Petr bemegy a kórházba meglátogatni a feleségét. Persze nem ér oda időben, tovább maradt a munkában, a virágos már zárva, de az eladónők még takarítanak bent, némán meggyőzi őket az ajtón keresztül, hogy még eresszék be és adjanak neki virágot.
Aztán a szörnyű dugóban egész Prágán keresztül Krč-ig, fél nyolc előtt parkol le a kórház előtt, izzadtan és idegesen, hogy ennyire későn ért ide. Azt mondta Hankának, hogy hatig odaér, a nővérekkel is így lett megbeszélve, talán már be sem engedik. Hanka haragudni fog – és igaza van, a szentségit, nem indulhatott volna hamarabb? Azt az utolsó telefonhívást Horáčektől már nem kellett volna fogadnia, de ő erre egyszerűen nem képes.
Fotó: Pavel Hrdlička
Átszalad a kórház kertjén, a padokon köpenyt és papucsot viselő emberek üldögélnek, meleg van, július, fújdogál a szél és a kertben suhognak a nyírfalevelek. Petr felszalad az első emeletre, a nővérek pedig beengedik.
Hanka rosszul néz ki, csak ne lássa meg rajta, de hát hogy nézzen ki egy ilyen műtét után az ő korukban, ötvenhat évesek, és Hanka most tényleg öregnek néz ki; ilyen gyűrött arca Petr nagymamájának volt, és ő akkor a világ legöregebbjének tűnt Petr szemében. Virágot átadni, a nővér vázát hoz és beleteszi a csokrot. Röviden beszélni Hankával, de ne sokáig, fáradt, fáj neki, de bátor, igyekszik nem a terhére lenni. Petr pedig örül, mert a vigasztalás dolgában nem olyan biztos, a könnyekkel sem tud mit kezdeni, ő az az okos, analitikus fajta, de az érzelmekkel már sokkal nehezebb.
Így töltenek együtt körülbelül negyed órát, csupa gyakorlati dolog, hogy vannak a macskák, mit evett Petr tegnap vacsorára, mit fog enni ma, mikor viszik át Hankát egy normális szobába, hogy zajlott a műtét, hogy érezte magát Hanka ébredés után.
Mikor Petr elindul, a nap már nem süt be a kórház területére, és a rövid ujjú ingben hirtelen fázni kezd. Elhalad a büfé mellett, mindjárt nyolc óra, a büfésnő kint söpör, bentről pedig hirtelen megcsapja egy illatáradat, rántott hús vagy ilyesmi. Petr már éhes, és otthon úgy is csak megkenne egy szelet kenyeret. Bemegy, a másik büfésnő az ételt pakolja, Petrnek még sikerül őt feltartóztatnia, rántott szeletet és krumplisalátát kér.
Már jó néhány éve nem evett bolti krumplisalátát, Hanka odafigyel rá, mit esznek, és ez túl egészségtelen. És a büfésnő nem is fintorog rosszkedvűen, hogy valaki feltartja zárás előtt, harminc körüli sovány teremtés, és tányérra teszi a salátát, mielőtt Petr megakadályozhatná azzal, hogy elvitelre kéri. Abban a pillanatban tudatosul benne is, – Jézusom, elvitelre szeretné, ugye? –, és hülyén venné ki magát, ha Petr mondana valamit, úgyhogy legyint – hagyja csak, ha belefér, hogy itt egyem meg –, és a kis teremtés elmosolyodik. Nagyon kedves a mosolya, Petr nem teljesen érti, miért, és ő azt mondja, hogy belefér, nem kell pontban nyolckor elmennie, úgyis az anyukájára vár.
Petr leül a műanyag asztalhoz a műanyag székre, és a lány egy pillanat múlva már hozza is neki a felmelegített rántott szeletet és a salátát, egy szalvétát és műanyag evőeszközt. Legszívesebben felállna és elmenne, milyen hülye ötlet volt ez, büfé, nyár van, a saláta romlott is lehet, de nem mehet el, különösen, hogy a büfésnő ilyen kedves volt és miatta tovább maradt.
Nekilát az ételnek és az nem is rossz, sőt, tulajdonképpen egész jó. Petr eszik és közben a sovány büfésnőt figyeli, ahogy pakolászik és letörli a pultot, és aztán bejön a büfébe egy asszony, a büfésnő pedig integet neki és valamit gesztikulál. Petrnek eltart egy pillanatig, mire rájön, hogy jelel, a jövevény pedig válaszol neki; csendben beszélgetnek a kezükkel, és aztán a büfésnő rá mutat, mármint hogy ő még itt időzik, az asszony pedig megfordul, zöld kendő van a nyakában, és Petr felismeri, az asszony viszont őt nem.
Újra visszafordul, és Petr nézi a sovány hátát, de enni már képtelen, felállni és elmenni is képtelen, mozdulni sem bír, újra tizenhat éves és először látja az első és talán egyetlen szerelmét, már ha az a szerelem, hogy az ember úgy viselkedik, ahogy soha máskor nem viselkedne. Mert Petr hihetetlen dolgokat művelt miatta, és annyira szerette, hogy csak úgy dobogott a szíve, ha rá gondolt, nem volt étvágya, és éjszaka nem tudott aludni és csak a repedést bámulta a plafonon. Ő pedig, ez a szerelem, a racionális Petrnek még negyven év után is megjelenik az álmában, és ilyenkor különösen szomorúan ébred és az egész délelőtt nem jó semmire.
Petr tizenhat éves, a strahovi edzésről huszonkettes villamossal megy haza a Vinohradyra, november van, odakint sötét. Kinéz az ablakon, az autókat és a lányokat nézi, de nem valami nagy érdeklődéssel, inkább gondolkozik, hogy tanuljon-e ma még, vagy kimentse magát az anyukájánál, és inkább elmenjen sörözni.
A villamos a Kisoldalon halad, Hellichova megálló, a templomból egy férfi lép ki, egy fénycsóva, és tovább az Újezdre, ahol a megállóban áll egy lány, sovány, a hosszú haja nagyon az arcába lóg, fején zöld sapka nagy bojttal, áll és valamilyen könyvbe mélyed. Petr-re valahogy nincs különösebb hatással, nagyon sovány, nincs melle, ráadásul kicsit furcsán öltözködik, mintha művész lenne, ilyen extravagáns sapka a lányok többségének nem tetszik.
Olvas, a villamos ajtaja pedig már záródik, mikor egyszer csak felnéz és szaladni kezd a villamos ajtaja felé, de az már indul, a lány is tudomásul veszi, megáll, és csak elfintorodik és fejét újra a könyv felé fordítja. Petr figyeli őt, amíg a villamos be nem kanyarodik a hídhoz, aztán kelletlenül megint előrefelé fordul, csak a lány szemét látja, amikor észrevette a villamost, az arckifejezését, azt, ahogyan szépen elfintorodott, mit számít, hogy volt felöltözve, hiszen az a zöld sapka tulajdonképpen egész aranyos volt.
De a következő megállóban, a Nemzeti Színháznál már nincs értelme leszállni, így hát hazamegy. Körülbelül húsz perc múlva eszébe jut, hogy mégiscsak le kellett volna szállnia és megvárni a következő huszonkettest, hiszen biztosan rajta lett volna a lány. Hiba, mondja magában. Hát mindegy. Csak valami lány. De este, mikor az ágyban fekszik, eszébe jut, hogy másnap iskola után elmegy a Kisoldalra, és egyszerűen megtalálja és megszólítja a lányt. Petr nem az a romantikus, álmodozó fiú, úgyhogy világosan látja ötlete értelmetlenségét. És sokáig nem tud elaludni.
Másnap, még egy novemberi, ronda nap, még nem havazik, de a levelek már lehullottak, a fű megszürkült, és az ég olyan, mintha egész nap kora este lenne. Petr iskola után az Újezdre megy, leszáll a villamosról, körülnéz, és kínosan érzi magát, úgyhogy bemegy egy kávézóba, ott ül egész délután és nézi az embereket, akik a környéken járnak, lassan, felváltva kortyolgat hol sört, hol teát, hogy ki ne dobják.
Ha jön valaki és bármi zöld van rajta, Petr felélénkül, de egész délután csak két gyerek az, ikrek egyforma zöld sapkában, aztán egy idős asszony haragos zöld kabátban. Petr csalódottan fizet és hazamegy. Már megint sötét van, a villamosról jóhiszeműen bámul az utcára és lélekben megmosolyogja magát – ezt sejteni lehetett, hiszen egy baromság, jöhetett Strašnicéből, Břevnovból, akárhonnan, két megálló után átszállhatott és mehetett Modřanyba. Baromság.
Következő nap pedig elmegy a huszonkettessel a végállomásig, és vissza az egész útvonalon, aztán véletlenszerűen más villamosokkal, becsavarogja Prágát, és folyton csak a zöld sapkát figyeli a hosszú barna hajjal – megint semmi. Este az ágyban azt mondja magában, hogy még egyszer elmegy Újezdre, ott látta őt, ott van az egyetlen kapcsolódási pont, és aztán hagyja az egészet, már két délutánt elpazarolt ilyen hiábavalóságokkal. Mit tudja ő, talán buta liba az a lány, vagy tényleg valami bolond művész, azt nem bírná, olyan lányt szeretne, aki farmert hord, aki szereti a Beatlest és a sportot is, télen korcsolya, nyáron sátorozni menni, olyan lányt, aki nem fél a víztől vagy a száguldástól az autóval. Petr tud vezetni, az apja már tizenhárom évesen elvitte Prágán kívülre földútra gyakorolni, ahogy betölti a tizennyolcat, megszerzi a jogsit és vesz egy kis motort, és ahogy összegyűjtötte rá a pénzt, egy autót. Petr még nem tudja, hogy a papája egy év múlva meghal és ő egy szép kis Skodát örököl tőle, ilyen áron nem szeretné, de tizennyolc éves korától saját autója lesz, az nincs ám akárkinek.
Következő nap, amikor felébred, a járdán vékony réteg hó, amely, mire az iskolába ér, undorító latyakká változik. Iskola után sörözni szoktak, de ő kimenti magát az anyjára hivatkozva és megint elmegy az Újezdre. Ezúttal nem ül be a kávézóba, hanem járja az utcákat, a Karmelitskán elmegy a Kisoldali térig, aztán vissza, majd a Kampán keresztül, és amikor elkezd havazni, úgy dönt, még felmegy Petřínre. Ha megy, az az érzése, hogy csinál valamit, hogy aktív ebben a keresésben. Fellépeget a dombra, már sötét van és ebbe a sötétségbe kezd el hullani a hó és sehol senki, még csak egy kutyasétáltató ember sem, úgyhogy Petr feladja és hazamegy. Átázott a tornacipője, a téli cipő nem menne a farmerjához. Otthon lezuhanyozik és megvacsorázik, és azt mondja magában, hogy most már fütyül rá. És egyáltalán, hiszen úgy viselkedik, mint egy őrült. Első nap még vicces volt, de már nem az. Annyira azért nem volt szép. De igen, az volt...
Felébred, december elseje van és az éjszaka leesett a hó, és még mindig havazik, egész Prágát hó borítja, csendes és fehér, a gyerekek tombolnak az utcán és Petr meg az osztálytársai hógolyóznak a gimnázium előtt, az első hó, mintha mind újra kicsik lennének.
Délután otthon marad, de úgy érzi, mintha elszalasztana valamit, ideges, muszáj kimennie.
Még mindig havazik. Ennyi hó már régen nem volt Prágában. Petr otthon marad. Vasárnap felcsönget Karel, a Petřínen szánkóznak, fogják a fiúkkal a kisebb testvérek szánkóit és mennek. Lesznek lányok és móka, Petrnek van kedve menni? Van. Kihúzza a pincéből a saját régi szánkóját, törött és poros és az ülését kicsit szétrágták az egerek. Anyukája csóválja a fejét – olyan vagy, mint kiskorodban, Péťa. – És mennek a fiúkkal a villamossal, de csak a másodikkal, az első villamosvezető nem vesz fel hat szánkót.
Fordította: J. Hahn Zsuzsanna
A teljes szöveg a Magyar Lettre Internationale legújabb, 89. számában olvasható.
Fotó: www.kosmas.cz
