Jan Novák Betonszívű nagyapám című regénye annyira szokatlan, családregény, vagy akármi más, mint amennyire egyik sem, de tagadhatatlanul olvasmányos. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy ez a kevés és lényegtelen tisztázatlanság ne válna a könyv előnyére.
A cselekmény maga többé-kevésbé lineárisan és rendezetten halad előre (mellékesen megjegyezném, hogy az meg szerkesztési szempontból nagyon érdekes, amikor rövid időre felborul a linearitás), a huszadik század egy kis szeletét használja fel díszletnek, egész pontosan a német megszállást és a kommunista diktatúra első éveit, a helyszín pedig a cseh vidék. A történelmi téma nem meglepő, az utóbbi időben gombamódra megszaporodott a cseh prózairodalomban a huszadik századi cseh történelem iránt érdeklődő írók száma, és végső soron Novák regényében sem beszélhetünk kizárólag történelmi díszletekről. Kicsit érdekesebb az, hogy a Betonszívű nagyapámban a rurális cseh vidék embereit ismerhetjük meg, így egy kicsit elszakadunk a városias, polgárosodott cseh társadalomtól, ami első blikkre az ember eszébe jutna Csehország hallatán. Ennek megfelelően Nováknál elfelejthetjük a mindig egy fokkal filozofikusabb švejki cseheket, és az alaposabban körvonalazott, határozott értékrenddel rendelkező, nyakas karaktereknek jut nagyobb szerep. Már-már idillbe hajló, ahogy leírja a cseh vidéket, és az ott élő emberek egyszerű de egyenes és könnyen megragadható értékrendjét és viszonyát az élethez. Ezek a megingathatatlan értékrenddel megáldott szereplők végső soron egyetlen fő- és címszereplő, a nagyapa alakja köré csoportosulnak. Ő az, aki mindent megtestesít abból, amit a többiek is próbálnak, vagy csak epizódokban testesítenek meg. A szöveg felütése is ezzel kezdődik: a nagyapa alakjának mindig megfelelni akaró unoka, akinek ez sehogyse akar sikerülni. Hogy mi az oka a nem megfelelés eredendő állapotának, az kérdéses. Elfogadhatónak tűnik, hogy a két diktatúrában elszenvedett megpróbáltatások, mint az államosítás, a padlások kisöprése, vagy a Gestapo hajtóvadászata a termény beszolgáltatásánál nem éppen segítőkész cseh parasztokra.
Valószínűleg ebben rejlik a cselekmény lényege: szembeállítja a régi értékrenden felnőtt cseh parasztságot a huszadik század két totális diktatúrájával, és Novák epébe mártott tolla főleg ezeket a diktatúrákat találja meg magának. Ez persze természetes, a Mašín fivérekről írott műve sem kevésbé barátságtalan képet fest a kommunizmus valóságos hátteréről – és arról aztán nem is kell semmi barátságosat festeni. A Betonszívű nagyapámban működő szembeállítás pedig két fronton hat: elsősorban ott van a nagyapa, akinek úgy megkeményítette a szívét az, amit el kellett viselnie, hogy szinte rá sem képes nézni az unokájára, fordított távcsövön keresztül nézi, és ott az unoka, aki szüntelenül bizonygatni akarja, hogy érdemes a figyelemre. Aztán a bizonygatás közepette egy olyan csínybe keveredik, ami felér egy komoly bűnnel is, és a cselekményben ezután kezdenek kirajzolódni az idillikuson túlmutató jellegzetességek. Az, hogy hogyan lehet egyensúlyozni a két értékrend között, ahol az egyik hol jóváhagyná az ilyesmit, hol megengedhetetlen bűnnek tartja, a másiknak pedig fogalma sincs az objektíven megítélt bűnről az már Novák regényében derüljön ki inkább.
A regény pedig mindenképpen érdemes az olvasásra, rövid, érdekes fejezeteivel, sablonokat kerülő karaktereivel, fordulataival, és azzal, hogy rengetegen találhatnak benne valami érdekeset, mondjuk mi magyarok végre láthatjuk az általunk urbanizáltként szemlélt cseh társadalom vidékies oldalát, és ezek – Novák tollából, és nekem legalábbis – akár a sajátunknak is tűnhetnek. Az viszont a regény elolvasása után is kérdéses marad, hogy mennyi eddig még irodalmilag feltáratlan aspektusa van a huszadik század cseh történelmének, és mi az, amit még meg lehetne írni? Mert nagyon nehéz érdekesen írni az államosításról úgy, hogy egy mai embernek újszerűen hasson (hiszen lassan mi olvasók részletesebb képet tudunk festeni a termény beszolgáltatásáról, mint azok, akik a valóságban elszenvedték), és az irodalomban azért még nem árt újszerűnek lenni a lerágott csontok esetében sem. Hát ha ez így van, Novák sikerrel teljesíti a feladatát, a Betonszívű nagyapám szerintem még a huszadik századra nagyon immunis olvasóknak is képes valami újat mutatni.
Jan Novák: Betonszívű nagyapám, Kalligram Kiadó 2013, ford. Beke Márton