Ahogy a színpadra lép, már pusztán törékeny, valahol gyermeki, de mégis kiforrott lényével betölti a teret. Nem beszélve arról, amikor énekelni kezd, majd hegedűje is megszólal. Iva Bittovà legújabb, Iva Bittovà című lemezét (ECM Records, USA, 2013) mutatta be a Művészetek Palotájában. Sokan keresték, keresik a választ arra a kérdésre, hogy milyen stílust képvisel a cseh művésznő, választ azonban még senki nem talált, és jó eséllyel nem is fog. Iva Bittovàra elég csak ránézni, és egyértelmű, hogy beskatulyázhatatlan, felcímkézhetetlen, ő maga is, és az is, amit csinál. Már a koncert közben kifejti – mintegy megelőzendő a fölösleges kérdéseket –, hogy nem az a lényeg, milyen stílusban énekel és alkot, mert „minden hang zene, és csak rajtunk áll, mit alkotunk belőle”; a zene valami olyan, ami fölötte áll mindennek, és arra hivatott, hogy egy másik univerzumba repítse a hallgatóságot. A négy oktávot kiéneklő énekesnő is egy ilyen utazásra invitálja a közönséget, ahonnan aztán igencsak nehéz volt a visszatérés.
- Hogy érzi magát, milyen volt a koncert?
Iva Bittovà: Nagyon jól éreztem magam. Számomra nagyon fontos, hogy tudjam tartani a kontaktust a közönséggel, és erre itt volt lehetőség. Bár persze az, hogy el tudom-e repíteni valahova az embereket, attól is függ, hogy ki mennyire nyitott és érzékeny a zenémre.
- A koncert a legújabb lemezének bemutatója volt, amelyen az összes szám címe Fragment, egytől tizenkettőig számozva. Miért?
I.B.: Ez a produceren múlott, ugyanis ő találta ki, hogy ne egész számok, egész dalok legyenek az albumon, hanem csak részletek, „darabkák”. Olyan felvételt akart készíteni, ahol minden egyes darab nagyjából azonos hangtartományban van, se nem túl mély, se nem túl magas. Így tulajdonképpen ezekből áll össze egy egész, ezért lett mindegyiknek Fragment a címe.
- Azt számon tartja, hogy hányadik alkalommal jár most Magyarországon?
I.B.: Rengetegszer jártam már itt, fogalmam sincs. És mindemellett évente nagyjából kilencven-száz koncertem van, különböző felállásokban, úgyhogy nem nagyon tudom már ezeket követni. De sokszor hívnak Magyarországra, és szeretek is idejönni, a Mediawave Fesztiválra például rendszeresen visszatérek, őket nagyon szeretem. Apai ágról csörgedezik is magyar vér az ereimben, néhány dolgot még megértek, de a magyar beszéddel azért már nem próbálkoznék.
- Szóló koncertjei mellett rengeteg különböző zenekarral, zenésszel, mindenféle felállásban énekel, ráadásul a lehető legkülönfélébb stílusú helyeken. Csak hogy a magyarországi fellépései közül említsünk néhányat, volt már performansza a Tilos az Á-ban, játszott a Nederland Blazers Ensemble rezesbandájával a Trafóban, Barbara Maria Willivel az A38 hajón, vagy Vladimir Vaclàvekkel itt, a MÜPA-ban. Ha egyáltalán lehet rangsorolni, mit szeret jobban?
I.B: Nem könnyű ezeket összehasonlítani, és a legtöbbször nem is rajtam múlik, hogy milyen felállásban koncertezem, hanem a szervezőkön. Gyakran hívnak egyedül, ez, gondolom, azért is van, mert lényegesen egyszerűbb a szervezés. Illetve, azt szokták mondani, hogy amit szólóban csinálok, az sokkal eredetibb, úgyhogy ebből kifolyólag minden egyes alkalommal kell is egy kis újdonságot vinnem bele, ami sokszor nem egyszerű, de nagyon szeretem. Másrészt viszont a különböző együttműködéseket is élvezem, a következő napokban például Csehországban és Szlovákiában lépünk fel egy harmincfős gyermekkórussal.
- És ha Ön választhat?
I.B.: Én mindig a legújabbakat, az „újszülötteket”szeretem a legjobban, most éppen három aktuális kedvencem van. Az egyik ilyen az előbb említett barokk gyermekkórus, a Mather Orchestra. Aztán van most egy programunk egy filharmonikus zenekarral, számokat dolgozunk át, és veszünk fel, amelyeket én válogathatok, és egy kórus is énekel velünk. A harmadik pedig az Eviyan trió Gyan Riley-vel és Evan Ziporynnal, velük viszont még csak a szervezés fázisában vagyunk, novemberben és decemberben lesznek koncertjeink.
- Valahol azt olvastam, hogy Magyarországon Ön a legnagyobb és legismertebb cseh zenész Karel Gott után. Mit szól hozzá?
I.B.: Ez vicces, ezt még nem hallottam. Sose hasonlítgattam magam másokhoz, de jólesik, hogy én következem Karel Gott után, még akkor is, ha merőben más stílust képviselünk. De nagyon tisztelem őt, mert valóban magas színvonalat képvisel.
- Évek óta Amerikában él, mit gondol, manapság beszélhetünk olyanról, hogy amerikai vagy európai zene, cseh, magyar, vagy bármilyen zene? Nem a népzenére gondolok, természetesen. Esetleg itt lehet adekvát a közép-európai jelző használata?
I.B.: Attól függ. Ha valaki követni akar egy bizonyos zsánert, egy típust, egy zenei nyelvet, akkor igen, de azt se felejtsük el, hogy ez erősen összefügg a zeneakadémiai képzéssel. Én például próbálom ötvözni mindazt, amiben felnőttem, és azt, amit tanultam, ami mind kötődik valamilyen hagyományhoz, kultúrkörhöz. Szerintem minden csak az ízlésen és az energián múlik, és úgyis minden hang zene. Az a lényeg, hogy az ember milyen üzenetet akar közvetíteni.
- Ha már a dolgok ötvözésénél tartunk, van bármiféle átjárhatóság a zene és az irodalom között?
I.B.: Természetesen, és ez nagyon fontos is, főleg, ha a nyelvre, a nyelvezetre gondolunk. Én például nem sűrűn használom a nyelvet, mert nagyon nehéz eldönteni, hogy melyiket válasszam, és nagyon kritikus vagyok. Így aztán az kell, hogy a nyelv, az irodalom inspiráljon valamiképpen, mert mindig egy olyan nyelvet, egy olyan kifejezésmódot keresek, amelynek nem csak egy jelentése van. De néha úgy érzem, hogy akkor lesz erősebb és kifejezőbb amit csinálok, ha nem mondok semmit, vagy csak hangok értelmetlen sorozatát használom.
Németh Orsolya
Fotó: Művészetek Palotája, Budapest - Posztós János
