bár Husz János megmaradt cseh disszidensnek, ő csak kivétel. Ha nagy embereket vagy fontos eseményeket nem sikerült elhelyezni az országrabló hatalmak panteonjában, akkor beledobták őket a feledés zsákjába. Ez történt a középkori lengyel jogtudósokkal és írókkal, a skarbimierzi Stanisławval vagy Paweł Włodkowiccal is. Minden európai hallott a velencei Marco Polóról, de arról már nagyon kevesen tudnak, hogy korčulai horvát volt. 1683-ban Sobieski János király győzte le Bécs alatt a törököket, de az osztrákok csak egy kis táblát helyeztek el ennek emlékére, azt is elég nehéz megtalálni az egyik bécsi söröző falán.[11] A gyarmatosított országok nem vesznek részt a saját arculatuk formálásában, mert nem jut el a szavuk a világhoz. Nem nehéz kitalálni, hogy a hegemón hatalom elbeszélése a gyarmatosított nemzetekhez tartozó személyek gyengeségét, passzivitását, az alkotóerők és az eredmények hiányát emeli ki, az ilyen emberek képtelenek az önmeghatározásra, nincs önismeretük. Olyan alkatoknak állítják be őket, akiket kívülről kell leírni, mert nincsenek azon a szinten, hogy definiálni tudják magukat. Mintha a „fejük fölött” döntenék el, hogy kik is ők, ez pedig már egy más dimenzióban zajlik, ahová nem juthatnak be. A Nyugat rögeszmésen objektív kutatói (akiket különböző alapítványok fizetnek, és azért jönnek Lengyelországba, hogy a lengyel társadalmat minősítsék és vizsgálják) jó példák a perifériákkal szembeni orientalizáló aktusra, amelyet a felkeresett területek gyarmati státusa tesz lehetővé. A perifériákat fel lehet keresni, lehet kutatni, onnan viszont nem lehet a (valóságos vagy pótlólagos) birodalmi központba utazni és azt kutatni.[12]
Fontos lépés volt Közép-Európa gyarmatosításában, amikor a legyőzötteket meggyőzték arról, hogy ők másodrangú nemzetek, a hegemón hatalmaknál kell képezniük magukat, békésen bele kell törődniük abba, hogy nem valók semmire. A leigázott nemzeteknek internalizálniuk kell a rájuk kényszerített identitást: Lengyelország ettől kezdve „Polsa, a nye zagranyica” (Lengyelország, nem pedig külföld); Litvánia, Lettország és Észtország pedig „Pribaltyika”, ahol letelepedhetnek a nyugdíjba vonult orosz katonatisztek. A legyőzötteket sújtó szellemi erőszak e folyamatát minden nehézség nélkül felismerik azok, akiknek megmutatták a gyarmatosítók, milyen „a hatalom akarása”, ugyanakkor rendszerint üres képzelgésnek tartják mindazok, akik elindították ezt a folyamatot.
Érdemes megfigyelni, milyen szerepet játszott itt az irodalom, hogyan idézett elő ilyen változásokat a diszkurzusban. Gyerzsavin és Puskin még harcolt – már nem Lengyelországgal, hiszen nem létezett, hanem Lengyelország szellemével – olyan, nem éppen nemes lélekre valló műveikben, mint a Na vzjatyije Varsavi (Varsó bevételére) vagy a Klevetnyikam Rossziji (Oroszország rágalmazóihoz). De Lev Tolsztoj regényében, a Háború és békében már a lélekkel sem kellett harcolni. Tolsztoj az 1860-as években írta a művét, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ráhúzták a láthatatlanná tevő varázssipkát a közép-európai identitásokra. Hetven évvel korábban még nem lehetett volna ilyen képet festeni Közép-Európáról – mint a nagy nemzetek perifériájáról, érintkezési pontjáról, olyan helyről, ahol osztrákok, poroszok és oroszok találkoztak, hogy harcoljanak Napóleonnal –, mert a Köztársaság állampolgárainak identitása még nem tűnt el a művelt európaiak tudatából. Kétszázhúsz évvel ezelőtt még hazugságnak tartották volna a Háború és béke Közép-Európa-képét; de százötven évvel ezelőtt már ez lett a norma, éppen Tolsztoj jóvoltából. Az amerikai diákok képzeletében a napóleoni háborúk idején nem léteztek lengyelek, litvánok, ukránok mint teljes jogú nemzetek. Azt mondta nekik Tolsztoj, hogy Oroszország és Poroszország között nem voltak semmiféle államok, tehát nemzetiségek sem, csak orosz kormányzóságok és porosz landok. Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy a világ hasonló sarkalatos igazságokon nevelkedett politikusai mindmáig azt hiszik és azt is híresztelik, hogy a versailles-i békeszerződés „megalázta” Németországot (és vélhetően Oroszországot is).[13] A versailles-i békeszerződés kritikája mindenütt jelen van a Nyugat történeti elbeszélésében, Woodrow Wilson pedig az egyik legtöbbet bírált amerikai elnök. Természetesen Közép-Európában minderről pontosan az ellenkezőjét gondolják. Ezek a nézetek nem kerültek be elfogadott véleményekként a világ narratívájába. Újabb példa a sok közül arra, hogy ez az elbeszélés zárva van a világ e részén keletkezett érvek és tények előtt. Mivel Közép-Európa 1919. évi felszabadulását sokan hibának tartják, sokak számára 1989-es szabadulása sem egyértelmű. Közép-Európa posztkoloniális országai megkapták ajándékba a történelemtől a „fölösleges” államok arculatát, újjászületésük „félreértés” vagy véletlen volt. Itt a presztízsért folyik a harc; mint Nancy Fraser politológus megjegyezte, a modern világban olyan nemzetközi valuta a presztízs, amely elengedhetetlenül szükséges az államközi kapcsolatok fenntartásához.[14]
Bár a felvilágosodás ideológusai az ellenkezőjét állították, a történelmi tudásanyag és a nemzetek arculatát meghatározó ismeretek nem halmozódnak fel, az új munkák nem adódnak folyamatosan hozzá a kutatási eredmények már létező korpuszához.[15] Az adott nemzetről szóló ismeretek felhalmozása szelektív folyamat: bizonyos dolgokat eltüntetnek, másokat a kirakatba helyeznek, miközben az egész világra kiterjedő, egyetemek és könyvkiadók tekintélyével alátámasztott konszenzusra törekednek. Akik ma hegemón helyzetben vannak, hajlamosak tegnapi elődeiket idézni. Ha pedig így megy ez sok nemzedéken át, az adott földrajzi térségről szerzett tudás eltorzul, ezt pedig nem lehet helyreigazítani egyetlen könyvvel vagy előadással. Ma még az objektivitást és szakszerűséget büszkén hirdető szlavisztikai lapok is a metropoliszoknak és a „helyettes hegemón” hatalmaknak adják azt a kizárólagos jogot, hogy megteremtsék Közép-Európa arculatát. Itt főként a perifériákról értekező metropolisz diszkurzusát találhatjuk. Az ilyen lapokban autoritatív kommentárok jelennek meg a „lengyel nacionalizmusról”, az „ukrán sovinizmusról” vagy „a második világháború utáni emigránsok elfogultságáról”. Mint Said írja, az adott társadalomról szerzett tudás alakítása az uralom szinonimája. A gyarmatok leigázásának lényegi eleme, hogy a hegemón hatalom uralja a diszkurzust, és kiszorítja a gyarmatosítottakat a világ diszkurzusából. A függetlenség visszaszerzése nem számolja fel automatikusan a kolonizációs diszkurzust, azt viszont lehetővé teszi, hogy vitatkozzunk róla, ezzel pedig már megtettük az első lépést annak érdekében, hogy változtassunk a helyzeten.
Ideje összegezni a gondolatmenetet. Közép-Európa országai nem szerepeltek a világ politikai térképén, távollétükre az irodalom és a tudomány is rányomta a pecsétjét, mert a nagy művekből ugyanúgy hiányoztak; ezért alakult ki az a szokás, hogy kihagyják őket a diszkurzusból. Inkább egykori gyarmatosítóik vagy helyettes hegemón hatalmak képviselik őket ebben, nem pedig ők saját magukat. A Szovjetunió bukása után javult a helyzet, de még mindig messze van a normálistól. Az olyan helyzetet tartom normálisnak, amelyben Közép-Európa országai visszakapják helyüket a nemzetközi párbeszéd asztalánál. Elfoglalhatják azokat a helyeket, amelyeket mindmáig birtokolnak a nevükben – közvetve vagy közvetlenül – az egykori gyarmatosítók képviselői. Közép-Európa a kolonizáció következtében elvesztette alanyiságát, és eddig még nem kapta vissza. Ezért gyakran hamisan cseng a hangja, de ezzel ne próbálja senki azt bizonyítani, hogy nem boldogul a függetlenséggel, és kívülről kell kormányozni. Kikeveredni a függőségből – ez lassú és nem túl izgalmas folyamat, de az alternatívája nem valamiféle ideális helyzet, hanem inkább a mostani kazukázusi állapotokra emlékeztet. Ha a nagyhatalmak újabb adag birodalmi gőggel felelnek egykori gyarmataiknak, akkor visszacsúszunk a XX. századba. Egy adag nagylelkűség a nagyhatalmak részéről viszont igencsak siettetné a közép-európai államok „alanyizálódását”, ezzel pedig Európa stabilitását is erősítené.
Pálfalvi Lajos fordítása
[1] Emily Dickinson válogatott írásai. Károlyi Amy fordításai és tanulmányai. II., bőv. kiad. Budapest, Magvető, 1978. 103. o.
[2] Jadwiga Staniszkis gyakran emlegeti tomista országként Lengyelországot – lásd Waldemar Zyszkiewicz vele készült interjúját a Tygodnik Solidarność 2009. május 22-i számában. Ezt még annyival egészíteném ki, hogy az I. Köztársaság egész területe továbbra is a tomizmus, vagy legalábbis az arisztoteliánus racionalizmus hatása alatt áll.
[3] Lengyelországot rendszerint a XVIII. századi nemzetközi politikai játszmák tárgyának tekintik, nem pedig saját kultúrát és világszemléletet teremtő alanynak, ugyanez jellemző az amerikai college-okban igen népszerű világtörténetre, Crane Brinton és mások Modern Civilization. A History of the Last Five Centuries (New York, Prentice-Hall, 1958. 302-303. o.) című, számos kiadásban megjelent művére.
[4] A. Niewiara: Kształty polskiej tożsamości. Potoczny dyskurs narodowy w perspektywie etnolingwistycznej (XVI-XX w.). Katowice, Wydawnictwo Uniwersytetu Śląskiego, 2009.
[5] E. W. Said: Orientalizmus, ford. Péri Benedek. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000. 331. o. Az 1860-as években Franciaország a keresztényeiket, Anglia pedig a drúzokat támogatta, amikor mindkét ország ki akarta terjeszteni a befolyását Libanonra, propagandájukkal pedig arról próbálták meggyőzni a világot, hogy a vallási kisebbségek látják kárát annak, ha európai vetélytársuk kerül hatalomra.
[6] Vö. E. Thompson: Nationalist Propaganda in the Soviet Russian Press, 1939–1941. Slavic Review, 50. köt. 2. (1991 nyara), 385–399. o.
[7] A. Zamoyski: The Polish Way. London, John Murray, 1987.
[8] Lord Acton, Jules Michelet, Edmund Burke és néhány más személy kivételével.
[9] Emlékszem, milyen lekezelően bántak Czesław Miłoszsal a hetvenes években az amerikai szlavista konferenciákon. Természetesen a Nobel-díj nagy presztízzsel is járt, de az elismerés csakis az egyénnek szólt, nem pedig a nemzetnek.
[10] Kirívó példa erre Brian Porter-Szűcs When Nationalism Began to Hate (Oxford, Oxford University Press, 2002) című irománya. Már maga a szerző állásfoglalását kifejező tudománytalan cím is agymosásnak próbálja alávetni az olvasót, mielőtt még egyáltalán megismerhetné a könyvben felsorakoztatott érveket és a történelmi tényeket. Azok a tudósok, akik megismerték az I. Köztársaság történetét, és összehasonlították ezt az orosz vagy a német nacionalizmussal, arra a következtetésre jutottak, hogy a lengyel nacionalizmus rendkívül enyhe volt (Norman Davies). Szarvashibát követ el az a kutató, aki a német, orosz vagy angol nacionalizmusokból készített Prokrusztész-ágyba gyömöszöli a közép-európai eseményeket. Mégsem állították pellengérre Porter-Szűcsöt; ellenkezőleg, a lengyel történelem kiváló szakértőjének nyilvánította az amerikai szlavisztikai establishment.
Egy másik példa arra, hogy miként törlik ki a világ emlékezetéből Közép-Európa történetét, Seumas Milne cikke, amely a Guardian 2009. szeptember 9-i számában jelent meg, és rögtön föl is került orosz fordításban az inosmi.ru site-ra mint az orosz történészek véleményét alátámasztó állásfoglalás. Milne ebben a cikkében kijelenti, hogy a kelet-európaiak meghamisították a történelmet, amikor azt állították, hogy Szovjet-Oroszországot is felelősség terheli a második világháború kirobbantásáért. Ez is annak az eredménye, hogy fél évszázadra eltüntették a látómezőnkből a Ribbentrop–Molotov-paktumot. Az Egyesült Államokban népszerű Nicholas Riasanovsky Oroszország története című kézikönyvében (Oxfordban jelent meg, majd többször is újra kiadták), a második világháborúról szóló részben egyetlen szó sem esik erről. Tehát a gyarmatosított országok sosem alanyai, mindig csak tárgyai a történelemnek.
[11] Crane Brinton és mások Modern Civilization. A History of the Last Five Centuries című kézikönyvében egyetlen szó sem esik Sobieski Jánosról.
[12] Amerika itt a helyettes hegemón hatalom szerepét játssza. Vö. E. Thompson: The Substitute Hegemon in Polish Postcolonial Discourse (megj. előtt); W kolejce po aprobatę (Europa, 2007. szeptember 14.). Saját tapasztalataimból veszek példát a „perifériák felkeresésére”. Pár évvel ezelőtt hallottam az egyik egyetemi kollégámtól, hogy Lengyelországba utazik, a családon belüli erőszakot és az olyan családokban élő gyerekek helyzetét akarja vizsgálni, ahol az erőszak uralkodik. Amikor ajánlottam neki olyan embereket, akik szerintem a segítségére lehetnének, elutasított, mert ha kapcsolatba lépne a „babonás bennszülöttekkel”, az veszélyeztetné a kutatásai objektivitását. E kolléga szerint a lengyel szakértők bármely tanácsa vagy útmutatása nemcsak szükségtelen, hanem egyetenesen ártalmas lenne; igazán objektív kutatásokat csak akkor lehet végezni, ha a felvilágosodott metropoliszból érkező jövevény magára marad a kutatás tárgyaival (azaz a terhelt családokkal és gyerekekkel).
[13] Abban az időben, amikor fő műveiket írták, miért nem érdeklődtek Oroszország iránt a kolonializmus vezető teoretikusai, mint Said, Homi Bhabha, Gayatri Spivak vagy korábban Franz Fanon? Először is, nem tudtak szabadulni attól a képzettől, hogy a kolonializmus mindig rasszista volt, és tengerentúli hódításokra törekedett. Másodszor, enyhén szólva kínos lett volna kolonializmussal vádolni Oroszországot a második világháború után, amikor posztkolonialista tanulmányokkal kezdtek foglalkozni. Szovjet-Oroszország ugyanis számos ázsiai és afrikai országot segített a nyugati hegemón hatalommal vívott harcában. A szovjet segítség célja a kapitalizmus elpusztítása és a gyarmati sorból szabaduló államok meghódítása volt, de mindezt csak hosszú távon akarták elérni, rövid távon pedig csak a katonai és pénzbeli támogatás számított. Pontosan ezért nem foglalkoztak Oroszországgal a posztkolonializmus teoretikusai. Sokan közülük afrikai és ázsiai országokból származtak, közvetlenül érdekeltek voltak a dekolonizációban, sokan hittek a marxizmusban. Az orosz kolonializmus problémáját csak Szovjet-Oroszország bukása után kezdték elemezni.
[14] N. Fraser: Rethinking Recognition. New Left Review, 3. (2000. május-június)
[15] Vö. E. W. Said, i. m. 305. o.
