Baj Ganyo utazik
Vonatunk bepöfögött a pesti pályaudvar hatalmas boltíves csarnokába. Mi meg baj Ganyóval beültünk a restibe. Mivel tudtam, hogy egy teljes órát itt fogunk időzni, komótosan letelepedtem egy asztalhoz, és sört meg valami harapnivalót rendeltem. Körülöttem zsibongó világ. Jó világ, az is igaz. A magyar férfiakat, tudjátok, nem nagyon szívelem, hej, de a nők, tudjátok, azok ellen nékem kifogásom nincsen. Bódultan a zajtól, nem vettem észre, mikor illant el átalvetőjével baj Ganyo az étteremből. Hová lehetett? A pohara üres. Körülnéztem, végigvizslattam mindent a restiben – baj Ganyo sehol. Kimentem a peronra, itt is kerestem, ott is, az áldóját! – nincs. Na de ilyet! Gondoltam, elszaladt a kupéba megnézni, nem sinkófálta-e el valaki a csergéjét.
Visszamentem a restibe. Több mint fél órám volt még a vonatindulásig. Iszogatom a söröm és bámészkodom. A kapus ötpercenként megrázza a csengettyűt, és egykedvűen, unott hangon eldarálja a vonatok útvonalát: „He-gyes-fe-ke-te-hegy,* Kis-kő-rös, Sze-ged, Új-vi-dék.” Néhány angol utas belebámul egészen a szájába, ő pedig, láthatóan hozzászokva a figyelemhez, mely sajátos anyanyelvét illeti, fülig érő szájjal elmosolyodik, és folytatja, még hangosabban, rekedten: „Új-vi-dék, Kis-kő-rös, He-gyes-fe-ke-te-hegy…” – s hozzá minden szótagot megnyom.
Már csak tíz perc volt hátra a vonat indulásáig. Fizettem, kifizettem baj Ganyo sörét is, s kimentem a peronra, hogy megkeressem. Ezalatt a boltíves csarnokba lassan beszuszogott egy vonat, s képzeljétek, ki lóg ki derékig az egyik vagon ablakából? Baj Ganyo! Ő is észrevett, lóbálni kezdte a kucsmáját, s mondott valamit onnan messziről, de nem hallottam, mit, mert erősen fütyült a mozdony. De már tudtam, hányadán áll a dolog. Ahogy a vonat megállt, leugrott, rohant hozzám, s kacskaringós káromkodásokkal elegyest, melyeket engedelmetekkel nem ismételek meg, a következőket mondotta:
– Hagyd el, testvér, a lelkem kifutottam…
– Miféle futásról hadrikálsz, Ganyo bá?
– Még hogy miféléről! Te ott meregetted a szemed, ugye, a vendéglőben…
– És? – kérdezem én.
– Mit és? Ezalatt az ott az ajtónál, érted, komám, csilingelni kezdett, én meg hallottam, hogy fütyül a masina, kimegyek – neked nem is tudtam szólni –, látom, indul a vonatunk. Hinnye! A csergém! Ahogy aztán utána eredtem, volt futás meg loholás! – no de hagyjuk. Egyszer csak látom, lassan megáll, én meg, hopp!, már benn is vagyok. Ott meg rám kiált valaki mérgesen, hogy: heke-meke – én meg, tudod, nem rezelek be, rámeresztettem a szemem, oszt dugtam elibe a kis csergémet, no jól van, megértőnek bizonyult a jóember. Még el is nevette magát. Honnét tudtam volna, hogy megint visszafelé megyünk. Magyar módi!
Én meg, gyarló lélek, szívből derültem baj Ganyo kalandján. Szegény! Hiszen csak azért ment ki a vonat, hogy egy másik vágányra tolasson, baj Ganyo meg inalt utána a szerencsétlen, teljes három kilométert, hogy elérje – merthogy a csergéje benn maradt!…
– Hanem a nagy sietségben elfeledted kifizetni a söröd, Ganyo bá!
– Nagy dolog! Talán nem rabolnak ki minket eléggé? – felelte ellentmondást nem tűrő hangon.
– Én kifizettem.
– Van neked pénzed doszt, ha kifizetted, kifizetted. De most már szálljál föl, szálljál csak föl szaporán, ne kelljen megint a masina után nyargaljunk – serkentett tekintélyt parancsolóan baj Ganyo.
Fölszálltunk a vonatra. Baj Ganyo nekem háttal odaguggolt az iszákja fölé, elővett egy fél sajtkereket, lemetszett belőle egy gusztusos szeletet, vágott egy jókora karéjt a kenyérből is, s jóízűen csámcsogva elemózsiázni kezdett, miközben a falatok hol az egyik, hol a másik orcáján dagadoztak kifele, s koronként nyújtogatta hozzá a nyakát, hogy a száraz kenyeret valahogy lenyelje.
Jóllakott baj Ganyo, böffentett egyet-kettőt, markába söpörte a morzsákat, azokat is bekapta, s bajsza alatt ezt dörmögte:
– Ejh, ha most valaki meghína egy kis borocskára!
Aztán odatelepedett szembe velem, nyájasan elmosolyodott, s miután egy teljes percig szánakozón nézett, így szólt:
– Aztán tekegyelmed járt-e már erre-arra, egyszóval a világból láttál-e már valamicskét?
– Láttam, Ganyo bá, eleget.
– He-hej, de még én mennyi világot megjártam! C-c-c… Drinápolyra, Isztambulra kár is szót vesztegetni, hanem Oláhföld! Nem hiszed? Ez a Giurgiu, Turnu Măgurele, Ploeşi, Piteşti, Brăila, Bukarest, Galac – várj csak, be ne csapjalak már, Galacban, nem is emlékszem, voltam-e, nem-e –, nohát, itt mindegyikben megfordultam.
Egyhangúan telt az utunk Bécsig. Fölajánlottam baj Ganyónak egyik könyvemet, olvasással rövidítené meg addig is az időt. Elhárította azonban barátságosan, hogy ő egykor eleget olvasott, s hasznosabbnak ítélte, ha szundít egyet. Mért maradjon ingyért ébren, így is, úgy is pénzt adott a vasútnak, legalább kialussza magát. És elaludt. Elaludt, és úgy elkezdett horkolni, hogy az atlaszi oroszlán bőgése ahhoz képest kismiska.
Megérkeztünk Bécsbe, s szokás szerint a London Szállóban ütöttük föl tanyánkat. A londínerek behozták a kocsiból a bagázsim, vették volna el baj Ganyo iszákját is, de ő tapintatból talán, ki tudja, nem adta:
– Mán hogy engedném a kezükbe, testvér, rózsa ez, nem tréfadolog, erős az illata, belenyúl még nekem, kivesz egy üveget, aztán bottal ütheted a nyomát. Ismerem én a fajtájukat. Ne azt nézd, hogy ilyen hízelgőek (baj Ganyo azt akarta mondani, hogy udvariasak, de ez a szó még új a szótárunkban, elfelejtjük), ne azt nézd, hogy körülötted sertepertélnek. Miért sündörögnek folyton? Talán bizony hogy neked kedveskedjenek? Ájn, cvájn, gut morgen, aztán csak azt lesik, hogy kaparinthatnának meg valamit. Ha meg nem – hát borravalót! Mért vagyok én résen, hogy loppal surranjak ki a hotelból?… Koldusok! Ennek krajcár, annak krajcár – se vége, se hossza!
* * *
Mivelhogy a rózsaolaj, amit baj Ganyo magával hozott, valóban meglehetősen értékes portéka, azt javasoltam, adja be a kasszába, ott majd megőrzik.
– A kasszába? – kiáltotta, szánakozva gyermetegségemen. – Furcsák vagytok ti, tudós emberek! Honnét tudod te, mondjad, kifélék azok ott a kasszában? Jól van, elteszi neked az olajat – s illa berek, nádak, erek. Aztán? Te mihez kezdesz? Hagyd el, testvér! Látod ezt az övkendőt? – s baj Ganyo félrehúzta mellényének széles szárnyát. – Ide szépen beszuszakolom az összes üvegcsét. Nehéz kicsit, meg kell hagyni, de így biztos.
Hátat fordított erre baj Ganyo (nagy a világ, sokfélék a népek, ki tudja, milyen ez a legényke), s sorra erőszakolta be a kis üvegfiolákat az öve mögé. Hívtam, menjünk ebédelni.
– Hol együnk?
– Lent, az étteremben.
– Köszönöm, nem vagyok éhes. Kegyelmed menjen csak, harapjon valamit. Én itt megvárlak.
Meg vagyok győződve róla, hogy amint a szobát elhagytam, baj Ganyo már pakolta is kifele az elemózsiát. Van neki ennivalója, miért herdálná a pénzét meleg ételekre, nem hal éhen, az kéne csak!
Elvittem baj Ganyót egy bolgár kereskedőhöz, otthagytam magára, én meg fölszálltam a villamosra, s elmentem Schönbrunnba. Fölbaktattam a Gloriettéhez, gyönyörködtem Bécs látványában és a környék szépségében, bejártam a sétányokat, betértem az állatkertbe, álló órát bámultam a majmokat, s estére visszatértem a szállóba. Baj Ganyo a szobában volt. Titkolni akarta, miben mesterkedik, de nem járt sikerrel, mert észrevettem, hogy új zsebet varrt mellényének belső felére. Mint tapasztalt férfiú, nyáridőben is meleg mellényt hordott franciás ruhája alatt. „Telente kenyér, nyaranta meleg holmi legyen mindig nálad” – mondják az öreg emberek, s baj Ganyo ehhez tartotta magát.
– Leülök, mondok, egy kicsit foltozgatni – hebegte zavartan.
– Holmi zsebet varrsz te, úgy látom, a rózsaolajból ütötte valami a markod biztos – fogtam tréfára én.
– Még hogy nekem? Tévedésben vagy, hékám! Minek kéne nekem ide zseb? Zseb az van so-ok, so-ok, csak pénz lenne. Nincs itt zseb, semmi sincsen, csak egy kicsit fölfeslett a gúnyám, oszt egy foltot gondoltam rátenni… Te merre voltál? Sétafikálni? Jól tetted.
– Te nem jártál egy kicsit odakinn, Ganyo bá, sétálgatni, Bécset látni?
– Mit nézzek ezen a Bécsen, város, mint a többi: népek, házak, cifraság. Bárhová mégy is, mindig csak gut morgen, mindig csak pénzt kérnek. Mért adnánk a pénzecskénket a németeknek, van arra száj minálunk is…
Baj Ganyo és az oppozíció
– frászkarika!
Szerkesztő úr!
Egy úr, ki tudta rólam, hogy barátja vagyok annak, ki baj Ganyóról gyűjt anyagot, nekem adta a csatolt levelet, hogy juttassam el hozzá. Ez a levél annyira eredeti és karakterisztikus, hogy nem lenne haszontalan, ha a „Lobogó” tárcaként közölné… Hogy a levél mi módon került az említett úr kezébe, arról nincs tudomásom.
Szófia, 1895. okt. 30. Szerencsefi*
A „Nincs itt az ideje”* című lap szerkesztőjéhez
Hinnye, te tejfölösszájú, mért kented rám a „Nincs itt az idejé”-ben, hogy ellenzéki vagyok, he? Hát ennyi csak az eszed? Még hogy a te Ganyo bátyád az ellenzékhez pártolna, no hisz! Vagy tán azt vetted a fejedbe, hogy: várj csak, ha kevesebben vagyunk, nagyobbat markolunk? Nem vagy te együgyű, ismerem a firmádat. De mégiscsak balga vagy, hékám, ha az igazat szeretnéd tudni. Vagyishogy nem is balga vagy, de még zöldfülű egy kissé. Bátyádurad kérdezd az ilyen dolgokban! Te csak, ahogy mondani szokás, tegnap kaparintottad meg a koncot, bátyádurad azonban már kilenc esztendeje rágja, s az idők végezetéig nincs is szándékában elengedni. Tudod, ifjú komám, hadd mondjam meg úgy, ahogy van: neked is jut, nekem is marad. Egy a fontos: éljen a Néppárt!* Mikor még Szófiába jöttem deputációban, hogy kérjük azt az akasztófavirágot, ne adja be lemondását, még akkor, emlékszel, a Vrazsdebszki fogadóban?, még akkor megértettem, hogy szöszért-babért nem éri meg oppozícióban lenni. Azt kérded most, mért? Hogy mért? Pofon egyszerű: mert akkor rád a kutya se hederít, a többi nép meg szépen sütögeti közben a pecsenyéjét. S méghozzá miféle emberek: válogatott bajnokok, hétpróbás, körmönfont mind! Elébb a mieink egészen goromba dolgokat műveltek. Loptak szemérmetlenül, kelekótyán, ostobán erőszakoskodtak, bujálkodásokat is megengedtek maguknak, hol egy szűznek, hol egy asszonynak mocskolták be a becsületét, hol meg… Na, ifjú komám, így volt-e? Végül aztán két lábbal pottyantak bele a csapdába. Ezek a mostaniak bezzeg, a mieink persze, látod, már nem olyanok. Bujálkodás – olyan nincsen! Vagyis – hogy is mondjam neked –, nem az, hogy nincsen, de ki fog fölkepeszteni a Dzsendem-tepére meg a Hebet-tepére,* ki kajtatja sorra a fürdőket, hogy firtassa, mi történt. Meg aztán, kinek mi köze hozzá. Ami viszont ügyes-bajos dolgaikat, kufárkodásukat illeti – az megjárja. Ami igaz, igaz! Úgy beindult náluk a dolog, hogy szégyen ide, szégyen oda, be kell vallanom, testvér, még én is elképedtem. A kutyafajzatuk nemjóját, ez igen, a teringettét! Nézzünk oda, mit tesz a tudomány! Hogy ilyen népekkel legyen dolgod – derék. Az előzőek a tönk szélére juttatták a dolgot: ütötték-verték, bitóra húzták, lőtték az embereket, romlásba vitték őket. És miért? A semmiért. Ma pedig? Láthatod, csak a választásokon nem engednek fickándozni, különben – szabadság! Ordíts, káromkodj, vesződj, amennyit akarsz – nem szól ellened a kutya sem. Minek bántanák az ellenzéket – csapjon csak patáliát, ki hallgat rá! Bajszukat pödrik csak a mieink, oszt jót nevetnek rajta. Kezükben a hatalom – nagylegények. És te éppen most, mikor majd annyi vasút épül, annyi társaságot, firmát eszkábálnak, annyi kikötőt csinálnak, most találtad idejét, hogy ellenemben ármánykodjál, miszerint ellenzéki volnék? Ne tedd ezt, egykomám! Hát eddig tartott csak a cimboraság? Esz a fene, vagy mi a csuda? Mért, neked tán kevesebb a szerezdmeg nálamnál? Számold csak össze, hadd lám, neked hány helyről csurran-cseppen? Aztán meg nekem hányról. Csak az üzlettel törődöm, és kész. Végre is, hisz tudod, az efféle dolgok egyetértésben mennek, kéz kezet mos. Ha segítségemre vagy benne lennem valami zsírosabb vállalkozásban, tán azt hiszed, nem szolgálom meg? Tudom én a sorát! De ez még hagyján, hanem, te ördögfióka, úgy megcsűrted-csavartad a levélben, hogy ha valaki emberfia olvassa, még azt gondolhatja, a Korifeus ellen vagyok.* Éppen én? Olyan hű embernek tetszem előtted? Nemdebár ugye szavunkat adtuk, hogy nincs itt az ideje. Megérteném, ha nem lenne kezünkben a hatalom, ha csak hátulról ácsingóznánk, nyulákolnánk – akkor, meghiszem azt, nekikeseredsz, s egy nótát fújsz a Korifeussal. De mostan, mikor tíz körömmel megragadtuk a koncot, s amikor éppeg itt az ideje, hogy öregségünkre is megszedjük magunkat, hogy én most nekiállnék valami egyenes szót szólni a Korifeusra! Nem dőre a te Ganyo bátyád, tudja, mikor kell éljent mondani. Egy éljen! – s hopp egy vállalat! Majd ha eljön az ideje – tudunk különben is kiáltani. Már csak ilyen a világ, kinek szoros, kinek tág. Ha már mást nem, hát legalább ezt a filozófiát istenigazából fejünkbe véstük, az átkozottat.
Egykomám, nem lőttek túl a célon a mieink Lomban?* Hallom – sebesültek, holtak. Észnél kell lennünk bizony, különben… Levágták annak a kezét,* csak vissza ne jöjjön megint az az idő…
De jól van, ennyi most elég. Éljen Őfelsége, a herceg!
Látod, hogyan kiáltom, éljen!, te meg arra vetemedsz, hogy azt mondd, ellene lennék. Irigykedsz rám, vinne el az ördög! Tudod jól, ha nekiállunk versenyt kiabálni, nem tudni, ki kit kiabál túl. De ha a tiszteletről van szó, én akkor sem adom alább. Ha te kezet csókolsz – én két kezet, ha te a ruhája szélét, én a lábát, ha más helyen csókolod – én még különb helyen. Még velem akarsz versengeni, te tejfelesszájú!
Utószó
Van a magyar népnyelvben egy gúnyosan használt szó a dohánytermesztő parasztra: gányó. A szó etimológiája ismeretlen. A bolgár dohány híres volt mindig. A bolgár kertész is minálunk. Futólagos és tudománytalan szófejtő sejtelmem: bolgár ember viselhette ezt a keresztnevet, mely közszóvá gúnyosult aztán a magyarban.
Aleko Konsztantinov „Baj Ganyó”-ja fogalom Bulgáriában, és talán sok más országban is, ahol a könyvet lefordították. A parlagiasság, a parvenü svihákság szimbóluma. Nemzeti megbélyegzésként azonban hogyan fogadhatnánk el? Egy pellengérre állított negatív hős nem jelképezhet egy népet. Még egy korszakot sem. Csak egy adott időszak jellegzetes típusa lehet. Baj Ganyo tagadhatatlanul bolgár, de több annál! Balkáni, kelet-európai vagy Európánál délebbi és nemcsak XIX. századi.
Tévedés és gyarló egyszerűsítés hamari módon a bolgár embert baj Ganyóval azonosítani. Aminthogy minket, magyarokat sem lehet az ártatlanabb „eges-meges”-sel jellemezni, mint teszik Aleko óta mindmáig szende mosoly kíséretében oly gyakran baj Ganyo hazájában. Az alekói hősnek csak az tűnt föl, hogy mennyire hemzseg nyelvünkben az „e” hangzó – mekegünk. Sok az „e”, valóban. De Bulgáriában is tudták és tudják, hogy nem csupán ebből állunk, s tréfa már az eges-meges. Ne fogadjuk el mi se a keser-karikírozó képet általános bolgárnak. Általánosan emberi az.
A bolgár irodalomra napjainkig jellemző egyfajta kifejezésbeli kettősség, a XIX. századi újjászületés korára pedig különösen. Ez az irodalmi művekben, kivált a prózában tükröződő kettős hangnem a bolgár ember szélsőségességének a megnyilvánulása. Érzelemgazdag és szikár, meghunyászkodó és lázadó, önfeláldozó és magát alábecsülő, az idegen előtt hajbókoló és igen önérzetes. A hajdan nagy bolgár birodalom a XIV. század végén megtöretett: öt századig török elnyomás alatt élt a bolgár nép – s csak 1878-ban szabadult föl. Ez a megtöretés lelki is volt: konokká is tette a rabsorsú embert, megalkuvóvá is. A bolgár megkésettség a XIX. században még a magyarhoz képest is tetemes volt. Nyomába kellett eredni a civilizációnak. Az eredeti tőkefelhalmozás gyorsabb folyamat, mint a tudati átalakulás, a kulturális, erkölcsi érés. A komor évszázadok öröksége súlyos kolonc volt az új Bulgária indulásakor, feledni egyszerűen nem lehet. Nemzeti szintű kisebbrendűségi érzésről panaszkodnak Bulgária-szerte a tollforgatók, s nemcsak ők. A kishitűséget azonban, tudjuk, hangos kivagyisággal is el lehet leplezni.
A szélsőségekből fakadó kettősség – leegyszerűsítve – a bolgár irodalomban a pátosz és a szatíra uralkodó jelenlétében mutatható ki. A pátosz érthető. Fel kellett rázni a népet, ráébreszteni magára, értékeire, méltóságára. Büszkévé kellett tenni. A szatíra és a humor más megnyilvánulásaihoz belső erő szükséges. Úgy nevelni, hogy nevettetni. Fölismerni a gyöngeségeket, a kivetnivalót, és görbe tükörben tenni elutasítóan torzzá.
A szatíra és a publicisztikus hevületű tárca első igazi találkozása a bolgár irodalomban Karavelov nevéhez fűződik. Őt Botev, majd Zahari Sztojanov követte. A legkegyetlenebb és legmaróbb azonban Aleko volt. Keresztnevén tisztelik őt hazájában. A legnépszerűbb bolgár könyv írója. Mindenki ismeri. Baj Ganyo elődei föl-fölbukkannak a korábbi bolgár klasszikusoknál is: egy-egy vonásban, csipkedve vagy ostorozva. Típusa a kortárs Vazovnál jelenik meg a felszabadulás utáni prózában.
Az 1878 előtti eseményekről, a bolgár elmaradottságról, a patriarchális életről, majd a felszabadító harcokról a magyar olvasó nem egy nálunk is kiadott bolgár regényből, elbeszélésből, visszaemlékezésből tudhat. A török rabság alóli felszabadulást követő gyökeres változásokról, a felgyorsult tempóról, az új helyzetről e kötet jegyzetanyaga kísérel meg eligazító képet nyújtani. Többet inkább arról a párviadalról érdemes szólni, mely író és hőse, Aleko és baj Ganyo között folyt, hogy a végén a teremtmény megölje teremtőjét.
Aleko Konsztantinov (1863–1897) harmincegy évesen közölte első dühödt tárcanovelláját baj Ganyóról. (A főhős nevéhez oly elidegeníthetetlenül hozzátartozik megszólítása, hogy nem lett volna szerencsés magyarra fordítani a bátyámurazó formát. A név valóban tipikusan bolgár. Bizalmas megszólításban vagy tréfásan ma is használatos.) Ugyanazon évben, 1894‑ben jelent meg első könyve is, a Chicagóig és vissza, mely útirajz, útijegyzetek gyűjteménye. Konsztantinov több utazást tett Európában, áthajózott az Újvilágba is, a chicagói világkiállításra. Élményeinek felidézésekor még inkább az enyhe humor jellemzi. Hazájának műveletlensége a nyugati világ tükrében csak szembeszökőbb. Már ebben a könyvében is nyíltan támadja a hatalmon lévőket, az uralkodót s a Sztambolov-rezsimet, kritikája azonban a Sztoilov-kabinet színre lépésével lesz igazán leleplező – tárcáinak sorozatában.
Aleko Konsztantinov jogot végzett Odesszában. Szófiában bíróként kezdi, hat hónap múlva már ügyész. De megvesztegethetetlen – és szálka a korrupt potentátok szemében. Felmondanak neki. Aztán felmondanak neki másodszor is, üldözik, szükséget szenved, hosszú ideig ügyvédként dolgozhat csak. A harag akkor íratja meg vele első baj Ganyó-s novelláját, mikor szülővárosának, Szvistovnak képviselőjelöltjeként a galád választási visszaéléseket saját bőrén tapasztalja meg.
A XIX. század végén élő bolgár atyafi „hihetetlen történeteinek”-nek első részében a nevetés még nem oly keserű, mihelyt azonban baj Ganyo visszatér Bulgáriába, hazai földön a szatíra mellett a fájdalom is egyre mélyül. Magán hordozza baj Ganyo bolgár voltának színeit, gesztusait, nyelvének ízeit, írója bolgárságának kézjegyét, mondhatni is, hogy balkáni figura a couleur locale szerint, de nem ily hősök népesítik-e be gyakran a mai afrikai irodalom lapjait is? Avagy másfél száz évvel ezelőtt nem fedezhetjük-e föl baj Ganyo egynémely vonását itt-ott Balzac, Dickens regényeinek alakjaiban, később pedig, ha egy bizonyos hősben nem is, szétszórva egyes magyar írók szereplőiben?
A különbség az évtizedben (-században), a megjelen(ít)és élességében és az általánosítás mértékében van. A párhuzamlelés ott igazabb, ahol a váltás is erősebb. Bulgáriában a gyöngülő, de az áprilisi fölkelés elfojtásakor vérengzésbe csapó idegen hatalom után a saját fajta folytatta a népkínzást, a jogtiprást, a sokkal elevenebbe vágó kizsákmányolást. A felszabadulás csak keveseknek hozott igazi szabadságot. Azoknak is inkább szabadosságot. A hirtelen polgárosodás, a feudalizmusból a kapitalizmusba ugrás a gátlástalan bugrisok, a bocskorból frakkba avanzsálók, a zavarosban halászók, a törtető konclesők, kalandorok kora. Aleko tisztán látta korában az elfajzás veszélyeit és megtestesítőit. Tiltakozott, ágált, szenvedett. Nem kímélte magát, nem kímélte ellenfeleit. Nem alkudott: kiírta magából baj Ganyót – dühvel, szenvedéllyel. Túl tipikussá sikerült hőse azonban bosszút állt: Cirill és Metód ünnepnapján megölte szerzőjét. Bérgyilkosok lőtték le Alekót egy országúti kanyarban, ahogy fiákeren Pazardzsik felé utazott társával. Az író sorsa beteljesedett: halállal fenyegették meg merészsége miatt többször is, végül a reakció eltette láb alól. De hőse túlélte. A pimasz potyaleső szelleme hatalmába kerítette egész Bulgáriát. Sütögeti pecsenyéjét szüntelen korokon át.
Baj Ganyótól azóta is félnek a bolgárok. Félnek, hogy a külföldiek félreértik s rájuk vonatkoztatják. Félnek maguk is, hogy nem él-e bennük tovább. A bajganyóság túlnőtt névadóján. Mindazt, ami elmarasztalható, ami csökevény vagy új vétek, a számlájára írják. Az egykori átmeneti kor típusát először Aleko tette halhatatlanná, hogy megörökítette, e típusból pedig az utókor formált gólemnél is gólemebb szimbólumot, csaknem mind neki tulajdonítván szégyellni való bűneit.
(1983)
Fordította és az utószót írta: Szondi György
A klasszikus bolgár mű szerzője, Aleko Konsztantinov 150 éve született. A könyv először 30 éve látott magyarnapvilágot. A második kiadást a Napkút Kiadó jegyzi.
