Żanna Słoniowska Ukrajnában született, Krakkóban él és lengyelül alkot. Ház színes ólomüveggel című első regénye megnyerte a rangos lengyelországi Znak könyvkiadó prózapályázatát. A XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon elsőkönyvesként idén ő képviselte Lengyelországot, ennek apropóján beszélgettünk vele.
A könyved olvasása közben az a benyomásom támadt, hogy a regénybeli ház mintha annak az egész rendkívül összetett helyzetnek a metaforája lenne, ami Ukrajnában az identitás, a nemzetiség és a nyelv kérdéséhez kötődik. Mindegyik hősnőnek gyökeresen más a véleménye ezt a kérdést illetően, mégis egy fedél alatt kénytelenek élni. Mit gondolsz erről?
Tetszik nekem ez a gondolat, de a problematika, amiről a regényemben beszélek, inkább Nyugat-Ukrajnát érinti, és azon belül is leginkább Lemberget. Azt gondolom, hogy egy ilyen metaforikus házról szóló történet, ami egész Ukrajnát vagy Kelet-Ukrajnát jelöli, némileg más elemekből állna össze, kevésbé foglalkozna például a lengyel örökséggel.
A főhős-narrátor nagyanyja lengyelnek tartja magát, az anyja azt mondja magáról, hogy saját választásából ukrán, ő maga azonban úgy dönt, hogy „lembergi nemzetiségű” lesz. Hogyan határoznád meg ezt a nemzetiséget? Mi ennek a lényege?
Ezt a terminust Valerij Bortyakov, a Lembergi Lengyel Színház orosz rendezője találta ki, aki talán így akart menekülni a saját orosz nemzetisége elől. De ez a kifejezés ennél sokkal tágabb, mert egyesíteni tudta a lengyel kultúrához kötődő ukránokat és a Lengyelország határain kívül, Lembergben élő lengyeleket és még sok-sok más embert is. Azt gondolom, hogy a lényege az erős helyi identitás, a saját szűkebb hazával való törődés és az, hogy ez az identitás nem zárja ki egy szélesebb értelemben vett nemzeti identitás létét.
És hogyan határoznád meg a saját identitásodat?
Úgy gondolom, hogy a lembergi identitás nagyon közel áll hozzám, de egyúttal a lengyel és az ukrán kultúrához is tartozom, és azt sem tagadom, hogy kötődöm az orosz nyelvhez. Tehát ebből a három-négy elemből áll össze. Úgy vélem, hogy valamilyen identitás felvétele és a határvidéki lét semmit nem vesz el az össznemzeti identitásból, hanem kizárólag gazdagítja; és ez nem azt jelenti, hogy identitás nélküli ember lennék, sőt épp ellenkezőleg. Egyszerűen igyekszem többet látni.
Nem gondolkoztál azon, hogy ukránul vagy ukránul is megírd és kiadd a könyvedet?
Gondolkoztam rajta, de máshogy döntöttem, mert a lengyelekkel, a lengyel kultúrával akartam párbeszédbe kerülni, mesélni akartam nekik az én Lembergemről – ez volt a szándékom, mindemellett a könyvem épp most lett lefordítva ukrán nyelvre, ráadásul pont ezekben a napokban lett volna a bemutató Kijevben, de én mégis Budapestet választottam és kicsit később kerül sor Marianna Kijanovszka ukrán írónő-költőnő már elkészült, kiváló fordításának bemutatójára.
Mit érzel, amikor az anyanyelveden olvasod a könyved fordítását?
Az a helyzet, hogy Lengyelországban egy idegen vagyok, aki a lengyeleknek mesél kicsit ismerős, kicsit idegen világokról, a saját hazája számára fontos dolgokról és ily módon az ő kultúrájuk részévé válik. Most viszont, hogy a könyvemet lefordították ukránra, úgy térek haza, mint egy idegen. Az első benyomás nem volt kellemes, mert megijesztett, hogy mindenhol idegen vagyok, de aztán azt gondoltam, hogy minden író többé-kevésbé idegen a saját társadalmában, a saját nemzetében és ennek így kell lennie. Ez az elidegenedés az alkotás alapja, lehetővé teszi, hogy a dolgokat másképp lássuk. Úgyhogy azt gondoltam, akkor maradjon csak így.
Ukránul is írsz?
Nem.
Az utolsó fejezet hangulatában, de főleg témájában határozottan különbözik a könyv más részeitől, hiszen a közelmúlt ukrajnai történéseivel foglalkozik és a helyszín a Majdan. Az volt az érzésem, hogy olyan mintha ez egy másik, új könyv első fejezete lenne. Miért döntöttél egy ilyen befejezés mellett?
Még nem teljesen tudom, néha az az érzésem, hogy nem volt igazam ennek a fejezetnek a megírásakor. Miközben a könyvet írtam, nagyon fontos dolgok történtek Ukrajnában, mint például a Majdan, aztán kezdetét vette az orosz agresszió és mindez óriási hatással volt rám. Főleg, hogy magam is Ukrajna legújabb kori történetéről írtam. Kitaláltam, hogy lövések dördülnek a lembergi utcákon, ami igazából nem történt meg, de aztán később ezek a lövések a valóságban is eldördültek, ez egy kicsit sok volt nekem– egyszerűen azt éreztem, hogy a történelem betör a történetbe és valahogy muszáj erre válaszolnom. Azzal válaszoltam, hogy így és nem másképp írtam meg az utolsó fejezetet. Egyfelől sajnálom ezt, mert jó várni, időt adni bizonyos eseményeknek és csak utána feldolgozni őket, másrészt lényeges dolgokat foglaltam bele – a bizonytalanságokkal teli főhős, az ő helyi identitásával megtalálja a saját helyét. A Majdan egy ilyen inkluzív hely, ahol az emberek felfedezik, hogy az ő identitásuk is az ukrán identitás része, akkor is, ha lengyelek, zsidók, tatárok; akkor is, ha különböző nyelveket beszélnek. Ez egy különleges tapasztalat volt, ami mindannyiunkat lenyűgözött. Például, többek között a Majdanon történt eseményeknek köszönhetően jelent meg az „ukrán oroszok” fogalma, ami azokat az embereket jelöli, akik Ukrajnát választják hazájuknak, de ugyanakkor oroszok. Megjelent az „ukrán zsidók” fogalma, azelőtt voltak az “Ukrajnában élő zsidók”, most ők „ukrán zsidók”. A szemünk láttára megszületett egy új identitás és ez csodálatos. Az egész könyvem az identitásról szólt, bele akartam vonni ezt az új lehetőséget, és ezt az utolsó fejezetben tettem meg.
Biztos gyakran tesznek fel neked ilyen kérdést, de mégis muszáj megkérdeznem. Milyen most a helyzet Ukrajnában?
Nem vagyok a politikai helyzetek szakértője, mindenről az interneten és a tévéből értesülök, szóval én is csak épp annyira vagyok tájékozott, mint mindenki más.
Térjünk vissza Lemberghez. A regény cselekménye annyira erősen kötődik ehhez a konkrét helyszínhez, hogy időnként az volt az érzésem, maga a város ennek a regénynek a valódi főhőse.
Ez volt a szándékom, egyértelműen így akartam. Ezenkívül Lemberg egész története és minden leírás, a kontextus, az utcák... mindezt a való életből vettem. Amennyire a történet kitalált, a környezet épp annyira valóságos, csakúgy, mint az ólomüveg ablak – ami tényleg létezik –, az általam leírt bérházak vagy az Akadémia utca... Bizonyos pillanatokban olyan helyeket írok le, amik már nem léteznek, és fontos volt nekem, hogy ezeket a helyeket bizonyos értelemben megörökítsem. Mint például a gyerekkorom nevetséges szovjet üzleteit.
Tehát egyfajta lembergi útikalauzt is akartál alkotni?
Nem... az útikalauz rosszul hangzik, de értem a mögötte meghúzódó gondolatot. Az olvasók is többször felvetették, hogy csatolnom kellene a könyvben leírt helyek térképét, és azt hiszem, ez nem is olyan rossz ötlet.
Azt olvastam rólad az interneten, hogy vannak még más Lemberghez kötődő projektjeid is. Bemutatnád nekünk pár szóban őket?
Újságíróként hosszabb ideig foglalkoztam Lemberg történetével, ezzel párhuzamosan létrehoztam egy projektet, ami az elbeszélt történelem módszerén alapszik, és teljes egészében elérhető az interneten a www.lwowprzedwojenny.eu címen. Itt olyanok visszaemlékezései találhatóak, akik tanúi voltak a háború előtti és a háború alatti Lemberg történelmének. Ezek különböző nemzetiségű emberek: lengyelek, ukránok, örmények, zsidók, akik túlélték a holokausztot és egy bécsi német. Számomra nagyon fontos alapvetés volt a városom multikulturális történetének megalkotása. Az egyes nemzeti változatok nagyon különböznek egymástól és semmi esélyük arra, hogy egyetlen tankönyv oldalain találkozzanak és konfrontálódhassanak egymással, ezért neveztem el ezt a projektet „Élő történelemkönyv”-nek. Mindenki kiválaszthatja a történelemnek azt a változatát, amelyiket szeretné, vagy összehasonlíthatja a különböző verziókat.
Mit ajánlanál olvasóinknak, hova érdemes elmenni Lembergben? Mit érdemes megnézni?
Nem akarok egyvalamit ajánlani, mert szerintem minden műemlék kiválóan le van írva a különböző könyvekben és útikalauzokban és semmi újat nem mondanék ezen a téren. Úgy gondolom, hogy nem az a fontos, amit megnézel, hanem, az, hogy hogyan nézed meg. Fontos, hogy eljussunk a multikulturális örökséghez, hogy kinyissuk a szemünket a különböző világokra, hogy felfigyeljünk arra, hogy Lemberg vasárnap különböző nyelveken imádkozik. Nagyon szeretek átmenni a belvároson, és betérni először a görög katolikus, aztán az ortodox templomba, majd a latin székesegyházba, ahol lengyel misét tartanak, végül pedig bemenni az örmény székesegyházba, ahol ugyan egy szót sem értek, de az énekek olyan szépek, hogy úgy érzem, mintha egy keleti világban lennék. Ezek a világok nemcsak, hogy egy helyen, de egy városközpontban, gyakorlatilag egy utcában kapcsolódnak össze. Azt gondolom, hogy érdemes nyitottnak lenni erre a keverékre, letérni az útikönyvekben javasolt útvonalakról és arra törekedni, hogy többet lássunk.
Köszönöm az interjút.
Köszönöm.
Vas Viktória
Fotó: A szerző tulajdona.